Zoltai Dénes

1928-2008

 

DSc, professzor emeritus

1928 Gyulán született

1946-50: egyetemi tanulmányok, Bölcsészkar, Budapest

1950-53:  aspiráns

1953-58: középiskolai tanár vidéken

1962-1988 az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa, tud. igazgatóhelyettese,  tudományos tanácsadója

1973: a filozófia tudományok doktora

1972-től az ELTE Esztétika Tanszékének docense, tanára, jelenleg professzor emeritusa

1972: az ELTE BTK esztétika szak megalapítója, 1976-ig: tanszékvezetője

Főbb publikációk:

A zeneesztétika története I. Éthosz és affektus  1969. Harmadik kiadás: 2000. Németül, oroszul, szlovákul is.

Az esztétika rövid története.  1972. Harmadik kiadás 2001.

A modern zene emberképe 1969.

Bartók nem alkuszik /tanulmánykötet/  1976.

Zoltai Dénes
Radnóti Sándor, 2008. szeptember 23.

Elhunyt Zoltai Dénes, a tudományok doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzor emeritusa.

“Barátom, ifjúkorunk szépséges éveiben, míg szerelmes vágy roppant hatalma uralja szívünk, szép dalra kelni sokaknak sikerül: a tavasz énekel dalukban. Aztán jön a nyár, az ősz, a télidő, ügyes-bajos dolgok, családi boldogság is persze, keresztelő, üzlet, perpatvar és harag; akiknek ezután is sikerül szép dalra kelni, nézze, azok a mesterek.”

“Seht, Meister nennt man die” – énekel Hans Sachs, a cipészmester és poéta a Nürnbergi mesterdalnokokban, Zoltai Dénes talán legkedvesebb dalművében.

A kiváló zeneesztéta nyolcvanegyedik évében mesterként halt meg. Három alapvető hatás érte ifjúkorában: a gyulai családi és kisvárosi környezet derekassága, józan polgári önbizalma, az Eötvös-kollégium meritokratikus mesterségtisztelete és Lukács György esztétikája.

A nagy filozófus bűvkörében többen gondolták úgy – ifjúkorában még e sorok egy generációval fiatalabb írója is -, hogy életfeladata lehet a roppant művészetbölcseleti építmény egy-egy szobájának berendezése. Zoltai Dénes egy egész emeletet, hacsak nem épületszárnyat vállalt magára: ő lett a Lukács-iskola zenefilozófusa. A szakértelem, a művészet iránti érzékenység és a mesterség nagyobb dicsőségére alapvető könyvei és tanulmányai az éthoszról és affektusról, a modern zene emberképéről, Bartókról akkor is haszonnal forgathatók, amikor a mögötte álló filozófia már kevésbé épületnek, mint inkább állványzatnak tűnik. Rövid esztétikatörténete ma is tankönyv.

Zoltai megörökölte – pontosabban újraindíthatta – Lukács tanszékét, s nemzedékek érezhetnek hálát a mesterséget és lelkesültséget átadó tanításáért. Könyveket adott a diákok és a közönség kezébe: Hegel Esztétikáját, Schellinget, Schlegelt, Adornót, Benjamint. Azok közé tartozott, akik nem vesztették el a nagyság iránti érzéküket, s ezért mindvégig fenntartotta tanárának, Lukács Györgynek az emlékezetét.

Az ősz és a télidő – az elmúlt két évtized – csodálatos, megújuló munkakedvben találta: már most is bízvást klasszikusnak nevezhető filozófiai fordítások kerültek ki a keze alól, immár kevésbé szisztematikus, mint inkább ragyogó esettanulmányoknak, elemzéseknek nevezhető műveket írt. Szellemi izgalommal töltötte el, hogy a százötven éve ismeretes, egy tanítvány által összeszerkesztett hegeli esztétika után (amelynek első részét fél évszázaddal ezelőtt ő magyarította) előkerültek Hegel valódi esztétikai előadásai, s mintegy beteljesítve fordítói életművét azt is lefordította, tanulmányt írt és doktoriskolai kurzust tartott róla.

Megadatott neki, hogy maga határozhassa meg, mit tart a legérvényesebbnek szellemi hagyatékából. Zenében gondolkodni címen ebben az évben, születésnapjára jelentek meg válogatott esztétikai írásai az Argumentum Kiadónál.

Még jó kedvben, kedves ábrázatán az összeszűkülő szemhéjjal a poént előre jelezve ünnepelhette meg néhány hónappal ezelőtt jubileumát. Az Akadémia egy Dunára szolgáló termében ültünk, s hirtelen – mint valami szürreális látomás – a folyón egy uszályon valamelyik Nagy Vezér hatalmas fejszobra úszott le. Az ő korszakára esett Zoltai Dénes ifjúkora. Filmforgatás volt. E véletlen esemény tanulsága olyan kézenfekvő, hogy szégyellem is kimondani: a Nagy Vezérek jönnek-mennek, a Mesterség marad.