A kutatás az esztétika egyik legfrissebb, az 1960-as évektől induló és ma már széles nemzetközi irodalommal rendelkező ágát kívánja meghonosítani Magyarországon. Az amúgy nagy hagyományokkal rendelkező, a késő 18. századtól folyamatosan művelt és eleven hazai esztétikai tudományosság eddig nem foglalkozott ezzel az új területtel. A projekt célja, hogy hozzáférhetővé tegye ezt a nézőpontot (fordítások, tanulmánykötetek, monográfiák segítségével) a hazai érdeklődők számára, felhívja a figyelmet arra, hogy milyen elméleti potenciál rejtőzik a környezetesztétikai megközelítésben az ember és természeti-épített környezete közötti interakció és dinamikus viszony megértése és elemzése számára, hogy bemutassa, a környezetet érintő aktuális elméleti és gyakorlati kérdéseknek milyen esztétikai vetületei vannak, s éppen az ökológiai krízis kapcsán milyen más tudományterületekkel léphet az esztétika termékeny kapcsolatba: olyanokkal, amelyekkel szinte egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen fonódott össze eddig hazánkban: (kulturális) földrajz, geológia, biológia, ökológia, tájkertészet, urbanisztika, antorpocén diskurzus stb. Azonban nem pusztán a nemzetközi környezetesztétika belátásainak és módszereinek hazai viszonyokra való alkalmazásáról van szó, hanem arról, hogy a magyar esztétikai tudományosság (fogalom)történeti-reflexiós szempontjainak alkalmazásával a projekt hozzájáruljon e tudományág fejlődéséhez; ezért a kutatási eredményeket nemzetközi konferencia keretében, továbbá önálló angol nyelvű tanulmányok és monográfiák publikálása révén is hozzáférhetővé teszi.

A kutatás legfontosabb célkitűzése, hogy az esztétika modern tudományának ún. „Nagy Elbeszélését” történeti és kritikai vizsgálat tárgyává tegye. E narratíva szerint, amely legvilágosabban G.W.F. Hegel esztétikai előadásaiban fogalmazódott meg, az esztétika akkor vált igazán tudománnyá és találta meg tulajdonképpeni tárgyát és módszerét, amikor művészetfilozófiává vált. Ez a koraromantikusoktól kezdve egészen Th.W. Adornóig vagy A.C. Dantóig megingathatatlannak látszott, és manapság is a legelfogadottabb. Az utóbbi néhány évtizedben azonban egyre több olyan elméleti kísérlet született meg, amely az esztétika kompetenciaterületét kiterjeszteni igyekszik a művészet területén túlra (J. Rancière, W. Welsch, G. Böhme, R. Shusterman, K. Mandoki, E. Brady, Y. Saito, A. Haapala), néha egyenesen azt állítva, hogy a művészet bizonyos irányzatai és formái akár esztétikaellenesnek is nevezhetők. Olyan új irányzatok születtek ebből a törekvésből, mint a politikai esztétika, a design esztétika, a szomaesztétika, a mindennapi élet esztétikája, a kognitív esztétika. A kutatásunk tárgyát alkotó környezetesztétika szintén ebbe a sorba tartozik, ambícióit tekintve azonban messze felülmúlja az előbb említetteket, mondhatni minden ilyen új törekvés átfogó közege kíván lenni. Az esztétika tudományának megújításához tehát elsősorban a környezetesztétika által felvetett alapproblémák tisztázása szükséges. A kutatás egyrészt az esztétika történetében mindig is jelen lévő környezeti (nem-művészeti) esztétika hagyományát szeretné rekonstruálni, másrészt pontosan feltenni a mai kultúránk alapproblémáihoz szorosan kapcsolódó esztétikai kérdéseket.

A kutatás alapkérdése az, hogy milyen társadalmi funkciója lehet az esztétika tudományának ma, amikor a Föld fejlettebb régióiban kialakult fogyasztói társadalmak helyébe immár végérvényesen egy globális kockázat társadalom lépett. A kutatás abból indul ki, hogy a környezeti etika teljes mértékben és tartósan nem képes ellenlábasa lenni a Föld természeti erőforrásainak kiaknázására épülő modern gazdaság logikájának, következésképpen szükségünk van egy olyan területre, amely mintegy közvetítő funkciót tud betölteni a természet megismerése és hasznosítása, illetve a természet önálló és önmagáért való értékként való tételezése között. Az I. Kant esztétikájából jól ismert kérdés újrafogalmazásáról van szó: létezik-e közvetítés a megismerés és az etika szférája között, és ha igen, akkor ezt a közvetítő funkciót vajon nem az esztétikának kell-e betöltenie, még ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogy ezt Kant elgondolta. Azt előfeltételezzük, hogy az esztétika a „hús-vér” ember perceptív, affektív és emotív állapotainak és viszonyainak a tudománya, amely mindig egy konkrét és megélt környezetet feltételez, amellyel az alany a lehető legközvetlenebb szinten összeszövődve létezik. Innen erednek a kutatás további, tudományelméletinek nevezhető alapkérdései. Az első, hogy az esztétika mennyiben tekinthető humán- vagy bölcsészettudománynak, és mennyiben reál- vagy természettudománynak. A megelőlegezett válaszunk: kizárólag egyiknek sem, mivel kompetencia területe valójában mindkét területre kiterjed, a funkciója pedig éppen az, hogy megtalálja (M. Serres kifejezésével) az „Észak-Nyugati Átjárót” e két terület között, amelyek a modernségben oly régóta elszakadtak egymástól.

Környezetesztétikai kutatások gyakorlatilag nincsenek jelen a kortárs magyar esztétikában, így a projektünk magyar kontextusban mindenképpen úttörő jellegűnek nevezhető. A környezetesztétika 1960-as évek közepétől kibontakozó nemzetközi tudományosságnak viszont az egyik legnagyobb hiányossága, hogy vagy egyáltalán nem rendelkeznek történeti horizonttal, vagy ha igen, az is gyakran csupán az esztétika történetének néhány híres szövegrészletére korlátozódik. Hiányzik az a hagyomány, amely eléggé széles problématerületet ölelne fel ahhoz, hogy rajta keresztül a mai környezeti problémák esztétikai relevanciája láthatóvá válhasson. A problémahorizont kiszélesítése hozzájárulhat ahhoz, hogy az esztétikának a tudományok rendszerén belüli helye újradefiniálhatóvá váljon. Ennek többféle hozadéka is lehet: elsősorban az, hogy a tudományág interdiszciplináris jellege fokozódhat, ráadásul olyan tudományágak vonatkozásában (például humán földrajz, urbanisztika, élettan, tájépítészet), amelyekhez idehaza az esztétika tudománya soha nem tudott tartósan kapcsolódni. Az esztétika régi-új funkciója, vagyis a közvetítés, véleményünk szerint ezen a területen is alkalmassá teszi arra, hogy olyan közös fórumot teremtsen a különböző tudományok számára, amelyen azok a közvetlen, megélt tapasztalat mércéjén mérethetik meg magukat, és így hozzátehetik a maguk részét ahhoz, amit a 19. század végén explicit módon, ma viszont inkább csak kimondatlanul az emberi létezés egyik ideáljának tartunk: az esztétikai élethez. A kutatás emberi hozadékáról szólva azt mondhatnánk, hogy a projekt az esztétikai élet jelentőségének és mai lehetséges értelmének a meghatározását tűzi ki végső céljául egy olyan korban, amelyben életünk jelentős részét az esztétikai ipar által anesztetizáltan (W. Welsch) töltjük, miközben a politikától a fogyasztáson át a párválasztásig a legtöbb döntésünket esztétikai alapon hozzuk meg. Meggyőződésünk szerint – az egyszerre távoli és közeli, saját és idegen – környezethez való esztétikai viszonyunk tudatosítása közvetett módon visszahat egész esztétikai életünk alakítására, amely az emberi életminőség javulásához tud vezetni.

The project aims to introduce in Hungary one of the latest branches of Contemporary Aesthetics that started in the 1960s and by now has already accumulated a broad literature. The Hungarian scholarship in Aesthetics, otherwise having long historical traditions and being pursued since the late 18th century, has nevertheless paid very little attention to this new field. The goals of the project are to make this viewpoint accessible to the Hungarian audience (via translations, edited volumes and monographs); to draw attention to the theoretical potentials in Environmental Aesthetics for the understanding of the interaction and dynamic relationship between man and his natural and built environment; to demonstrate the aesthetic aspects of the actual theoretical and practical issues regarding the environment; and to build fertile relationships with other disciplines, also triggered by the ecological crisis, like (Cultural) Geography, Geology, Biology, Ecology, Landscape Architecture, Urban Studies, the discourse on the Anthropocene, etc., with which Aesthetics has had hardly any connection before in Hungary. Besides the application of the ideas and methods of international Environmental Aesthetics to Hungarian academia, by the implementation of the traditions of Hungarian scholarship in Aesthetics, with its focus on concept-historical and reflexive viewpoints, the project aims to efficiently contribute to the development of this international field, therefore the results will be made available through an international conference and several papers and monographs in English.

The main goal of the research project is the historical and critical revision of the so-called “Grand Narrative” of the discipline of Aesthetics. According to this narrative, articulated most clearly in G.W.F. Hegel’s lectures on Aesthetics, the moment Aesthetics became a proper science and found its true subject and method was when it became the Philosophy of Art. This view, having been deeply entrenched since the early Romantics to Th.W. Adorno or A.C. Danto, is still widely accepted. However, during the last couple of decades, there have been several theoretical attempts to expand Aesthetics’ competence beyond the world of art (J. Rancière, W. Welsch, G. Böhme, R. Shusterman, K. Mandoki, E. Brady, Y. Saito, A. Haapala), sometimes even arguing that certain trends and forms in art might be labelled non- or anti-aesthetic. These attempts have given rise to new areas of study such as Political Aesthetics, Design Aesthetics, Somaesthetics, Everyday Aesthetics and Cognitive Aesthetics. The subject of the current research, Environmental Aesthetics, also belongs among these new approaches, however, it is far more ambitious than the ones listed above, as it aims to encompass all of them. Thus, the renewal of the discipline of Aesthetics requires first and foremost the clarification of the problems raised within the framework of Environmental Aesthetics. Our research, on the one hand, aims to reconstruct the tradition of Environmental (non-artistic) Aesthetics that has been present in the history of Aesthetics all along, and on the other hand, it wants to raise aesthetic questions that are closely linked to problems of today’s culture and society.

The main question of the research is what function the discipline of Aesthetics can have in today’s society, when the consumer societies in the more developed regions of the Earth have been irrevocably replaced by a global risk society. Our hypothesis is that Environmental Ethics, in the long run, will not be able to compete with the logic of modern economics aiming at the exploitation of the Earth’s natural resources, and, therefore, we are in need of an area that can function as a mediator between knowing and utilizing nature and appreciating nature on its own term, for its intrinsic value. It is the reformulation of the well-known question from I. Kant’s Aesthetics: is there an intermediary between the spheres of cognition and ethics, and if there is, then is there a better nominee for this position than Aesthetics – though not necessarily in the way Kant imagined. It is presumed in our research that Aesthetics is the study of the “embodied” human being’s perceptive, affective and emotive states and relations that are always situated in a particular and lived environment with which the life of the embodied subject is directly and inescapably interwoven. This point raises further problems concerning the Theory of Science: does Aesthetics belong to the Humanities or the Natural Sciences? Our preliminary answer is: to neither of them, exclusively. The competency of Aesthetics expands to both fields and its function should consist in finding (to borrow M. Serres’ words) “the Northwest passage” between the two areas that have been long seceded from each other in Modernity.

Research on Environmental Aesthetics is practically non-existent in the contemporary Hungarian scholarship of Aesthetics. Thus, our project would be a pioneering enterprise in the Hungarian context. Meanwhile, the international discourse on Environmental Aesthetics, growing steadily ever since its conception in the 1960s, almost entirely lacks a historical horizon. If there are historical explorations, they are mostly confined to the same well-known passages from the history of philosophy. Environmental Aesthetics lacks the tradition that is encompassing enough to shed light on the aesthetic relevance of today’s environmental problems. Widening the horizon might also enable us to rethink the place of Aesthetics within the overall network of the sciences, which can transform Aesthetics into a more interdisciplinary study and facilitate transdisciplinary co-operations with disciplines (Human Geography, Urban Studies, Physiology, Landscape Architecture), whose bonds with Aesthetics could have never solidified in Hungary. It may well be that the old-new function of Aesthetics, i.e. mediation, makes Aesthetics well-suited to function as a common platform for the various disciplines, where the immediate, lived experience serves as the measure of scientific results, and where these disciplines can contribute to one of the ideals of the human condition: an aesthetic life. An important goal of the research is to understand the significance and possible meanings of an aesthetic life in an age when a significant part of our lives is lived anaesthetized (W. Welsch) by the aesthetic industry, while making most of our decisions, from politics to consumption and choosing our partners, for aesthetic reasons. We believe that awareness of our aesthetic relation to our environment, whether it is distant or close, familiar or alien, can have a profound impact on how we live our lives, resulting, eventually, in the betterment of the quality of life.