A kutatás | Műhelyviták, konferenciák | Válogatott magyar és idegennyelvű bibliográfia | A projektben résztvevő hallgatók és oktatók
Megjelent kötetek szövegrészletekkel
Günter Figal: Tárgyiság. A hermeneutikai és a filozófia. Ford. Bartók Imre. Budapest, Kijárat, 2009 (Figura 4.)
A tudományos pályafutását Hans-Georg Gadamer tanítványaként kezdő, jelenleg a Freiburgi Egyetem nagymúltú filozófia tanszékét vezető Günter Figal 2006-ban megjelent Gegenständlichkeit című könyvét nyugodtan nevezhetjük a szerző főművének. A szerző nem kevesebbre vállakozik, mint a Gadamer utáni hermeneutika alapvetésére. Munkájának legtágabb kontextusa abban jelölhető ki, hogy újra párbeszédképessé teszi a filozófiát és a humántudományi gondolkodást azzal az élettudományi vagy biotechnológiai gondolkodással, amely az utóbbi évtizedekben mindinkább kisajátította az emberi „élet” fogalmát, és kizárólag önmagát tartotta képesnek arra, hogy korszerű magyarázattal szolgáljon az élet mibenlétének évezredes kérdésére.
Ehhez a legfontosabb lépés a „tér” és a „térbeliség” fogalmainak rehabilitálása, amelyeket a szerző szerint az „idő” és az „időbeliség” fogalmai uralták a gadameri és a Gadamer előtti hermeneutikai gondolkodásban. Mindazonáltal rögtön világossá válik, hogy ennek valódi tétje az interpretáció és a megértés fogalmainak új meghatározása. Figal arra törekszik, hogy az interpretációt – amely Gadamernél akkor sikeres, ha felolvad a dologra vonatkozó megértés általánosságában – önálló tevékenységként határozza meg, és a megismerés olyan mozzanataként dolgozza ki, amely végbemenése közben önmaga tudatos megélése révén végig elkülönül a megértéstől. A hermeneutikai tapasztalat különössége a többi megismerési módhoz képest ezek szerint abban áll, hogy a megismerő folyamatban megértés (előzetes értés) és értelmezés különbsége végig fennmarad.
Ennek hozadékaként az interpretáció a „dologra” való szuverén vonatkozásként kerül a látótérbe, azaz a megismerés többi módjánál sokkal inkább kötődik a megismerés mindenkori „tárgyához”. Az értelmezendő megmarad annak, ami velünk „szemben áll”, és minket „kihív” – és mint ilyen válik az értelmezés különös „tárgyává”. A hermeneutikai tapasztalat így elsősorban a „tárgyiság” tapasztalata. A „tárgyiság” fogalmának visszanyerése Figal könyvének lényeges mozzanata, mégpedig annak a tárgyiságnak, amelyet Heideggernél és Gadamernél a dologiság mint „megértendő” (és nem „értelmezendő”, s ezzel a megértés és nem az értelmezés) háttérbe szorított, illetve annak a tárgyiságnak, amellyel az eddigi hermeneutika szemmel láthatóan nem sokat tudott kezdeni. A „tárgyiságot” megközelíthetjük például a dekonstrukció és az újabb médiatudományok „materialitás”-fogalma felől, amellyel bevallottan nehezére esett párbeszédet folytatnia a legtöbb hermeneutának.
Figal a „tárgyi” fogalmának rehabilitálásával helyezkedik szembe a „tárgyivá” vagy „dologivá” tétel kritikájával, amely egyöntetűen jellemzi a modern filozófiákat. Szerinte a „tárgyiság” modern kritikája félreismeri az élet összetett megnyilvánulásait vezérlő dolog- vagy tárgyvonatkozást. Így ahhoz, hogy a szerző alternatívát kínáljon a „tárgyiság” elgondolására, arra van szüksége, hogy az emberi „élet” fogalmát is újraértelmezze. Az „élet” fogalmát a korai Heidegger szorította ki a filozófiai gondolkodás középpontjából a „Dasein” fogalma javára, amely a „világban való lét” központi kategóriájává vált. Figal az „élet” fogalmát úgy nyeri vissza, hogy a „Dasein” és a „világban való lét” fogalmi párosát az „élet” és a „hermeneutikai térben való lét” fogalmi párosával váltja fel, miközben felmutatja: a „megértés” és az „interpretáció” heideggeri-gadameri viszonya valójában megfeleltethető a „világ” és a „Dasein” hagyományos viszonyának.
Figal megfontolandó alternatívája a következő: a „Dasein” helyett visszahelyezi jogaiba az „élet” fogalmát, s ezzel az emberi létezés azon aspektusát nyeri vissza, mely szerint az emberi „Dasein” nem arra fut ki, hogy felolvadjon a „világban” mint a megértett/megértendő világ eredendően feltételezett jelentésességében – ahogy az interpretáció sem olvad fel nála a megértésben. Tehát az „élet” újrafogalmazásában az emberi létezés olyan aspektusait kívánja elgondolhatóvá tenni, amely megfelel mindennapjaink legújabb tapasztalatainak: az ember egyre inkább saját technikai civilizációjának kiszolgáltatottjaként és a maga teremtette kultúra által előállított jelenségként tűnik fel, miközben a „világ” mint jelentésegész (amelybe saját létezésének integrálódnia kellene) számára egyre inkább eltűnik a különböző médiumok és más kulturális technikák („materialitások” vagy „tárgyiságok”) önműködő, tehát az élet eredendő emberi-jelentéses egészét elfedő – leginkább térbeli jelenségként megragadható – hálózata mögött. A modern „élet”, tehát a jelentéses világban való lét a tárgyiságokkal és legfőképp saját maga tárgyi hozzáférhetőségével szembesül: ez az ember újfajta „léte a hermeneutikai térben”.
Részlet a kötetből:
A világ mint hermeneutikai tér (128–161. o.)
Terminológiai szószedet (443–447. o.)
Louis Marin: A fenséges Poussin. Ford. Darida Veronika és Marsó Paula. Budapest, Kijárat 2009 (Spatium 9.)
Louis Marin (1931–1992) művészettörténész, szemiológus, esztéta, a párizsi EHESS oktatója volt. Főbb kutatási területe a reprezentáció kérdésköre, a kép és írás egymásra vonatkozása, a klasszikus festészet elmélete. Eddig két tanulmánya jelent meg magyarul: a Bacsó Béla által szerkesztett Kép, fenomén, valóság című és a Házas Nikoletta szerkesztésében kiadott Változó művészetfogalom című kötetekben.Sublime Poussin című könyve 1995-ben (posztumusz) jelent meg, a kötetben szereplő tanulmányokat tanítványai és munkatársai válogatták (többek között Daniel Arasse, Pierre-Antoine Fabre). A kötet egy tervezett nagyobb mű („főmű”) töredékeként is olvasható, melynek vázlata a kötet végén található. Ebben Marin a „fenséges” fogalmának újraértelmezésére vállalkozik, a 17. századi francia festészet vitathatatlanul legnagyobb életművének elemzésével akarja bemutatni a „festészeti fenségest”. Hogyan ábrázolható a festészetben az a „fenséges”, amely félelmet és csodálatot kelt a természetben (a vihar, az özönvíz alakjában), mitikus vagy történeti korok egykori hatalmasságára utal (Bábel tornya, antik romok), vagy az emberi lélek háborgását mutatja, az erő és az erőszak korlátlanságát (háború)? A fenséges a halállal szemben, a halál ábrázolhatatlanságában mutatkozik meg (az árkádiai tájban – Et in Arcadia ego). Marint elsősorban a mitikus tér ábrázolása és a tájábrázolás művészeti konvenciókhoz kötött technikájának ütköztetése foglalkoztatja. Louis Marin Poussin-tanulmányai nem alkotnak egységes monográfiát, hanem azokra a törekvésekre mutatnak rá, amelyek kiemelték Poussint kortársai köréből, aki végül egy egész korszak reprezentánsává vált.
Részlet a kötetből:
A klasszikus fenséges: a Poussin-tájképek „viharai”(102–120. o.)
Siegfried Kracauer: A detektívregény. Értelmezés / Történelem. A végső dolgok előtt. Ford. Teller Katalin. Budapest, Kijárat, 2009 (Spatium 10.)
Siegfried Kracauer Der Detektiv-Roman. Ein philosophischer Traktat (1925) és a poszthumusz megjelentHistory – The Last Things Before the Last (1969) című monográfiáit tartalmazó kötet a tér metafizikus értelmezésétől elmozdulva a tértapasztalat kontingens mozzanatainak értelmezői rögzítését tárgyalja. ADer Detektiv-Roman, amelynek egyes fejezetei később átkerültek a tömeg és a nagyváros geometrikusságával, a racionalizálás és a ritualizálás viszonyával foglalkozó Das Ornament der Masse(1963) című gyűjteménybe, a társadalom térbeli szerkezetében tetten érhető szekularizálódási folyamatokat a nyomozó szimbolikus figurájához kapcsolja, és a nagyvárosi idegenség, az átmeneti helyek tapasztalatát a nyomozó által megalkotott hétköznapi topográfiák egzotikumára vonatkoztatja. ADer Detektiv-Roman a történet- és a kultúratudomány, valamint a szemiotika közös metszeteire irányította a szakirodalmi figyelmet, mivel a „neutrumként” elgondolt, a mimikri és a racionalizálás módszereit alkalmazó nyomozó alakja nemcsak kutatói alapállásokat modellál, hanem a detektívregényekben manifesztálódó térszerkezetek tagolhatóságának és átjárhatóságának értelmezői megalkotásánál a deduktív és induktív eljárások sajátosan megszemélyesülő perspektíváját nyújtja.
A History – The Last Things Before the Last okfejtése, amely Kracauer gyakran idézett, magyarul is megjelent fotóelméleti esszéjétől rugaszkodik el, de ugyanígy szervesen kapcsolódik a magyarul szintén hozzáférhető Caligaritól Hitlerig: a német film pszichológiai története és A film elmélete: a fizikai valóság feltárása című könyveihez, az elmúlt évtizedben a mikrotörténeti, illetve a film fenomenológiáját tárgyaló kutatások érdeklődési körébe került. A történeti értelmezés hálózatszerűségét, multiperspektivitását, a nagylátószög és a közelkép váltakozását hangsúlyozva a történelem terei az előtér (anteroom) felől jelennek meg, azaz a történelmi tudás térbeliesítése a dolgok fotográfiai tárgyiasítása révén megy végbe, miáltal a tértapasztalat artikulálása a husserli redukcionizmus részleges kritikájaként az életvilág heterogenitásának rögzítését jelenti.
Részlet a kötetből:
Ahasvérus avagy az idő rejtélye (216–236. o.)
Carlo Ginzburg: Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem. Vál. K. Horváth Zsolt. Ford. Farkas Krisztina é. m. Budapest, Kijárat, 2009 (Spatium 11.)
Carlo Ginzburg a nemzetközi történettudomány egyik legismertebb képviselője, a hatvanas évektől a Bolognai Egyetem munkatársa, míg a nyolcvanas években a kaliforniai UCLA történelem tanszékének egyik professzora. Sajátos módszertani újítása, melyet röviden „kulturalista mikrotörténeti” eljárásnak lehetne nevezni, félúton áll a kultúratörténet és a művészettörténet, pontosabban annak képtudományi megközelítése között. Ginzburg az 1960-as évektől dolgozik a kora újkori populáris kultúra egyes témáin (boszorkányság, eretnekség), ám az 1970-es évektől kutatásait mindig kiegészítette a magas kultúra kánonjából választott művek ikonográfiai, illetve komplex, warburgiánus ikonológiai elemzésével. Történeti, illetve művészettörténeti empirikus kutatásainak homlokterében azonban mindig a kultúra tág fogalma áll, amennyiben Ginzburg széleskörűen építi be episztemológiai eszköztárába a lévi-straussi strukturalizmust, illetve a hetvenes évek történeti antropológiájának az „idegenségről” vallott elképzeléseit, továbbá a visual anthropology, visual culture és a Bildwissenschaft alapvető megközelítéseit. Munkája, megközelítésmódja ugyanakkor roppant autonóm; helyesebb lenne azt mondanunk, hogy az utóbbi paradigmák azok, amelyek a nagy empirikus anyaggal dolgozó Ginzburg egyes meglátásait, következtetéseit kritikusan beépítik eszköztárukba.
A Carlo Ginzburg elmúlt húsz évben megjelent tanulmányaiból válogató kötet a történeti tudás több nézőpontot érvényesítő megközelítésére kínál példákat. A klasszikus görög és római szerzőkből éppúgy, mint a 19. és a 20. század kimagasló irodalmi teljesítményeiből merítő írások a történeti igazság, a bizonyíték és a reprezentáció kulcsfogalmai köré rendezve értelmezik újra a történeti megismerés és értelemalkotás gyakorlatát.
Részlet a kötetből:
Részletek, közelkép, mikroelemzés (81–97. o.)
Tér – fenomén – mű. Szerk. Bacsó Béla (2011, Spatium 12. – tartalomjegyzék)
A válogatás nemcsak kutatásunk lényegi fogalmainak elmélettörténeti hátterét, hanem egyben a tér-képzet és a tér tapasztalatának lehetőségét igyekszik bemutatni. Kétségtelen, hogy a térhez való viszonyunkban elsődlegesen az a primér világtapasztalat a meghatározó, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat, vagy inkább amelytől semmilyen módon nem tudunk távolságot tartani, ami így ennek „objektív” tapasztalatát áthúzza. Ezért írta már korai Ding und Raum című göttingeni előadásában Husserl, hogy „a dolog vagy mint mozgó, vagy pedig mint mozdulatlan jelenik meg, ám ekkor az észlelő én, illetve ennek teste van mozgásban. Mozog a szem, a fej, az egész test, és ezzel megváltoznak a dolog relációi a testhez, és ennek megfelelően újra és újra más megjelenésmódja van a dolognak.” Kétségtelen, hogy Husserl itt a dolog és annak környezete közötti nem szűnő változékonyságot és változást írja le, vagyis azt, hogy a dolog fenomenális adottsága csak az életvilág zárójelbe tételén keresztül történhet meg, s amikor ezt kimondja, joggal emeli ki művében, hogy valami teljességgel „szubjektívet” fordítunk át objektívbe; hiszen amikor azt mondjuk, a dolog számomra így észlelt, mégis csak arról van szó, hogy így és benne jelenik meg a dolog, benne jut el a maga-mint-így-levő (Selbstda) adottságához.
Ma már aligha kérdéses, hogy Husserl észlelés-elmélete – ahogy maga nevezte ebben a művében: onto-fenomenológiája, azaz a megjelenő létezésfeltételeinek és primer előzetes létének kutatása – válik fontossá, hiszen valami a megjelenőn tűnik ki, ha egyáltalán beszélhetünk arról, hogy van valami. A megjelenő, a dolog mint így létező, azonban a fenti kettős mozgás következtében teret képez, amelynek viszonylatában az ember helyét keresi, és azt igyekszik is rögzíteni.
Válogatásunk Heinrich Wölfflinnek az építészet és a tér-képzet viszonyát behatóan tárgyaló disszertációjával nyit, amelyet a művészettörténész August Schmarsow architektonika-tanulmánya, valamint Hans Jantzennek a művészettörténeti térfogalomról szóló írása követ. Ebbe a művészet- és térelméleti csoportba sorolható Cassirer 1930-as előadása a mitikus, esztétikai és elméleti térről. A filozófiai térelméletek közül Husserl Ding und Raum előadásának első négy fejezetével mutatjuk be a fenomenológiai térkoncepció kialakulását, amely kései művében elvezet az életvilág gondolatához. Ide kapcsolódik a fenomenológiai tradíciót egyéni módon folytató Eugen Fink művéből származó írás, amely egyszerre kamatoztatja a fenomenológiai felismeréseket, és tekint vissza a görög előtörténetre. Sajátos viszonyt alakított ki ehhez a tradícióhoz Maurice Merleau-Ponty, akinek 1995-ben jelent meg a Collège de France-ban tartott (1956–60) előadása, amelyben a tér és természet viszonyát tárgyalta. Fontos átkötést jelent a fenomenológiától a társadalmi funkció- és téranalízis irányába a Georg Misch tiszteletére írott Helmuth Plessner szöveg, amelynek címe Más szemmel. Nem hagyható figyelmen kivül Bergsonnak éppen a test térvonatkozását tárgyaló műve, az Anyag és emlékezet sem. A tér elgondolhatóságának bemutatását egy példaértékű analízissel zárjuk, amelyben Alphonso Lingis a világ hallható mormolásáról, az áthallható és meghallható hangokról szól olyan terekben, amelyekben többnyire elkülönülve és elkülönítve élünk.
Részlet a kötetből:
Michel de Certeau: A cselekvés művészete (megjelenés előtt)
Az 1960–1980-as évek francia társadalomtudományának különös, Magyarországon eleddig alig ismert alakja a jezsuita vallástörténész Michel de Certeau. Művei többsége a 17. század kereszténységével, a misztikus mesével foglalkozik, majd a hetvenes évek közepén – nem csekély részben az Annales-iskola és barátja, Michel Foucault hatására – érdeklődése a történelem episztemológiai problémái felé fordul. 1980-ban teszi közzé franciául (majd négy évvel később angolul) a mindennapi élet antropológiájával foglalkozó kötetét. A könyv az antropológusok, majd a kultúratudományok képviselői között megkerülhetetlen hivatkozási ponttá válik, mivel de Certeau a mindennapi élet apró-cseprő, észrevétlen tevékenységei mögött feltárja azokat a kulturális jelenségeket, melyek értelmet tulajdonítanak e rutinszerű gyakorlatoknak. Amennyiben e jelentéktelen, naponta ismétlődő cselekvéseinkről számot adunk, úgy saját kultúránk gyakorlatáról, szerkezetéről, térhasználatunk mibenlétéről is mélyebb meglátásokhoz jutunk. A kortárs kultúrában az evés, a főzés, a városi séta avagy az olvasás gyakorlatai mögött senki sem keresett mélyebb magyarázatokat, jóllehet az interpretatív antropológia vagy a mentalitástörténet már jó ideje foglalatoskodott e témákkal. Amit de Certeau tett, az nem más, mint az idegen tekintet alkalmazása a saját kultúrában, „hazai pályán”, s ez az idegenség mint kognitív erőforrás mutatkozik meg a mindennapi élet gyakorlatainak elemzésében. Analízisei nyomán a vallástörténész–antropológust egyszersmind Foucault implicit bírálójaként is számon tartja a kutatás, hisz akarva-akaratlanul a mindennapi praktikák mikroszkopikus vizsgálata részben felülírta Foucault-nak a hatalom mikrofizikájáról írt elemzéseit, amennyiben megmutatta a szabad akarat, a kreatív emberi önadaptáció lehetőségeit, utat mutatva ezzel James C. Scott-tól Alf Lüdtkéig számos kutatónak, akik de Certeau filozófiai igényességű analíziseit empirikus munkájuk során kamatoztatták.