Fodor Géza

1943-2008

egyetemi docens

1967-ben végeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-filozófia szakán. 1967-től 1973-ig tudományos munkatárs voltam a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében. 1973 óta mindmáig az ELTE BTK Esztétika Tanszékén dolgozom, 1990 óta mint egyetemi docens színházesztétikát, illetve dráma- és operaesztétikát tanítok. 1975-ben Mozart operáinak esztétikai elemzését adó disszertációmmal elnyertem a filozófiai tudományok kandidátusa címet, majd ennek alapján az egyetemi doktorátust. Egyetemi munkám mellett 1978-tól 1982-ig a Nemzeti Színház, 1982-től, a Katona József Színház önállósulása óta mindmáig a Katona József Színház dramaturgja voltam, illetve vagyok. Emellett 1987-től 1989-ig a Magyar Állami Operaház vezető dramaturgja, illetve művészeti tanácsadója voltam. 1982-től (két évi megszakítással) mindmáig a Muzsika c. folyóirat operakritikusa vagyok. 1989-ben részt vettem a Holmi c. folyóirat megalapításában ? a lapnak mindmáig egyik szerkesztője vagyok. 1992-től 1997-ig a Színház-és Filmművészeti Főiskolán is tanítottam: színháztörténetet, dráma- és operaelemzést. Öt éven keresztül klasszikus színházelméleti szövegeket adtam közre kommentárral a Színház c. folyóiratban. Tagja vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Színház- és Filmművészeti Bizottságának. Öt könyvem jelent meg: Zene és dráma (Budapest, 1974), Operai napló (Budapest, 1986), Petri György költészete (Budapest, 1991), Zene és színház (Budapest, 1998), Das hoffnungslose Meisterwerk (Cuxhaven-Dartford, 1999). Több tanulmányom jelent meg gyűjteményes kötetekben. Két operaszövegkönyvet írtam Balassa Sándor zeneszerző számára: Az ajtón kívül, Karl és Anna. Mindkét operát bemutatta a Magyar Állami Operaház. Szakmai kitüntetéseim, művészeti díjaim: Révay József-díj (MTA Ókortudományi Társaság, 1986), A legjobb dramaturgiai munkáért (VI. Országos Színházi Találkozó, 1987), Erkel Ferenc-díj (1988), Thália vándorgyűrű (1989), A legjobb dramaturgiai munkáért (IX. Országos Színházi Találkozó, 1990), Déry Tibor-jutalom (1990), a Táncsics Alapítvány díja (1992), Madách Imre-díj (Soros Alapítvány, 1997), Nádasdy Kálmán-díj (2001).

Publikációk 1996 óta

Zene és színház, Argumentum Kiadó Budapest 1998

Das hoffnungslose Meisterwerk, Traude Junghans Verlag Cuxhaven-Dartford 1999

Egy vers keresése, in: Vas István: Óda az észhez, Nap Kiadó Budapest 1999

A mór Velencéje, in: Diotima, Osiris-Gond Budapest 1999

“megmenthetetlenül személyes ami jó volt”, in: A napsütötte sáv, Nap Kiadó 2000

rendszeres kritikai esszék a Muzsika c. folyóiratban

---

Fodor Gézától búcsúzunk (NAVA)
A nemrég elhunyt esztétára, dramaturgra, operatörténészre és kritikusra kollégái és barátai emlékeznek
Bartók Rádió 2008-10-29

---

Bacsó Béla:

Fodor Gézára emlékezve

Az emlékezés Rá, nem lehet teátrális, Fodor Géza nem tűrte a túlburjánzót, a talmit, olykor még a barokk zene is terhére volt, amikor belépett közös szobánkba a tanszéken, de aztán meghallotta benne a zenét felépítő finom összetartó elemeket, mintegy fegyelmezte magát a barokkra. Géza az évek múltával egyre jobban visszahúzódott magába, így – paradox módon – annál inkább jelen volt. A testi és szellemi jelenlét növekvő különbsége az utóbbi javára mutatta meg, hogy mind erőteljesebben fogta körül az a gyűrű, amelyről Fischer-Dieskau énekelt a Goethe verset megzenésítő Schubert dalban (Grenzen der Menschheit), arról a gyűrűről, amely határol, és végtelen láncba rendeziaz emberi létezést. Az emberi létezés, mely nem fogható az istenekéhez, emelkedésében és hirtelen zuhanásában más, mint az örök áramlás isteni nyugalma – „Uns hebt die Welle, / Verschlingt die Welle, / Und wir versinken.”

Az ember létezése ez a fent és lent, a még és a már nem elementáris mozgása, az Elmerülő körül ott állnak azok, kik szerették és tisztelték, azok, akik a láncolatba fogva most is látják az emelkedés és süllyedés emberi csodáját és megőrzik ennek az egyedi életnek rendkívüliségét.

Igen azt mondom csoda, hiszen Fodor Géza élete emelkedés és süllyedés mozgásában is teljes volt, amennyire egy ember élete egyáltalán teljes lehet – mert bármilyen tragikus és nem várt volt eltávozása, egy teljes élet rajzolódik ki előttünk.

„O Herr, gieb jedem seinen eignen Tod. / Das Sterben, das aus jenem Leben geht, / darin er Liebe hatte, Sinn und Not.” – írta Rilke, az a költő, aki Fodor Géza számára is az volt. A búcsú pillanata, az élet hirtelen lezárulása mutatta meg, hogy halála saját halál, mert élete ínség, vágy és értelem közepette született, amely lezárultával még világosabban mutatja ennek az életnek értelmét, irányultságát és a nem szűnő feszült igényét arra, ami túl volt a puszta létezésen.

Emlékezünk Rád!

Kornis Mihály:

Cherubin temetése (Fodor Géza, 1943–2008)

Barátaim,

egy igaz és rendíthetetlenül becsületes embert temetek, temetünk.. Olyan volt ő, amilyennek kisgyermekként szeretnénk, álmodjuk a barátunkat: komoly, tiszta, állhatatos, dolgos. Akire lehet számítani. Aki nem csap be. De nem is hízeleg. Hű. Jó.

És mindent tud.

Ilyen ember nincsen sok a földön.

Géza ugyanúgy nyitott nekem kaput 35 éven át — komor, de várakozásteli arccal. Tudtam, csakis azért enged be, mert úgy ítéli, van bennem egy író. Különben nem érne rá. De aki alkot, aki komolyan játszik, mint ő — az Géza számára annyira fontos volt, mint a szerzeteseknek az Isten. Nem a személy, neki a művészet volt fontos, pontosabban szólva a szépség és az igazság, ami a művészetben egy. Úgy tisztelte ezt a minőséget, ahogyan körülöttem senki. Tudta, mi az, pontosabban tudta, hogyan van és miként hívható közénk az igazság. Megvolt hozzá a varázsfuvolája. Azután az élet megtanította volna neki azt is, hogy szépség és igazság nem minden, létezik értéktelen is, vigasztalanul silány, unalmasan és folyamatosan gyarló.

Cherubin kijátszható.

Ennek a káprázatosan okos, érzékeny, egyszersmind mindenféle mimézisért rajongó, a szó legszebb értelmében rajongásra született léleknek a gonoszról való hétköznapi tudás feldolgozhatatlan volt, bevehetetlen, megemészthetetlen. Nem szeretett Dosztojevszkijt olvasni.

Fodor Géza tündérien játékos és bájos kedéllyel született. Nem véletlenül Mozartról írta nagy könyvét. A későbbi, keserű mosolyú, felhős homlokú, megtört férfi azonban – akinek, mellesleg csodálatos szemei voltak, annyira, hogy akire ő először odapillantott, az mindjárt gyors számvetésre kényszerült önmaga vonatkozásában, persze csak akkor, ha érdemes volt erre a pillantásra, ha felért addig, hogy a jelentését értse –, mint néző, mint műélvező nem csak hogy boldog volt nap mint nap, és egy életen át, tudniillik az olvasásban, az írásban és főként a zenehallgatásban, de szenvedélyesen az volt, a lankadatlan szorgalmasságig boldog.

Nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató száll a sírba itt. Oly könnycsepp-tiszta szenvedéllyel beszélt s írt egy-egy műről, amivel épp foglalkozott, vagy amit eléje tettünk, hogy attól könnyű lett a nehéz, megnyíltak szemeink. Nem fájt, amit mondott, ha metsző volt is, gyógyulás volt e metszésben; a műveinkkel, a figuráinkkal való fenomenálisan pontos azonosulása is jólesett. Empatikus zseni volt. Shakespeare-hez hasonlóan magáról ő se beszélt másképp, csakis műveken át. Csakhogy ő másoknak, többnyire klasszikusoknak a művei elemzésén keresztül közölte magáról azt, amit el akart mondani.

Szemérmes barát volt, de hazugságoktól ment, és épp azért kérlelhetetlenül szigorú, mert a naivitásig elfogulatlan. Egy gyermek elemi rácsodálkozása, illetve felháborodása volt az övé, valami egészen kivételes elemző készség, erő és jóindulat szolgálatában. Legjobb barátjától, Várady Szabolcstól, de az édesanyjától is hallottam, hogy amikor úgy négyéves kora tájt először járt az Állatkertben, végre-végre az elefántok ketrecéhez érve, vagyis rohanva — megtorpant, az öreg elefántra bámult, aztán illedelmesen meghajolt, és így szólt: — Kezitcsókolom.

Ezt nevezem én esztétának. Ezt nevezem embernek.

Petritől, testvérszerű, gyermekkori barátjától tanultam meg pályám kezdetén, hogy az ember úgy viszi el a még nem egészen kész művét Fodor Gézához, ahogyan az egyetlen lehetséges orvoshoz és bíróhoz és paphoz megyünk a vétkünkkel, hogy tovább tudjunk élni. És ő megmondja, mert meg tudja mondani, ahhoz mit kéne tennünk. Az egyetlen volt az életben, aki meg tudta mondani nekem, határozottan és konkrétan, hogy egy-egy jelenetem vagy szövegem mettől meddig rossz, miért az, és hogyan lehetne jó. Hol kell belenyúlni, és mihez tilos. Mert neki író agya is volt, és színész agya is volt, de elsősorban zenész volt. És filozófus. És tanár.

Fodor Géza maga volt a tudás. A részvét, az empátia. A kultúra. Azok a dolgok, amik mostanában szenvednek vereséget és tapostatnak a sárba körülöttünk, még benne utoljára, aranykori teljességükben álltak együtt. Elképesztően széles műveltségű embert temetünk itt. Tiszta fejűt és forró szívűt, briliáns kritikust, Bjelinszkij mellé bátran állíthatót. Hatása a magyar zenei és színházi életre átfogó és elementáris. Aki akarta, az mind megtalálta. Kérlelhetetlen, még tehetségünkkel is megvesztegethetetlen mércénket veszítjük el most, másfelől az egyetlen megbízható támaszt. Az ingyeneset, de roppant szigorút. Senki ebben az életben sem Petrivel, se velem olyan lángoló szemekkel, annyi megsemmisítő gúnnyal, az elemi felháborodástól reszketve nem beszélt, mint Géza, amikor nem magunkhoz méltóan éltünk vagy írtunk – de gondolom, így történt ez a különféle színházakban Zsámbékival, Ascherral, Gothárral, Spíróval, Jelessel, és mindazokkal, akik fontosak voltak a számára: megkaptuk tőle a magunkét.

Köszönjük. Ez most nem lesz már.

Ekkora segítséget, barátaim, ne reméljünk többé. Fodor Géza figyelme, szeretete tette Petri Györgyöt azzá, aki a költészetben lett, és lesz minden korokon át, és engemet is magammá, írni tudó íróvá, drámaíróvá, magával meg nem alkuvó figurává lassacskán ő emelt. Sokan köszönhetünk neki és mindannyian meg nem köszönhetően nagy dolgokat. Elhunytával az élet hatalmasat hűlt. És Magyarország még mindig nem tudja, ki voltál. Gézukám, meghaltál. De énbennem itt vagy. Sokunkban itt leszel. Nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy ne légy. Aludj, jó mag, aludj. Jön a tél.

Radnóti Sándor:

Fodor Géza tizenkilenc éve minden hétfőn ott ült a Holmi szerkesztőségi értekezletén. Nem végig; úgy intézte, hogy a többieknél korábban el kelljen sietnie, egyetemi óráját megtartani. Ezzel udvariasan fegyelmezett minket; korlátozta a csevegést. Nem volt nyársatnyelt, hóttkomoly ember, de – vagy éppen ezért – tartózkodó lényéből áradt a komolyság, a megfontoltság, a felelősség, az érettség, a fronézis: „des Lebens ernstes Führen”. A tárgyak, amikkel foglalkozott, mintegy felnőttek és megkomolyodtak általa, s nemkülönben az emberek is, akikkel szóba elegyedett egy koncert szünetében, vagy az egyetem folyosóján.

Vajon eltévedt ez a komoly és feddhetetlen ember, amikor élete nagy részét a bohémia világában, csepűrágók és operisták között töltötte? Nem, mert ez volt az a hely, ahol a múlt megismételhetetlen nagyságú árnyai – számára mindenek előtt Shakespeare, Mozart, Goethe, Verdi és Wagner – újra és újra testet ölthettek; az egykori élet stilizált szavai és hangjai az előadásban mai életté transzformálódhattak és stilizálódhattak. Mert bármilyen különös, e nagy tudós és kritikus vezérszava maga az élet volt. Kritikusi próbaköve a szerkesztőségbe hétről-hétre beküldött esetleges műveket firtatva is az volt, hogy életszerűek-e, avagy üresek és mímeltek azok az emberi tapasztalatok, amelyek fölsejlenek bennük. S így élte a maga életét is: teljes érdektelenségben minden cím és rang, minden hatalom és minden divat iránt, s nem szűnő érdeklődéssel az iránt, hogy ami egyszer, valamikor művé alakult, s minősége erejével áthatolt az időn, miképpen eleveníthető fel és miképpen eleveníthető meg.

A múltból előhömpölygő élet iránti áhítat mögött szkepszis húzódott meg, a soha már sejtelme. Barátunk dekadensnek látta világunkat és úgy érezte, hogy az a kultúra, amelyet ő szentnek tartott, végnapjait éli. Komolysága abból táplálkozott, hogy egy hősies mintha jegyében lankadatlanul fenntartotta. Úgy érezte, hogy a világ tengelye roppan meg, ha nincs jelen a Fidelio bemutatóján, s aztán – több előadást megtekintve – nem írja meg kritikáját róla.

De – ahogy imádott Mozartja fatalista halálfilozófiával írta, ő pedig idézte és elemezte -: „Látjuk, hogy az emberek összeesnek és meghalnak – ha egyszer itt az ideje, semmi sem használ…” Mi, akik összegyűltünk ennél a sírnál, mégis úgy érezzük: nem volt itt az ideje, nagyon nem volt itt az ideje.

Sztrókay Kálmán:

Barátai közül a legjobb barátjának kellene itt beszélnie. De ki a legjobb barátja? Te? Én? Te? Mind a ketten. Mind a hárman. Akik itt vagyunk, mindannyian a legjobb barátunknak tudhattuk. A legrégebbi barátja én vagyok nekem jutott ez a majdnem lehetetlen feladat.
Kamaszkorunkban Petri Gyurival és Gézával elválaszthatatlan jó barátok voltunk. Azt értem, hogy Gyuri elitta az életét, de Géza mi rosszat csinált? miért kellett meghalnia?
Sokszor lógtunk be együtt a Zeneakadémiára, az Operába 3,50-ért jártunk mindig a jobb oldalra. Sokszor zenéltünk együtt, talán legtöbbször Fülöp király és a Főinkvizitor kettősét adtuk elő. Mind a ketten tudtuk mind a két szerepet, felváltva énekeltük, amíg ki nem derült, hogy Géza a jobb Főinkvizitor. Ezt egyszer a valóságban is megkaptam tőle. Írtam egy színdarabot, megmutattam neki, vártam a véleményét. Nem mondott semmit, kegyetlenül felolvasta nekem a saját szövegemet. Soha többé nem akartam színdarabot írni.
Jó barátokként igyekeztünk egymást ugratni. Ebből a legemlékezetesebb a Walkür a Margitszigeten. Láttam 1958-ban a Walkürt a Margitszigeten. Nem láttad, nem játszották, hülye vagy, mondta Géza, akit az ilyesmivel garantáltan fel lehetett bosszantani. Éveken át ezzel köszöntünk el egymástól, amíg egyszer kiderült, hogy valóban játszották ott. Egyébként mindent tudott, ami színházban, zenében, operában történt.
Első írásos emlékem ez a kártya, karácsonyra József Attila összeshez mellékelve: Kálmánnak, akivel még sok közös dolgunkat kell rendezni, szeretettel Géza 1961. XII. 24. Azóta sok közös dolgunkat rendeztük, de maradt még sok végezetlen.
Az utóbbi években gyakran mentünk együtt Bécsbe, színházba, operába. Géza sosem kért tiszteletjegyet, nem akarta, hogy kötelező legyen az előadásról írnia. Ott láttuk együtt a berliniek Peer Gynt-jét. Döbbenet volt, ahogy a harmadik felvonás végén Aase leült egy székre, tíz perc alatt megöregedett és meghalt. Most Géza köhögni kezdett, egy hónap alatt megöregedett és az ötödik felvonás közepén meghalt. Döbbenet.
A Fidelio életveszélyes darab. Egyszer elindultam jegyet venni, útközben infarktust kaptam. Géza elindult a bemutatóra és sosem ért oda. Sok év alatt megszoktuk, hogy ha Géza ott van a szokott helyen, a büfé előtt bal oldalt, akkor érdemes megnézni az előadást. Most nem volt ott, és már soha többé nem lesz ott.
Amikor utoljára felhívtam, éppen a Trisztánt hallgatta, ami fiatal korunkban a szerelmi mámorról szólt, most a földöntúli ősi álomról, a véghetetlen éjszakáról, az örök halálról… talán ezért is vette elő újra.
Utolsó írásos emlékem: Kedves Kálmán! Mindent köszönök, de itt most egy kicsit zűrös lett az élet. (…) Anyám múlt hétfőn elesett, (… ), már itthon van, de nehéz másra koncentrálni (…) Remélem, hamarosan lenyugszanak a dolgok, és akkor térjünk vissza az ügyre.
Felidéztem néhány emléket, az utolsó utáni pillanatra hagytam azt, ami a legfontosabb volt nekünk, “csecsemő is élvezi, aggastyán sem érti”, ami nélkül sem az életet, sem a halált nem tudtuk elképzelni, A varázsfuvolát.
(A búcsúhoz hozzátartozott, ami ezek után zenében következett. Miközben A varázsfuvola partitúráját az urnafülkébe helyeztük, a II. felvonás elejéről háromszor három fanfár hangzott fel, majd a Papok kórusa, végül az utolsó jelenet, a Trisztán örök éjszakája után Sarastro szavaival: “Már lángol a napfény” és a zárókórussal Gézát jelképesen Sarastro birodalmába, a kiválasztottak közé kívántuk emelni.)