Furcsa, de tény: a Kritika első része, “Az esztétikai ítélőerő kritikája”, sehol nem tér vissza az ízlés(ítélet)nek és a természet tapasztalati célszerűségének összefüggésére úgy, ahogyan azt a Bevezetések előadták. Sőt az Analitika egyáltalán nem is érinti e kapcsolatot, szóba sem hozza, még utalások erejéig sem. Holott Kant az utólag írt második verzióban is ilyen várakozást kelt.

Okkal remélheti ezután az olvasó, hogy “az esztétikai ítélőerőt tárgyaló rész” valahol bővebben kibontja mindezt. De hiába reméli. Megtörténik előbb az ízlésíteletek expozíciója, majd dedukciója, s noha mindkettőben van szó arról, hogy a szép befogadását egy sajátos célszerűség jellemzi, arról egyikben sincs, hogy az ízlés ezáltal a természet mint tapasztalati rendszer célszerűségéről tudósítana, vagy hogy e tapasztalati rendszer elve szolgálna “reflexiója alapjául”. Habár “A fenséges analitikája”, mely a két szövegrész közé ékelődik (s amelyről az első Bevezetéssel rokon terminológiája és megfogalmazásai alapján gyanítható, hogy viszonylag korán íródott), egy helyütt visszautal az első Bevezetés technikafogalmára.

Ennek azonban nem találni sem előzményét az expozícióban, sem folytatását a dedukcióban, úgyhogy az Esztétikán belül a passzus teljesen elszigetelt, mondandója alátámasztatlan. Pedig azt kellene éppen bemutatni, hogy hogyan “fedi fel” a szépség a nevezett technikát.

De az “alapos vizsgálódások” elmaradnak, legalábbis a tekintetben, hogy a természet technikájának fogalma hogyan kapható meg “az önálló természeti szépség” felől, megítélésének eseményéből. Kant az első Bevezetésre támaszkodik itt láthatóan, miközben állításai az Analitika ízlés- és szépségfogalmához semmilyen módon nem kapcsolódnak. Aztán később “Az esztétikai ítélőerő dialektikája” az ízlés fogalmi megalapozottsága körül keletkező – nem minden erőltetettség nélkül való, sőt nyersen szólva inkább mondvacsináltnak tűnő – antinómia feloldásaképpen kijelenti, hogy “az ízlésítélet fogalmon alapul (a természet ítélőerőnk számára való szubjektív célszerűsége egyáltalában vett alapjának fogalmán)” (270). Így zárójelben. És ez az egyetlen hely, ahol Kant az ízlésteóriát visszacsatolja a Bevezetések célszerűségelvéhez. Az antinómia közömbösítésének szentelt okfejtésről elismeri, hogy meglehet, “nem [ …] volt minden pontján világos” (277); erre is vonatkozhat talán Előszóbeli mentegetőzése “a természet által oly bonyolulttá tett probléma [ …] megoldás[ ának] helyenként nem teljesen elkerülhető homályossága” miatt (80). De az még csak nem is homályosság vagy világosság kérdése, hogy nekilát-e hosszasabban kifejteni, miképpen nyerhető a természet célszerűségének elve az ízlésítélet alapján. Márpedig nem lát neki. Akárcsak az Analitikából, a Dialektikából is hiányzik ilyenformán a tapasztalatelméleti program és az ízléstan ötvözése.

Nagyon enyhén szólva is nagyon meglepő e hiány. Adott egy erős koncepció, jóllehet átírva, melynek azonban mindkétszer az a gondolati poénja, hogy az esztétikai ítélőerő kritikai elemzése fogja megmutatni, hogyan alapul az ízlésítélet általánossága és szükségszerűsége a természet célszerűségének elvén. Jön azután a várt elemzés, ám az ígéret teljesületlen marad. Nem szükségképpen annak bizonyításával válna valóra, hogy a mindenkori ízlésítélő, tetszését vagy nemtetszését akarva kinyilvánítani, a priori elvet keres az ítéletében implikált egyetértésigényhez, majd rövidebb-hosszabb töprengés eredményeként rájön, hogy az elv kizárólag a természetnek mint tapasztalati rendszernek a célszerűsége lehet. Amit azonban maga az ízlésítélő nem tesz meg, azt – legalábbis a Bevezetések felől nézve – meg kellene tennie a “transzcendentálfilozófiá”-nak (213), ha egyszer az ízlésítéletek létének tényéből kiindulva rákérdez arra, “hogyan lehetségesek ízlésítéletek” (212). De azon az egy szem zárójeles megjegyzésen túl a transzcendentálfilozófia sem ad olyan választ az Analitikában, hogy az ízlésítéletek a természet célszerűségének elve alapján lehetségesek. Az ígéret teljesületlensége egyrészt kétségkívül azt jelenti, hogy Kant képtelen volt plauzibilisen kidolgozni az összefüggést az ízlés és a természet tapasztalati rendszerként is érvényes célszerűsége között – magából az ízlésből kiindulva mármint. Mert a Bevezetések leírták ugyan, miként megy végbe az esztétikai reflexió, de nem az ízlésítélet fenoménjának boncolgatásával írták le, hanem egy gondolati építmény megalkotása során eljutottak az önmagáért vett ítélőerő puszta reflexiójához, képzelőerő és értelem bizonyos konstellációjához mint a célszerűség szubjektív tudatosulásának – az építményen belül központi jelentőségű – módjához, amelyet ízlésítéletnek neveztek. Másrészt a teljesületlenség nem a Kritika kudarca. Inkább diadala, amennyiben az ízlés tapasztalatelméleti hasznosíthatóságát célzó kezdeti törekvésen túllépve, ugyanakkor megmaradva a transzcendentális vizsgálódás keretei között, felismeri azt a potenciált, amellyel az ízlés a társadalmi-történelmi világban szükséges, morálisan is releváns interszubjektív értelemadás képességeként bír.

Amit a Kritika ez ügyben kínál, az valódi kincsesbánya. Csakhogy még felületes áttekintéséhez is a jelen disszertáció kapacitását meghaladó terjedelemben kellene foglalkozni A gyakorlati ész kritikájá-val – benne az etikoteológiával is –, a második Bevezetésnek a tiszta elméleti és a tiszta gyakorlati törvényadás közvetítéséről szóló, meglehetősen homályos elképzelésével, “A teleológiai ítélőerő kritikájá”-val, ahol Kant ismét teológiai vonalon akarja megmenteni a természet célszerűségét, de ahol az ízlésre is kiterjedő kultúrafogalom egy alternatív értelmezést enged a természet mint történelem célszerűségének vonatkozásában, továbbá ehhez kapcsolódóan a korábbi történetfilozófiai írásokkal, s végül azzal a kérdéskörrel, hogy hogyan alakul elméleti és gyakorlati racionalitás viszonya, amikor a világrend transzcendentális megalapozhatóságának problémáján belül a hangsúly a természetről a történelemre kezd áthelyeződni.⁵³ Az Analitikában mindez nem tematizálódik, és az ízlés etikai-szociális dimenziója is legfeljebb csak halványan jelezve van olykor. Továbbra is él viszont, és hat is messzemenően, az ízléstan tapasztalatelméleti motivációja. Mert az Analitika, bár az ízlést valóban sehol nem köti vissza explicite a természet célszerűségének elvéhez, ezzel együtt az objektív ismeretalkotással és ennek a priori feltételeivel összefüggésben teszi vizsgálat tárgyává. Vagyis maga az ízlésítélés legalább részben – és nem is kis részben – olyannak jelenik meg, mint amilyennek behatóbb elemzés esetén a Bevezetésekben látszania kellett volna ahhoz, hogy visszavezettethessék a célszerűségelvre; csak aztán valamiért elmarad az utolsó lépés, hogy ti. konklúzióként az ízlés, immár kibontakozva, a kezdeti tapasztalatelméleti projektet is kiteljesítse. “Az ízlés képességét”, közli Kant az Előszóban, “nem az ízlés képzése és művelése céljából” fogja vizsgálni, “hanem pusztán transzcendentális szándékkal” (80). A Bevezetések megmutatták, mit rejt e szándék, s mi volna az ízlés transzcendentális hivatása. De az intenció az Analitikát is meghatározza. A 9. paragrafus is olyan “jellemző”-re bukkan majd az ízlésítélet általánosérvényűsége kapcsán, amely “a transzcendentálfilozófus számára mindenképpen figyelemre méltó”, miközben “a logikus számára nem” (128). E jellemző azonban, másokkal együtt, az esztétikai megítélés fenoménjának rovására fog érvényesülni. Így amire a mostani – és részben majd a következő – fejezet kísérletet tesz, az annak felderítése, hogy hol, hogyan és miért siklik ki az ízléselmélet.

a) Bevezetésül

Évekkel, sőt évtizedekkel korábban vázolta már Kant, akkor még csak magának, az ízlés sajátosságait. Meríthet bőven a régi feljegyzésekből: az ízlés szubjektíve ítél, nem igazodik objektív-fogalmi alapokhoz, de nem is reked meg a kellemesség privát élvezetében, hanem általánosérvényűségre tart igényt, s teszi ezt egy sensus communis alapján.⁵⁴ Megvan gyakorlatilag az összes fő alkotóelem, amelyből az expozícióban és a dedukcióban fölépülhet elmélete. S bár ki is fog egészülni mindez, ami újdonság, az nem az ízlés jelenségét magát érinti elsősorban, inkább transzcendentális horderejét. Különös vállalkozás, ám bizonyos szempontból törvényszerű is talán, hogy a kritikai filozófia az ízléshez fordul: a kritika kitüntetett szervéhez. “Korunk a kritika tulajdonképpeni kora, a kritikáé, melynek minden alá kell hogy vesse magát” – utalt önnön kontextusára debütálásakor (TÉK ^A21, lábjegyzet). Kimondatlanul ugyan, de előképei közt szerepeltette így az ízlést és kritikai potenciálját.⁵⁵ Még ha kimondva pálcát is tört felette más okból.

Az “ízlés kritikája [ …] tudomány” – jön a módosítás 1790-ben (210). Annak “tudománya” kíván lenni, “hogy szabályokba foglaljuk és feltételei tekintetében meghatározzuk a kölcsönös viszonyt, amely egy adott megjelenítésben [ …] az értelem és a képzelőerő közt fennáll” (uo.). Ám a revízió részleges csupán, s éppen a lényeget érinti a legkevésbé. A “transzcendentális [ ízlés] kritika” (uo.), ha ő maga tudomány is, azzal szembesül, hogy a

Hogy “az ízlésítélet a priori alapokon nyugszik” (137): az első Kritika idején Kant még kifejezetten tagadta ezt. De most sem azért állítja, mert az egyedi ízlésítéletet dedukálhatónak vélné “meghatározott a priori törvények”-ből. Továbbra sem hisz az ízlés objektív szabályozhatóságában: az “ízlésnek nem lehetséges objektív elve” (209).

Annyi változik mindössze, hogy egyazon fenoménre ellenkezően reagál a két Kritika. Az első kiveti a tudományból az ízlést: mert nem racionalizálható, mert empirikussággal terhelt, szabályainak helyessége pedig kizárólag egyedi ítéletein mérhető le. A harmadik ugyanezért foglalkozik vele, jóllehet beérni természetesen nem éri be ennyivel. Ott van rá szüksége, ahol a tiszta spontaneitás, s vele együtt a nagymértékben logikai és matematikai mintájú szikár filozófiai tudományosság, saját korlátjához ér a tárgyiasság konstitúciójában: determinálhatóság és esetlegesség határmezsgyéjén. A Bevezetésekben e határt próbálta Kant átlépni, vagy legalább kitolni a célszerűségelvvel és a hozzá igénybe vett ízléssel, miután felismerte, hogy a tiszta értelem a priori törvényei, merőben formaiak lévén, nem határozzák meg a dolgok tartalmi rendjét, s hogy ilyen vonatkozásban a fogalmak logikai rendje sem lehet ab ovo mérvadó, mert ki van szolgáltatva az esetlegességnek a szemlélet oldaláról. Az Analitika nem viszi tovább ezt a megközelítést, hanem felveszi helyette, pontosabban felerősíti, azt a másikat, hogy az ízlésítélet szubjektív voltában is általánosságra és szükségszerűségre tart számot, azaz érvényessége – vagy mindenesetre érvényességigénye – szerint az objektív alap hiányának ellenére is a megismerési ítéletekkel vetekszik. Interszubjektív igazsága felől nézve ugyanaz, ami az első Kritikában az esztétika lekicsinylésének indoka volt, hogy ti. nincsenek objektív törvények, melyekhez az egyedi ízlésítélet igazodna, a harmadikban felértékeléséé lesz. Továbbra is dacol az ízlés a tudományossággal annyiban, hogy semmilyen objektív elvet nem ismer el maga fölött állónak. Csakhogy ez most már előnyére válik a transzcendentálfilozófia szemében.

Az apprehenzióról reflektálva empirikus összhangot állít elő képzelőerő és értelem között. Igaz, csak az érzés szubjektív móduszában, fogalommentesen. A szubjektív összhangról azonban azt találja, hogy egyezik az objektív ítélés feltételével, a két képességnek a reflektáló ítélőerőben mint olyanban a tárgymegismeréshez kívánatos viszonyával (überhaupt). Ez az egyezés az, megelőlegezve valamelyest a későbbieket, aminek alapján az Analitika szerint általánosérvényűséget és szükségszerűséget igényel. Ilyen igény esetén valaminek ugyanúgy közvetítenie kell az egyes ítélők között, mint az objektív ítéleteknél, ám empirikus fogalom híján a közvetítő – ez lesz az egyik kardinális mozzanat – csak a fogalom nélküli általánosság és szükségszerűség a priori elve lehet. És az így beálló interszubjektív érvényesség, ha minden igaz, tapasztalatelméletileg is nagyon üdvös: átsegít ugyanis a szemlélet szubjektivitásától a fogalom és az ismeret objektivitásához. E váltás az, ami a kategóriák B-dedukciójában, illetve már a Prolegomenában is kifejezetten kényes ügynek bizonyult. Az első dedukció még támaszkodott a jelenségek affinitásának elvére, mely transzcendentális erővel semlegesítette (volna) mintegy az asszociációs képesség szubjektív voltát, vagy tágabban azt a nehézséget, hogy a jelenségek mint képzetek, tehát mint individuális tudattartalmak, hogyan adhatnak ki közös tárgyiasságot. Miután azonban az affinitás odalett, a Prolegomena már kénytelen volt elkenni, hogy tartalmi oldalról nézve miképpen megy át az észlelés objektív predikációba, tapasztalati ítéletbe; a B-dedukció pedig árulkodó módon negligálni szerette volna a szubjektív tudategységet, holott a tapasztalat genezise szerint minden objektív ítélet ezen a szubjektív stádiumon keresztül születik. Az Analitika ehhez a témához nyúl ismét, de abból az irányból, hogy az individuális ítélők között a szemléletről való puszta reflexióban, vagyis egy per definitionem kontingens aktusban összhang alakulhat ki. Szubjektivitás és objektivitás küszöbén tartózkodik az ízlésítélés, s e küszöb a sok bajlódás után most fényesen ragyog végre, mert a szemléleti-szubjektívnek a fogalmi-objektívvel koextenzív általános érvényessége támad, sőt hozzá hasonló szükségszerűsége is, bár e közös modalitáson belül azért lesz különbség. Amit az objektív érvény jelent, hogy ti. az adott tárgy valamely fogalom alá tartozva mindenki számára ugyanaz, az itt a szemlélet oldaláról valósul meg oly módon, hogy az adott tárgy mindenkinek ugyanúgy tetszik. Mindenkinek ugyanúgy: következésképp egy a priori elv vagy alap folytán. A sensus communis lesz ez, benne talál Kant olyan a priori elvet receptivitás és spontaneitás zavartalan kommunikációjához, amely az ítélők összességét az ízlésítélésben mint az ismeretalkotás szubjektív feltételének megvalósulásában fűzi egybe. A sensus communis kerül tehát majd arra a helyre, ahol az előző fejezetben a természet célszerűségének kritikai elve állt.

Hogy az ízlésítélettel a megismerés transzcendentális fundamentuma tárul elő, ezt az Analitika többször sejteni engedi, s néhányszor kendőzetlenül ki is mondja. Az alábbi hat szakasz – az első négy az expozíciót, a maradék kettő a dedukciót elemezve – olyan olvasatára tesz kísérletet, amely szerint az ízléstan priméren episztemológiai célokat szolgál, illetve szolgálna, ha szolgálhatna. Igazolódni fog remélhetőleg, hogy egy ilyen megközelítés adekvát a szöveggel magával. Habár ez nem lesz kifejezetten örvendetes. Azért nem, mert az olvasat egyrészt megmutatja, hogy az Analitika egyes teorémái és összefüggéseik viszonylag konzisztens módon értelmezhetők egy ismeretelméletileg kezdeményezett program elemeiként és kibontakozásaként. Másrészt úgy mutatja meg, hogy nem kis mértékben problémáik szerint értelmezhetők ily módon. Épp a motiváció folytán komoly hiányok és torzulások keletkeznek. Elég súlyosak ahhoz, hogy sorra vételükkel kitűnjék majd: az Analitika ízléstana sok részletében nem hiteles, ennélfogva egészében sem az. Bár többes szám helyett indokoltabb talán egyetlen komplex problémát megnevezni. Mindvégig ragaszkodik Kant ahhoz, hogy az ízlésítélés az objektív ismeretalkotás vagy az objektumtudat feltétele, emiatt viszont – ahogyan már az előző fejezetben is látszott – végső soron nem lesz kritérium, amelynek alapján a szép kiemelkedhet a dolgoknak egyáltalán mint dolgoknak köréből. Jó volna tudni persze, amit sajnos lehetetlen: hogy az a bizonyos “transzcendentális szándék” miként fogant vajon. Először volt-e a számvetés A tiszta ész kritikája tapasztalatelméleti fogyatékosságaival és az igény orvoslásukra, s innen jutott el Kant, egy transzcendentálfilozófiai elvárás felől tehát, mely a szelektív vagy prejudikáló látásmód veszélyét rejthette, az ízléshez mint a megoldás kulcsához? Vagy magán az ízlésen gondolkodott el, és benne fedezte fel, hogy alkalmas és képes a transzcendentális építmény megszilárdítására?

A Bevezetések fényében az előbbi tűnik valószínűbbnek. De bárhogy történt is, a kezdeti ízlésfogalomról több okból gyanítható elégtelensége. Először is nyilvánvalóan a Kritika írása idején lesz domináns a felismerés, hogy az ízlésnek olyan morális jelentősége van, amelynél fogva főszerepet játszhat tiszta elméleti és tiszta gyakorlati törvényadás közvetítésében. A Bevezetés későbbi változatában ez legalább olyan fontos, mint a természet tapasztalati célszerűségéé – gondolati kiinduló- és végpontját alkotja a szövegnek –, míg az elsőben csak homályosan megfogalmazott lehetőségként merül föl (vö. 66ff). Másodszor az Analitika számára az ízlésítéletnek a természeti szépről alkotott ítélet a paradigmatikus típusa, ami passzol a már idézett eredeti elhatározáshoz, hogy a Kritika nem kíván a művészettel foglalkozni (lásd 73). Kantnak köztudomásúlag nem voltak ugyan bőséges művészeti és nagyvilági tapasztalatai, mégis tudnia kellett, mennyire tarthatatlan az ízlést, ezt a kezdettől fogva emberi megnyilvánulásokkal és produktumokkal (ha nem is kizárólag a mai értelemben vett műalkotásokkal) kapcsolatos képességet a természeti szép megítélésére redukálni. S amit majd a művészettanban a befogadásról elmond, azzal e redukció nem csupán megszűnik, de úgy szűnik meg, hogy szétrobbantja a természetre orientált ízlés előzőleg kimunkált korlátozott fogalmát. Harmadszor ott lesz az úgynevezett tiszta ízlésítélet, amely még a természeti széphez kötött ízlés teóriáján belül is menthetetlenül problematikus konstrukció, a művészettanban pedig értelmét veszti.

Negyedszer érdemes a Bevezetések felől belegondolni abba az amúgy hétköznapi esetbe, hogy valamilyen természeti dolog nem tetszik; egy krumpli például, vagy egy lótetű (a bégető kutyáról nem is szólva, arról pedig még kevésbé, hogy a bégető kutya tetszik). “[ M] indenképp nemtetszést váltana ki belőlünk”, olvasható a második verzióban,

Ilyen előzetes tudomás nem szerezhető, hacsak diadalmas ördögi informátor révén nem. Az egyedi ízlésítélet az, ami bár “tudomásunkra” nem hozza, legalább szubjektíve a természetnek engedi tulajdonítani a célszerűséget mint helyesléselvárásának egyedül lehetséges a priori alapját. Mi történik azonban, ha egy természeti tárgy “nemtetszést” vált ki? Ekkor vajon a természet célszerűtlenségének elve győzedelmeskedik? Nos, a kanti ízlésfogalom lesz olyan absztrakt eleinte, hogy ne tegyen lehetővé nemtetszést; és ez megintcsak kárára fog válni. Ötödször minden bizonnyal jogos az a kiindulás, hogy az igazi ízlés autonóm módon ítél, nem hagyatkozva mások véleményére. Azt viszont már nehéz tudomásul venni, amit az Analitika ugyanilyen magától értetődőnek állít be: hogy az ízlésítélettel együtt jár a mindenki számára való érvényesség igénye. Az előző fejezet szándékosan kerülte ezt a témát, s hogy alább se kelljen minden alkalommal fennakadni a – Kant számára megingathatatlan – tézisen, legyen szabad most egy összegben hangot adni a kételyeknek. A priori természetesen nem jelenthető ki, hogy nem volt, nincs és nem is lesz olyan ízlésítélő, aki mindenki helyeslését várja el. De az ellenkezője sem, márpedig pusztán empirikus alapon Kant állítása roppant valószínűtlenül hangzik.

Az ízlésítélet nyilván nem pusztán privát érvényű. Sőt nyilván benne rejlik az is, amit az Analitika több helyütt leszögez: hogy az ítélő tudatosan saját érdekei ellenében foglal állást ízléskérdésekben, és ezáltal kvalifikálja magát mások helyeslésének elvárására. Azt azonban, hogy mindenki helyeslésére tarthasson igényt, az ítélő csak azzal érheti el, ha tökéletesen fölébe emelkedik a rá vonatkozó összes történeti, lokális és szociális körülménynek, az ítéletét belőlük adódóan befolyásoló szempontoknak, sőt ugyanezt az absztrakciót feltételezi az igényével célba vett mindenkinél is. Ilyesmi aligha lehetséges. Az Analitika mindvégig azt veszi evidenciának, hogy az ízlésítélés márpedig ilyen. Ez az egyfelől igencsak megkérdőjelezhető univerzalitás nagyon fontos számára másfelől. Ha ugyanis az ítélő csak parciális helyeslést vár el, ha csak egy többé-kevésbé behatárolható ízlésközösség tagjaira terjeszti ki igényét, akkor kétségessé válik az ízlésítélet a priori alapjának felkutatását célzó fáradozás. Az a priori nem tűr kivételt, így egy ilyen alap vagy elv, mihelyt megvan, szükségképpen kiemeli az ízlést empirikus beágyazottságából. A “transzcendentális szándékkal” alkotott ízléskritika elvetheti persze, hogy “[ p] szichológiai megfigyeléseket végez[ zen] (amint azt Burke tette a szépről és a fenségesről szóló írásában)” (59). Mondhatja, hogy “a magyarázat elveit javarészt a pszichológiában kellene keresni”, ha az várna feltárásra,

Csakhogy az ízlés itt él: “a hely és a társadalom” – s hozzátehető: a kor – “ilyen vagy olyan körülményei közepette”. A 41. paragrafusban Kant maga fejtegeti, hogy az ízlés kinyilvánítása csak társadalomban lehetséges, még akkor is, ha természeti dolgokra irányul (vö. 221ff). Lehet bírálni az angolszászokat, amiért csupa empirikus nézeteik voltak ízlésről és common sense-ről. De óvakodni is kell attól, hogy egy aprioritásra beállított elmélet az ízlés közegtelenítése árán törjön célja felé; mert az ízlés – eltérően a tiszta értelemtől és a tiszta észtől – közeg nélkül nem létezik.⁵⁷

Megemlítendő ide kapcsolódóan, hogy metodikai szempontból nem teljesen új, de talán nem is teljesen meghitt szituációban találhatja magát Kant, főleg a második Kritika után. A kategorikus imperatívuszt, státusához illően, analitikus úton kutatta föl ott, a morális értelemben vett öntevékenység természetének elemzésével, s mint az ész faktumára bukkant rá. Módszere megfelelt a tárgynak: az empirikus-pszichológiai, illetve a legtágabb értelemben vett – a racionális megismerésből kirekesztendő – történeti aspektusok mellőzése annak, hogy az erkölcsi törvény az akarás tiszta formájaként érvényes. Más kérdés, hogy a kategorikus imperatívusszal sikerült egy felülmúlhatatlanul formalizált etikai alapvetést teremtenie, olyat, amely újra és újra szembesítheti az embert – az olvasót mint konkrét személyt, ugyanakkor mint embert vagy személyt általában véve – a szabad morális önmeghatározás lesújtó-felemelő kötelmével, de midőn szembesíti, magára is hagyja minden tartalmi támpont nélkül. Ez nem baj; csak tény. Kevésbé mentek flottul a dolgok az első Kritikában. Az ítélésfunkciókat és a tiszta eszméket ki lehetett bontani az értelem, illetve az ész logikai, az empirikus tartalommal szemben közömbös működéséből. De amikor a kategóriák és – regulatív minőségükben – az eszmék transzcendentális módon a tárgyiasságra vonatkoztattak konstitutív rendformákként, illetve a szisztematikus tapasztalat elveiként, bonyodalmak keletkeztek. A Dialektika Függeléke, mivel nem látott ki eléggé a logikából, zátonyra futott azon, hogy a dolgok receptív-észleleti adódását itatta volna át ésszerűséggel (a mintha-elvű teológiai próbálkozásról most nem beszélve). A kategóriák B-dedukciója a pszichológiába kergette a reproduktív képzelőerőt, s a tiszta értelemmel és a merőben formai transzcendentális sematizmussal szeretett volna elboldogulni. Egyedül az A-dedukció tett arra kísérletet, hogy a tapasztalati megismerést lentről fölfelé irányban vizsgálja, a szemlélettől és az empirikustól haladva a fogalom, illetve a transzcendentális felé. S módszertanilag annyiban lehet tehát ismerős a helyzet Kant számára, hogy az ízlésanalitika sokban közel áll az A-dedukcióhoz.

Még szándéka, sőt témája szerint is rímel rá valamelyest. Képzelőerő és értelem ízlésítélésbeli összhangját fogja fürkészni úgy, mint az ítélőerő objektív használatának szubjektív alapját, és az a priori ízléselvhez akar elérkezni, mint olyanhoz, amellyel az összhangot előállító-kimondó ítélet általánosérvényűségre tehet szert. Apprehenzió és értelem találkozása, mely eredetileg a képzeleti reprodukció néven futott – s amelyből akkor hiányzott a diszkurzív mozzanat –, most az ízlés szintézisébe helyeződik át. Itt történik meg a csoda, hogy képzelőerő és értelem esetleges, mert receptíve feltételezett viszonya a törvényszerűség arcát ölti, s szubjektív összhangjuk az objektív ítéletekével koextenzív általánosságot nyer. Az ízlésre mármost, mutatis mutandis, ugyanaz érvényes, ami a képzelőerőre az empirikus reprodukció és a transzcendentális produktivitás relációjában: hogy a priori elve nem absztrahálható aktuális megvalósulásától. “[ Ö] nmagában véve a képzelőerő szintézise, jóllehet a priori módon gyakoroltatik, mégis mindig érzéki, mivel a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik” (TÉK ^A660). Az ízlés számára hasonlóképp az az elsődleges, ahogyan a tárgy a szemléletben megjelenik. Ezt az apprehenzív tartalmat vonatkoztatja az értelemre a reflexióban, a priori elve pedig, ha van neki, csak úgy kapható meg, mint ami megtestesül e reflexiójának konkrét-empirikus műveletében: lentről fölfelé a kifejezés mindkét jelentése szerint.

Az esztétikailag “reflektáló ítéletben”, írta az első Bevezetés, “képzelőerő és értelem azon viszonya, amelyben egy adott észlelet esetén ténylegesen állnak egymással, összehasonlíttatik azzal, ahogyan a két képességnek az ítélőerőben általában véve viszonyulnia kell egymáshoz” (41, kiemelés most tőlem – P.Z.). Az egybevetés (vagy azonosnak találás) az ízlésítélés aktusa. De ehhez fogható íven feszül voltaképpen maga az ízléselmélet is. Nem lehet, nem szabad eltekintenie a ténylegességtől. Összehasonlításra kényszerül szintén. Viszonyítási bázisul a transzcendentális elvárást veszi, hogy receptivitás és spontaneitás szót ért akkor is, ha ehhez az utóbbi objektív-meghatározó ereje nem elegendő: képzelőerőnek és értelemnek össze kell hangolódnia, ez lévén egyáltalán minden tapasztalati ismeretalkotás formai feltétele. Ám a comparandumot, az ízlésítélet fenoménját, nem vezetheti le az ízlés olyan törvényszerűségéből, amely elvonatkoztatható volna a faktikus ítéléstől, fennállna és felmutatható lenne emettől függetlenül, tisztán. Maga az elméletalkotás van ilyenformán ráutalva az ízlésítélet eseményére. Nem úgy persze, hogy az induktív módszert kellene alkalmaznia. A “transzcendentális szándékkal” írt ízléskritika annyiban lemondhat a pszichológiai megfigyelésekről, hogy nem partikuláris esetekből akar generalizáció vagy indukció útján következtetéseket nyerni. Ám vizsgálnia mégiscsak végbemenésében kell az ízlésítéletet, hogy rámutasson a benne rejlő általánosságra és ennek alapjára. A tényleges ítélés az, merthogy másmilyen nincs, aminek elemzésén keresztül eljuthat apriorijához. Ha a kategóriák A-dedukciója, számot vetve a képzelőerő sajátszerűségével, szükségét érezte a lentről fölfelé haladó bizonyításnak is, úgy az ízlés elmélete már csak lentről indulhat, az ítélés eseményétől.

Egyszerre adhat okot reményre és elővigyázatosságra ez a kilenc éven átnyúló kapcsolódás. Reményre azért, mert bár az A-dedukció genetikus módszere nem hozta meg a kívánt eredményt, mégiscsak képzelőerő és értelem empirikus összjátéka az, ahonnan – ha egyáltalán valahonnan – teljessé válhatnak receptivitás és spontaneitás összhangjának a priori feltételei a tapasztalati megismerés koherens egysége tekintetében. Elővigyázatosságra pedig azért, mert az A-dedukció ellentmondásba bonyolódott a transzcendentális affinitás kapcsán. Állította Kant, hogy van ilyen, de leszűkítette a kategóriákból sematizálásuk révén kapott formai törvényszerűségekre, a kauzális relációra elsősorban. Megfosztotta tehát tartalmasságától, holott az affinitásnak, a képzelőerő transzcendentális elveként, épp a formális kategóriastruktúrát kellett volna tartalmi oldalról kiegészítenie. E megfosztás volt az ára az aprioritásigénynek; elég súlyos ár volt, hiszen a formalizálás az affinitás halála. A természet célszerűségének elve szintén a kategóriák tartalmi komplementerét jelentené, ergo szintén nem formalizálható. Ám az aprioritásigény él továbbra is, jóllehet immár úgy, hogy a célszerűségelvhez az ízlésítélet szolgáljon késztetéssel, vagy legalábbis úgy – hiszen az Analitikában erről az elvről nem esik szó –, hogy az ízlésítélet rendelkezzék a priori elvvel. Rosszat sejtet ezért, hogy a Bevezetések az ítélőerőnek mint ítélőerőnek a formai szerkezetéből indultak ki, és ezt láttatták puszta reflexió néven vagy képzelőerő és értelem überhaupt-jellegű összehangolódásaként úgy, mint a mindenkori különös ízlésítélés végbemenését. A szépnek, szerencsére, nincs tudománya: nem lehet csak fentről hozzáférni. Saját magát kell föltornáznia az ízlésaktusnak, saját magából kell megmutatnia a priori elvét: abból, ahogyan lent, konkrét-empirikus voltában végbemegy. Sokat ígér mindez, másfelől feszültséget is rejthet. Csak megvilágítani van joga az elemzésnek; eltorzítania nem szabad tárgyát. Hagynia kell, hogy maga bontakozzék ki olyanná, amilyennek reméli. De mert nagy a tét, nagy lehet a kísértés is, hogy az Analitika beleolvasson ezt-azt az ízlésítéletbe, esetleg negligáljon olyasmit, ami nem fér össze céljával.

A feszültség mintha ki is éleződnék kapásból. Kisebbfajta karambollal indít az expozíció.

Elkésett azonban a “talán”. Megelőzi a fejezet címéhez illesztett lábjegyzet: a “mozzanatokat, amelyekre ez az ítélőerő [ ti. mint ízlés] a maga reflexiójában tekintettel van, az ítélés logikai funkcióit szem előtt tartva kutattam fel (hiszen az ízlésítéletben mindig benne foglaltatik az értelemre való vonatkoztatás)” (uo., kiemelés tőlem – P.Z.). Két szempont ütközése a “talán” és a “mindig”. Az ízlésfenomén elfogulatlan kezelésének kötelme az egyik. Nem láthatni egyelőre, miként működik az esztétikai ítélőerő. Talán összekapcsolja képzelőerőt és értelmet; a Bevezetések idevágó állításai nem bizonyító erejűek. Önmagában aligha kifogásolható, hogy Kant megelőlegzi az eredményt, hogy tudja és tudatja, mire fog kilyukadni. De a “mindig”-gel, amelyben egyébként igaza lesz, többre is utalhat: tág jelentésben metodikailag kamatoztatandó előfeltevésre. A kimenetelt, a képzelőerő értelemvonatkozását, a módszer érdekében bocsátja előre (ezt jelzi az idézetben a “hiszen”). Azért, hogy a logikai ítéletfunkciók szerint vizsgálhassa az ízlésítéletet: az ítélőerőnek a logikaitól gyökeresen eltérő megnyilvánulását.

Ha gyanakodni nem muszáj is mindjárt emiatt, csodálkozni lehet.⁵⁸ Annál is inkább, mert az első Kritikában megadott négyszer három logikai funkcióval, melyekből azután a kategóriák születtek, nehéz fixálni az ízlésítéletet. Az első mozzanatnál tárgyalandó érdekmentességnek például semmi köze a minőségi triászhoz, és az ízlésítélés specifikus célszerűségének sincs sok a viszonyfunkciókhoz (jóllehet amúgy a kauzalitás egy fajtája). De ott sem evidens a helyzet, ahol annak tűnik. A ‘szép’ predikátumot tartalmazó ítélet mennyisége szerint egyes, képzelőerő és értelem szintézisét kifejezve viszont általánosságot követel magának. Ami pedig a modalitást illeti, az ítélet tekinthető asszertorikusnak, amennyiben a tetszés tényét mondja ki, ugyanakkor szükségszerűségre tart igényt, ám ebbe becsúszik némi problematikus jelleg is. Fontos azonban maga ez az eldönthetetlenség vagy képlékenység. A logikai ítéletfunkciók az objektív-fogalmi predikáció formái. Kézenfekvő ezért, hogy az ízlésítéletre nem lehet egy az egyben alkalmazni őket. Másrészt útjelzőül szolgálnak, s lényeges felvilágosítással egyszersmind az Analitika motivációjáról. Kant szándéka és reménye tükröződhet abban, hogy egyáltalán relevánsnak tartja az ízlésítéletre nézve e funkciókat. Nem mint objektív szintézist akarja leírni velük, épp ellenkezőleg; viszont azon aspektusai szerint akarja megragadni, melyekkel átjárás ígérkezik tőle az objektív szintézis felé. Annyiban érdekli képzelőerő és értelem vonatkozása, amennyiben ez az ígéret kihozható belőle. Nem is az lesz igazából a kérdés, hogy “talán” vagy “mindig”. Hanem hogy a logikai funkciókkal jelzett irányvétel mennyire visz közel az ízléshez magához.

Ama szándék felől eshet optimális megvilágítás az első paragrafusra. Amúgy rejtélynek tűnik, mit is akar a szöveg. Az ízlésítélés szubjektivitását hajtogatja, ám indoklása a levegőben lóg. Néhány mondatban összegezné az ízlésítélés leglényegét e szubjektivitással, de csak állít, nem bizonyít. Értelmezhető ez úgy is, hogy a programmatikus célja van a paragrafusnak. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a “transzcendentális szándékkal” írt ízlésanalitika veszi itt kezdetét. Transzcendentális álláspontról mármost nem a tárgyak és a róluk alkotott empirikus ítéletek az érdekesek, hanem az a priori feltételek. Így ha az ízlés elemzése szintén transzcendentális céllal történik, viszont szükségképpen magára a tényleges ítélésre összpontosít, akkor magának ennek a tényleges ítélésnek kell valahogyan, csúnyán szólva, transzcendentalizálódnia. Szubjektivitása alkalmassá teheti erre. Ízlésítéleten “olyan ítéletet értünk, amelynek meghatározó alapja kizárólag szubjektív lehet” (117). Az öröm/örömtelenség

A “megjelenítések teljes képessége” nem más itt, mint szemléletek és fogalmak társításának komplex képessége: képzelőerő és értelem együttműködése, melyből az empirikus megismerés során objektív ítéletek jönnek létre. De “az öröm és örömtelenség érzésére való vonatkozás [ …] egyáltalán nem az objektumban jelöl valamit, hanem benne a szubjektum önmagát érzi, ahogyan a megjelenítés afficiálja őt” (117). Így például egy “szabályszerű, célszerű épületet a megismerőképességgel megragadni [ …] : ez valami egészen más, mint ennek a megjelenítésnek a tetszés érzetével tudatában lenni” (117f). Az instancia, ahol amaz összevetés – maga az esztétikai reflexió – végbemegy, s ahol döntés születik a megjelenítés és a teljes megjelenítőképesség egybehangzásáról, nem egy objektumfogalom, hanem a szubjektum ízlése-érzése. Az ízlés nem arra van tekintettel, hogy a dolog valamilyen fogalom esete-e, függetleníti magát a szabályszerűségtől mint ítélésszemponttól. Ha ez korrekt így, akkor ízlés és transzcendentálfilozófia nagyon szerencsésen egymásra talál. Az esztétikai ítélőerő egyfajta strukturális előttességben tartózkodik: ahol nincs tárgyiasság. Számára a dolgok nem objektumok még, minthogy objektumnak, az első Kritika definíciója szerint, az tartandó, “aminek fogalmában egységbe foglaltatik egy adott szemlélet sokfélesége” (TÉK ^B147). Számára sem objektumok tehát még a dolgok, miként a transzcendentális tárgyiasságteremtés elmélete számára sem, ez lévén hivatott megadni az objektivitás lehetőségfeltételeit.

A jelenségvilág a priori konstitúciójának transzcendentális szubjektuma elválasztható volt empirikus aktusaitól: mint eredeti appercepció, mely a kategóriákban realizálja önnön azonosságát-egységét, s rajtuk keresztül az egyáltalán lehetséges tárgyiasság rendformáinak tételezője. Az ízlésítélet szintén transzcendentális szempontból érdekli az Analitikát, ugyanakkor mindig különös-empirikus ítélet. Mint ahogy alanya is egy különös valaki, noha egyúttal a transzcendentális szubjektivitás reprezentánsa is. E különös valaki, aki egy különös tárgyról ítél ízlésével, szükségképpen a tárgyiasításon alapuló világtapasztalat közepette leledzik mindig. Nem emelhető ki innen, nem költöztethető valamilyen elvont transzcendentalitásba. Ámde mégiscsak kiemelendő belőle. Hiszen a “transzcendentális szándék” értelmében nem bírhatja még az objektivitást, s nem tudhatja önmagát sem objektumok szubjektumának. Az ízlésítélés első paragrafusban rögzített – bár csak heurisztikusan, nem bizonyítás által rögzített – szubjektivitása azért jó rajt, mert olyan, az objektumtudattól különböző és fogalmilag érintetlen mentális aktusra utal, amely az Analitika számára egybelátni engedi az ízlésítélés konkrét-tényleges voltát és transzcendentális potenciálját. Másszóval ha a szubjektivitás tézise igaz, akkor az ítélő különös valakiként is az objektivitásteremtés előtti, kvázi-transzcendentális állapotba kerül; akkor az esztétikai megítélés lényegi, sőt leglényegibb jellegzetességévé válik az empirikus módon tárgyiasító vagy az empirikus tárgyiassághoz tartozó szubjektum-aktusok felfüggesztése. Faktikusan megtörténhet tehát benne a transzcendentális esemény: receptivitás és spontaneitás első (a priori) randevúja azután, hogy sokszor találkoztak már. Innen érthető az egész expozíciót átható negativitás. A négy mozzanatból nyert magyarázatokat mint négy negációt adja meg Kant: szép az, ami érdek nélkül, fogalom nélkül általánosan, cél nélküli célszerűségében, objektív alap nélkül szükségszerűen tetszik.⁵⁹ Nem definíciókat kínál, csak magyarázatokat. A definíció meghatározza tárgyát, objektív kritériumok szerint. Az Analitika magyarázatai nem határozhatják meg ilyen módon a szépet. Formailag a szépről szól mind a négy, tartalmilag azonban a tetszésről, arról, ahogyan a szubjektum ítél – és csak ezen keresztül a szépről. A “szubjektum érzésére való vonatkozás nélkül a szépség önmagáért véve semmi” (133). Maga a befogadás hozza létre tulajdonképpen a szépet, mégpedig az érzés médiumában. S ebből következően, az érzés nem tárgytudat lévén, mindazon relációk szuszpenziójával, amelyek mint empirikus objektumot és empirikusan objiciáló szubjektumot kötik (egymáshoz) a dolgot és szemlélőjét. E felfüggesztés egyfelől a tényleges ítélés jellemzője kell hogy legyen, másfelől a befogadó a transzcendentális szubjektivitás pozíciójába is jut általa. A különös empirikus ítélést végrehajtva visszatolat egyben a világ mint különös empirikus elméleti és gyakorlati aktusok terepe-textúrája elé. Ugyanoda, ahol az első két Kritikában lakott. Kérdés lesz, hogy az ízlés jól érzi-e itt magát.

Kitüntetett jelentősége van ebben az összefüggésben az első mozzanatnak. Előkészítő jellegű: a széphez kapcsolódó tetszés érdekmentessége teremti meg a horizontot, amelyen belül az esztétikai reflexió egyáltalán lejátszódhat. Az első paragrafus szubjektivitás-staccatója után az érdek megszüntetésével juttatja el Kant az ítélőt az ott kijelölt pozícióba. “Érdeknek azt a tetszést nevezzük, amely egy tárgy létezésének megjelenítéséhez fűződik” (118). S ha “valaki az ízlés kérdéseiben a bíró szerepét akarja játszani, akkor a legcsekélyebb elfogultságot sem szabad éreznie a dolog létezése iránt, hanem e tekintetben teljesen közömbösnek kell lennie” (119). Lehetne ezt úgy magyarázni, félre, hogy saját maga érdekli csupán az ítélőt; hogy a dolog nem számít neki. Kicsit megtévesztő persze a “létezés” szó. De létezésen szubjektum és objektum rövidre zárt kapcsolata értendő. Az inter-esse, itt legalábbis, reduktív: vagy distanciálódni képtelen közvetlenséggel, vagy a dolgokat ob-jektumokká távolító, akár elméleti, akár praktikus viszonyulással terheli meg azt, ahogyan az ítélő a létezőknél tartózkodik. A kellemes és a jó címszavai alatt elemzi Kant az érdek e két módozatát. (Két elméletet is asszociál velük, a szenzualista és a racionalista esztétikát. Hadd fedje jótékony homály, mennyire sportszerű kollégáival. Saját látószögéből nézi őket; és a filozófusok optikája, ahogyan egymásra tekintenek, torzít rendszerint. Az elhatárolódást motiváló transzcendentális célzat a fontos.) “Kellemes az, ami az érzékeknek az érzetben tetszik” (119). Érzetszerűségével meg is felelhetne akár az ízlésítélethez társított öröm/örömtelenség-kritériumnak. Csakhogy.

Passzivitásra korlátozódnék a szubjektum, ha a kellemesség mozgatná kizárólag, valahányszor tetszéssel fogad valamit (a “tetszés” nagyon tág terminus Kantnál: az igenlés különböző válfajainak egész spektrumát lefedi; így lehet a morális törvény is a tetszés tárgya). “[ H] ogy valami a legelevenebb módon kellemes legyen, ehhez olyannyira nincs szükség ítéletre az objektum mibenlétéről, hogy akik mindig csak az élvezetet hajhásszák [ …] , azok szívesen mellőznek mindennemű ítélést” (121, kiemelés tőlem – P.Z.). Ez a döntő: hogy hiányzik az ítélés.

Hiányzik abban a formában, ahogyan Kant az ízlésítélést mint képzelőerő és értelem együttes működését akarja megragadni. Beszél ugyan ítéletről és ízlésről a kellemes kapcsán is, de “érzék-ítélet”-ről és “érzéki ízlés”-ről (129f). Ez a fajta ítéletszintézis a tárgy érzéki mivoltát az érzéki benyomáshoz és vágyhoz kapcsolja. Ahelyett, hogy az elme komplex aktivitását vonná maga után, a kellemes merő elszenvedésre kárhoztatja befogadóját. “[ P] atologikusan feltételezett (ingerek, stimulusok által kiváltott) tetszés” kíséri (123f). Elviselője csupán a szubjektum, bármennyire élvezi is, az érzetben adódónak. De az ilyen élvezet transzcendentálfilozófiailag is irreleváns. Az első Bevezetés, miután megállapította, hogy az esztétikai reflexió “általában véve az ítélőerő objektív használatának szubjektív, pusztán érzékelhető feltételé”-nek teljesülését észleli, így folytatja.

E közvetlenség esetén a dolog megítélése sem mehet végbe receptivitás és megismerő spontaneitás összjátékaként. Az öntevékenység a nullán áll (magában befogadásban mármint: mert a kellemest megszerzendő az ember lehet nagyon “buzgó” is [ 123] ). A kellemesség érdeke a szükségletkielégítés szintjére fokozza le a dolgot és elfogyasztóját. Ennek függvénye marad az öröm, az élvezeté, azaz nincs helye a Bevezetésekben igényelt önálló érzésnek, mert nincs reflexiós tere az elfogadó vagy elutasító ízlésaktusnak. Annyiban passzolhatna a kellemesség a dolgokat és szemlélőjüket a tárgyiasság/tárgyiasítás elé utaló ízléskritikai koncepcióba, hogy nem implikál objektív ítéletet. De mert egyáltalán nem is enged reflexiót, hiányzik belőle a lehetőség, hogy az érzéki (nem objektumszerű) tárgy és a hozzá mint ilyenhez viszonyuló (nem megismerő szubjektumként viselkedő) befogadó találkozása transzcendentális jelentőségűvé nőhessen.

Kézenfekvő, hogy a másik oldalon azt a fajta megítélést zárja ki Kant, ahol, épp fordítva, mint a kellemesnél, túlteng a spontaneitás – s ahol ilyenformán le van tudva már a tárgyiasítás. E megfontolásból nem engedélyezi a jót az ízlésítélet tárgyaként. A hasznostól mint valamire-jótól különíti el először a szépet. Túlzott erőfeszítésre nincs is szüksége evégből. “Ahhoz, hogy valamit jónak találjak, mindenkor tudnom szükséges, hogy az adott tárgynak miféle dolognak kell lennie, azaz rendelkeznem kell a tárgy fogalmával” (121). Az ekként azonosított tárgy pedig a cél meghatározottságába kerül. A jóhoz “hozzátartozik egy cél fogalma, tehát az ész viszonya valamilyen (legalábbis lehetséges) akaráshoz” (uo.). Valamilyen szándék szűk csatornáján keresztül érintkezik szubjektum és objektum. A vágyás az öröm forrása itt is, a tárgy ismeretéből táplálkozó hasznosítani-akarás. Nem a dolognak magának szól a tetszés, hanem lehetséges funkciójának. Hasznosság és kellemesség bizonyos tekintetben összeérnek, mármint az ízléskritika szemszögéből. Amiként az utóbbit reflektálatlanság jellemzi, úgy az előbbinél a reflexió átcsap a dolgot az eszközszerűségre, a szubjektumot a felhasználásra korlátozó megítélésbe.

Nem a legszerencsésebb választás viszont az expozíciótól egybevenni a hasznosat és a morálisan jót. Kicsit szimpla az a kép, hogy az erkölcsi érdek összeférhetetlen az ízlés érdekmentességével. Morális cselekvés vagy ítélés esetén kétségkívül nincs helye az elfogulatlan esztétikai reflexiónak. Az viszont legalábbis pontosítandó, s vélhetőleg Kant is csak az oppozíció kedvéért mondja, hogy a szépet megillető “kedvelés [ …] az egyetlen szabad tetszés” – míg az a “tárgy, amelynek vágyását egy észtörvény rója ki ránk, nem hagyja meg nekünk azt a szabadságot, hogy saját magunk tegyünk valamit az öröm tárgyává” (124). Úgy van persze rendjén, hogy az erkölcsi törvény az individuális akarat megrögzöttségével szemben érvényesüljön. De a morálisan cselekvő ember mégiscsak “saját maga” juttatja szóhoz saját maga ellenében a törvényt. Az ízléssel ítélő pedig, ez később nyilvánvaló lesz, szintén saját maga reflektál egy saját magán túlmutató esztétikai általánosság irányában. És az esztétikai megítélés érdekmentessége, habár e kérdést a jelen dolgozat nem tárgyalja, nagyon is kedvezhet a morális érdeknek (lásd különösen a 40., 42., 59. és 83. paragrafusokat). A kellemes és a jó mint hasznos valójában Kant két ellenfele az első mozzanatnál. Velük szemben dolgozza ki az érdekmentesség kívánalmát.

Az indifferencián keresztül lehet kiküzdeni a kontemplációt. Hogy “pusztán” szemléli és “csak” érzéséhez méri a dolgot: sokkal nehezebbre vállalkozik ezzel az ítélő, mint ha feloldaná az érzéki vágykielégítésben, vagy valamilyen célra függesztené. Ama kedveléshez, ez volna itt a lényeg, a dolgok szabad lenni-hagyásával jut el. Az ízlés reflexiójában megszűnik a kellemesség közvetlensége, de nem lép a helyébe olyan viszony, melyben a szubjektum mint már-objektumokat birtokolja-használja a dolgokat. Zárójelbe tétetnek a bejáratott praktikus vonatkozások. A szabad kontempláció, bár Kant ezt így nem mondaná, tárgyát is felszabadítja.⁶⁰

Ennyiben irányadó a továbbiakat illetően az érdeknélküliség tézise. Sem a kellemességre, sem a hasznosság által nem redukált teret nyit az ízlésítélés számára. Ebben lehet elhelyezni azután az esztétikai reflexiót, immár aszerint, ahogyan végbemegy. Az ízlésítélet fogalommentes, mégis általános volta a téma a második mozzanatnál.⁶¹ Egész az utolsó paragrafusig e látszólagos paradoxon variálódik: “a tárgy feletti tetszést mindenkinél feltételezzük, ám anélkül, hogy ez a tetszés egy fogalmon alapulna” (128). Csak legvégül derül ki, miként ötvöződhet az esztétikai ítéletben a két sajátosság, azaz miként lehetséges objektív alap nélkül, mégis univerzális érvénnyel ítélni. A helyeslésigényt Kant az ízlésítélet konstitutívumának tartja. Az “általánosérvényűség egyidejű elgondolása nélkül senkinek eszébe sem jutna a ‘ szép’ kifejezést használni” (uo.). Magában az ízlésítéletben rejlik tehát ilyenfajta normativitás, mely dacol a vele dacolókkal.

Az egyet-nem-értés ténye ellenében mint lehetőséget tartalmazza az ízlésítélet az általánosságot. Az elutasítás nem kezdi ki abbéli jogát, hogy “univerzális” helyeslésre tartson számot; szemben a kellemessel, melynél “a valóságban gyakran mutatkozik [ …] széleskörű összhang”, ám e tényszerű általánosság csak “generális” (128f). Hiszen itt az egyéni érzéki preferenciák és averziók számítanak, s ezek, ha egyeznek is sokszor a másokéival, csupán esetlegesen. Kellemes és szép megítélésének ilyen különbsége ismét elhelyezhető a transzcendentálfilozófiai kontextusban. Az első Bevezetés szerint az

Most jutott el a “kifejtés” a nevezett “sajátosság”-hoz. A kellemesség öröme azért van híján az általánosságigényre szóló jogalapnak, mert nem előfeltételezi a megjelenítés összehasonlítását az ítélőerőben egyesülten működő megismerőképességekkel”. Ez az összehasonlítás teremt egyáltalán lehetőséget az általánosságra, hiszen a megismerés képessége – mint Kant rövidesen utal is rá – a kellemességgel kapcsolatos fogékonyságtól eltérően nem egyénfüggő.

Hogy az esztétikai reflexióban miként zajlik le az összehasonlítás, hogy mi az ítélőerő mint felsőbb megismerőképesség szabálya, s hogy mit jelent a célszerűségnek érzékelését megelőző elgondolása, azt érdemesebb lesz az Analitika szöveghelyei alapján vizsgálni. Ám mielőtt erre sor kerülne: nagyon nem lényegtelen, hogy a fenti paradoxonban foglalt kettős állítás híján marad az elégséges indoklásnak. “Legelőször arról kell tökéletesen meggyőződnünk, hogy a tárgy feletti tetszést mindenkinél feltételezzük, ám anélkül, hogy ez a tetszés egy fogalmon alapulna” (128). A meggyőződés azonban javarészt arra korlátozódik, hogy Kant még sokszor kijelenti a fogalommentességet és az univerzális általánosság igényét mint tényt. Ez kevéssé meggyőző. Az univerzalitás ügyében persze nincs is más választása, csak hogy kijelent. Ami a fogalommentességet illeti, egyszer, még a második mozzanat kezdetén tényleg meggyőzni szándékszik róla, de érvelése kívánnivalókat hagy maga után. “A szép az, amit fogalmak nélkül egy általános tetszés objektumaként jelenítünk meg” – áll a nyitó, hatodik paragrafus címében (125). Ezzel már a mozzanat legelején megvan a végén nyert magyarázat: “Szép az, ami fogalom nélkül általánosan tetszik” (134). A címbeli tételt pedig az alábbiak indokolnák.

Az az egy szépséghibája van ennek, hogy a konklúzió vagy rossz, vagy kevesebbet takar a szép első magyarázatából “kikövetkeztethető”-nek mondott címbeli állításnál, mely szerint a szép fogalom nélkül általánosan tetszik. Ha a kellemesség privát érdeke ki van iktatva, akkor a tetszésnek nyilván valamilyen “mindenki másnál is előfeltételezhet[ ő] ” alapja lesz, s ha a hasznosságé nemkülönben, akkor ez az alap nyilván nem abban fog állni, hogy a tárgy megfelel valamilyen célra. Csakhogy a célnak mint külső (hasznossági) célnak a fogalma megkülönböztetendő a tárgy saját fogalmától. Miért ne lehetne egy ló szép azért, mert olyan, amilyennek egy lónak lennie kell? E kérdésre hiába válaszolná Kant azt, hogy “az általánosság nem eredhet fogalmakból, mert a fogalmaktól nincs átjárás az öröm vagy örömtelenség érzéséhez”. Az egyébként plauzibilis tétel itt kevés, mivel csupán annyit tartalmaz, hogy valamely fogalomból mint értelmi képzetből nem lehet következtetni a tetszésre, arra tehát, hogy ha adódik egy alája szubszumálható tárgy a szemléletben, az szükségképpen tetszést vált ki. A passzus konklúziója e tétel folyományaképpen tagadja az “objektíve megalapozott általánosság”-ot. Olyan értelemben tagadja tehát, hogy míg a ló fogalmába beletartozik a nyerítés mint ismérv, miáltal ‘a ló nyerít’ tapasztalati ítéletre rávághatni, hogy ‘azért nyerít, mert ló’, addig a szépség nem tartozik bele, így ‘a ló szép’ ítélet nem vezethető vissza arra, hogy ‘azért szép, mert ló’.

De ettől még egy dolog észlelésekor keletkezhetne tetszés úgy, hogy az ítélő fogalmával adekvátnak találja; legalábbis kinézete, szemléleti jegyei, nem pedig belső tulajdonságai szerint. S nyugodtan igényt tarthatna az általános egyetértésre is: az adekvációt bizonyára mindenki más konstatálni fogja, és mint adekvációt, tetszéssel fogja konstatálni. A fogalom olyasmi, “amit mindenki másnál is előfeltételezhet”, sőt szükségképpen előfeltételeznie is kell, lévén a fogalom definíció szerint közérvényű. Ebből adódóan ugyancsak feltételezheti az általános egyetértést az éppen adott egyes tárgynak fogalmával való összeillése megítélésében; anélkül, hogy sértené amaz átjárhatatlanság-kikötést.

Ilyen értelemben nagyon is van tehát átjárás a fogalomtól az érzéshez (az ‘érzet’ kifejezést az Analitika is sokszor az ‘érzés’ szinonimájaként használja). Hogy a tárgy adekvát azzal, “aminek” mint “objektumnak lennie kell”, szintén lehet öröm forrása. Ez volna a tökéletesség, az objektív belső célszerűség esete, melyet Kant utóbb igyekszik is határozottan megkülönböztetni a széptől. Tény mindazonáltal, hogy a tisztán “szubjektív általánosság” tézise az iménti hosszabb szövegrészlettel nincs elégségesen igazolva. Pillanatnyilag csak előfeltevés, hogy az ízlés nem fogalomhoz méri a szemléletet, s nem ennek alapján dönt. Ami az érdekmentességből valóban következik, az mindössze a hasznosság szempontjának hiánya. Amire pedig ezen kívül támaszkodhat az ízlésítélet szubjektivitásának tézise – vagy a puszta érzésszerűségé –, az a fent tárgyalt első paragrafus, ahol viszont merő állításként jelenik meg. Csupán deklarálta ott Kant, hogy az “ízlésítélet [ …] meghatározó alapja kizárólag szubjektív lehet” (117). A tétel igazságát nincs miért kétségbe vonni egyelőre. Elvárható viszont – mint mindennel kapcsolatban, amit az elmélet mond az ízlésről –, hogy bizonyíttassék az ítélés fenoménja felől. Éspedig legfőképpen azért várható el, mert az első mozzanat felvet, ugyanakkor megválaszolatlanul is hagy egy kérdést. Azt nevezetesen, hogy bizonyos dolgok miért tetszenek jobban másoknál.

A szépség nem tárgyi minőség. Bár az ízlésítélet mint predikáció a tárgyról szól, a ‘szép’ valójában a “megjelenítésmód”-nak ad hangot. Egy hidegtál például egyszerre lehet jó (egészséges), kellemes (ínycsiklandó) és szép (elrendezésében). Vagy egyszerre rossz (tele koleszterinnel), kellemetlen (szagú) és szép mégis. Vagy stb. Kilenc variáció van összesen, mármint a rútsággal is számolva; sőt hatvannégy, ha a dolgok mindhárom szempontból lehetnek neutrálisak is. A megjelenítés módja dönt, miként az első paragrafusban említett “épület”-nél is, amely két eltérő fajtájú viszonyulásban ismerszik meg “szabályszerű”-nek (117), illetve ítélszik szépnek. Szépsége nem függhet tehát szabályszerűségétől. De akkor min fog múlni az ízlés választása, s miért fog “a tetszés érzete” (uo.) egyes dolgoknál fellépni, másoknál nem?

Az ízlésítélő “semmiféle alap vagy alaptétel” (130f) autoritására nincs tekintettel. De milyen hivatkozási alapja marad így ahhoz, hogy helyeslésre tartson igényt? Honnan származhat vajon az egyetértésnek ama “lehetősége”, amellyel kapcsolatban “az ítélők nem [ …] bocsátkoznak vitába” akkor sem, ha “a különös esetekben” netán vitatják is egymás döntését (129)? Itt árulja el Kant először nyíltan, hogy az Analitikát transzcendentális szándék is mozgatja. A tézishez, hogy “a tetszés általánosságát egy ízlésítéletben csak mint szubjektívet jelenítjük meg” (128), az alábbi megjegyzést fűzi.

A logikát nem érdekli a szubjektív általánosság; nem tud mit kezdeni az esztétikai ítélettel. Mindig túl van már az aiszthésziszen. Hajlamos is megfeledkezni arról, hogy rajta nyugszik részben, kivált ha a fogalmak rendjét a természet rendjének akarja tudni. Mert ez azon is múlik, hogy a képzelőerő mindig harmonizáljon az értelemmel. Így volt feledékeny helyenként az első Kritika, s ezt rója föl neki a harmadik a Bevezetés eredeti verziójából már idézett hosszú lábjegyzettel (lásd 32). Saját korábbi nézeteit helyesbíti és egészíti ki most a transzcendentálfilozófus, fáradságot nem kímélve. Új tulajdonságát kutatja a megismerés képességének: az esztétikumban akarja fölmutatni, mint szubjektív apriorit, az ismeretek általánosságának alapzatát. “Ha az objektumokat pusztán fogalmak szerint ítéljük meg, akkor a szépség minden megjelenítése elvész” (130). Elvész annyiban, hogy a “szépség predikátuma nem az objektumnak a maga teljes logikai szférájában vett fogalmával kapcsolódik össze” (uo.). A ‘szép’ nem objektív predikátum, nem a fogalomhoz tartozó ismérv. Ettől persze, nota bene, a tetszés még mindig szólhatna annak, hogy az adott dolog összeillik fogalmával. Kant szerint azonban nem ennek szól, miáltal az ízlésítélet egy eredetibb predikáció eseménye lehet majd. “A logikai mennyiséget tekintve minden ízlésítélet egyes ítélet” (130). De az objektivitás aspektusából megállapítható logikai mennyiségnél eredendőbb “a mindenki számára való érvényesség esztétikai mennyisége” (uo.). Hiszen ha “a tárgyat közvetlenül saját öröm- vagy örömtelenségérzésemhez kell viszonyítanom, mellőzve minden fogalmat” (uo.), akkor az e viszonyításban születő tetszés általánossága úgy fog fölérni az objektív ítéletével, hogy nem bírja annak kritériumát. Legfőbb ideje, hogy megmondja Kant, miként lehetséges ez.

A 9. paragrafusra marad annak “a kérdésnek a vizsgálata, hogy az ízlésítéletben az öröm érzése előzi-e meg a tárgy megítélését, vagy pedig a megítélés előzi meg az öröm érzését” (131). Ami itt kérdés, az az első Bevezetésben állítás volt: ha a “megjelenítésről való reflexió megelőzi az öröm érzését (mint az ítélet meghatározó alapját), úgy a szubjektív célszerűséget előbb elgondoljuk, még mielőtt hatásában érzékelnénk (45). Most fog tehát kiderülni, hogyan értendő ez. A miheztartás végett rögtön jön az ukáz is: a “feladat megoldása a kulcsot jelenti az ízlés kritikájához, s ezért a legnagyobb figyelmet érdemli” (131).

Meg kell törnie valamiképpen a puszta reaktivitásnak, az öröm közvetlenségének. Máskülönben elvileg nincs lehetőség arra, hogy általánosan megosztható legyen az érzés, hogy mások is osztozzanak benne (a Mitteilbarkeitnek itt ez a jelentése, nem egyszerűen a verbális közölhetőség). Az empirikusan feltételezett örömöt/örömtelenséget A gyakorlati ész kritikája idioszinkretikusnak minősítette. Nem alapozhatta rá a vágyóképesség általánosan érvényes törvényét (vö. GYÉK 27-43). A kiút, hogy lehessen mégis univerzális erkölcsi elv, a tiszta gyakorlati ész felől nyílt meg. A tisztelet érzésében már az akarat merőben racionális meghatározottsága fejeződött ki. Irreleváns volt akkor, amit Kant most külön hangsúlyoz. A “tárgy adatik”: az érzés általánosságát keresve nem lehet eltekinteni az érzékelés mozzanatától. S bár a kellemes szintén adatik, a reflexió distanciájának hiánya folytán a közvetlen öröm nem tehet szert általánosságra; egyéni érvényű lesz (még ha statisztikailag esetleg általánosabb is, mint az ízlésítélet).

Megfordítja hát Kant a relációt. “[ A] z adott megjelenítésben az elme állapotát jellemző általános megoszthatóság az, aminek, mint az ízlésítélet szubjektív feltételének, az ízlésítélet alapjául kell szolgálnia, s aminek a tárgy feletti öröm a következménye kell hogy legyen” (132). Döntő momentum: az általános megoszthatóság nemhogy nem járuléka, de egyenesen alapja az ízlésítélésnek. A ‘szép’ predikátum olyan tetszést közölhet kizárólag, melyet alanya nem gondol saját magára korlátozottnak; sőt voltaképpen azt közli vele, hogy olyan tetszésben van része, amelyben mások osztozhatnak.

Az egyik legfontosabb lépésre készül itt Kant az expozíción belül. Abból indult ki, hogy az ízlésítéletben normatív módon benne rejlik a mindenki számára való érvényesség, továbbá hogy az ítélő a megjelenítést “közvetlenül saját öröm- vagy örömtelenségérzés[ é] hez” viszonyítja, “mellőzve minden fogalmat”. Feltéve, hogy e kettő fenomenálisan megállja a helyét – vagyis figyelmen kívül hagyva, amit persze nehéz, hogy az univerzalitás kétséges, a fogalom mellőzése pedig egyelőre bizonyítatlan –, adott egy empirikusan igaz, de paradoxnak ható tényállás. A kérdés az, hogy fogalmi közvetítés híján hogyan egyeztethető össze a legsajátabb döntés és az általánosságigény, mint két egyformán nélkülözhetetlen faktor. Csakis úgy, ez lesz Kant válasza, ha az ízlésítéletnek valamilyen transzcendentális minősége őket kompatibilissé, felülírva, mert puszta empirikus látszatként leplezve le amaz ellentétet.

Az egyedi ítélet kizárólag azzal kvalifikálhatja magát általánosságra, hogy “a megismeréshez tartozik”. Az indoklás alapján ez szükségszerű – az ismeret az egyetlen mindenkire kiterjedően közös vonatkozási pont –, csakhogy így a kellemesség csapdája után a másik rossz véglet fenyeget egy pillanatra: az, hogy a tetszés az objektív megismerésaktus függvénye lesz. De újabb kanyarral azonnal el is kerülhető.

E viszony pedig, avagy “az elme” azon “állapota”, melyben az általános megoszthatóság tetten érhető, “nem lehet más, mint annak a szabad játéknak az érzése, amelyet a megjelenítőerők egy adott megjelenítés kapcsán egyáltalában véve a megismerésre irányulva folytatnak” (uo.). Képzelőerő és értelem szabad játéka tehát a keresett befogadásmódozat, amely megfelel a fogalommentes esztétikai általánosság kritériumának. A “szemlélet különféléjének összetételéhez”, illetve “a megjelenítéseket egyesítő fogalom egységéhez” szükséges képességek, “melyeket a megjelenítés játékba hoz, szabad játékban vannak, mivel semmilyen meghatározott fogalom nem korlátozza őket egy különös megismerési szabályra” (uo., kiemelés tőlem – P.Z.). Itt azonban közbevethető egy kérdés. Hogy “a megjelenítés [ …] általános megoszthatóságáról alkotott ítélet meghatározó alapja” nem a tárgy fogalma, ez igaz abban a fenti értelemben, hogy a szépség nem tartozik bele a fogalom logikai szférájába. Az is kétségtelen, hogy a szabad játék csak akkor állhat fenn, ha képzelőerőt és értelmet “semmilyen meghatározott fogalom nem korlátozza [ …] egy különös megismerési szabályra”. De miért nem korlátozza? Az a bizonyos “mivel” egyelőre csak definiáló értelmű, a definíció viszont tautologikus: szabad az, ami nem korlátozott. Meg kellene magyarázni a “mivel”-t kauzálisan is, az ízlésítélés fenoménja felől, valahogy így: képzelőerő és értelem azért vannak szabad játékban, mert maga a játék mint játék – mint dinamikus viszony – nem hajlandó “semmilyen meghatározott fogalomra” korlátozódni, mely felől azután a tárgy egy ismeretszabály eseteként lenne kezelhető.

A szabad játékkal evez el mindenesetre Kant a kellemesség Szküllája és a logikai megítélés (illetve az ezt kísérő tetszés) Kharübdisze közt, s vele tudja elsimítani az ízlés látszólagos paradoxonát, a fogalomfüggetlen ítélet és az általános érvény együttességét.

Megismerés: ennyiben nem szorítkozik az egyes ítélőre. De megismerés egyáltalában véve: ennyiben valami meghatározatlan, ami nem konkretizálódik ismeretté. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy az ízlésítélet, miközben fogalommentes, egyszersmind univerzális érvényt igényelhessen. Muszáj a megismerés dimenziójába kerülnie, máskülönben el sem gondolható általánossága. Ám valamiképpen kívül is kell rekednie rajta, hogy általánossága elváljék az objektív ítéletekétől. Az Erkenntnis überhaupt-tal éppen ez a kettős kritérium teljesül. Mert az öröm egy megismerő aktivitáshoz kapcsolódik, ám ez nem rögzül ismeretté. Nem is tudja megállni transzcendentálfilozófus, hogy miután fáradozásai első gyümölcseként fölfedezte az öröm interszubjektív megoszthatóságát, örömmel nyugtázza: az ízlésítélet számára garantált általánosság a megismerés ügyét is előmozdítja nagyban.

Az ismeretalkotás szubjektív feltételének bizonyul tehát képzelőerő és értelem szabad játéka. Itt tűnik elő a Bevezetések után az Analitikában is az ízlésítélés transzcendentális teljesítménye: olyan meghatározatlan viszonyt létesít a két képesség között, amely az ismeretalkotás feltétele, éspedig, noha empirikus, mégis a tiszta értelmi fogalmakhoz hasonlóan univerzális feltétele. Hiszen a “meghatározott ismeret” mindenkor rajta nyugszik. Kezd valóra válni az első paragrafusban felsejlett lehetőség: adott egy empirikus ítélés, mely azonban ekként is transzcendentális relevanciával bír a tapasztalati ismeretek tekintetében, feltételüket alkotva. Ezt előlegezte meg a két Bevezetés, de anélkül, hogy a képességek különleges viszonyához az ízlésítélés elemzésén keresztül jutott volna el. Habár a játékra mindkettő utalt: “az esztétikai reflexiós ítéletben [ …] az ítélőerő két megismerőképességének harmonikus játéka” zajlik (45); viszonyukból annyiban támadhat öröm, “amennyiben játékban vannak” (104). Egyik sem kapcsolta össze azonban a feltétel-jelleget az általános megoszthatósággal. Ez most az újdonság. Képzelőerőnek és értelemnek azért kell “a megismeréshez általában véve alkalmas” módon, s ennyiben annak feltételét alkotva egybehangolódnia, mert ez az egyetlen, ami fogalom nélkül általánosan megosztható.

Szintén mint a Bevezetésekben, a két képesség viszonya überhaupt-jellegű megint. Továbbra is jó lenne, ha részletezné Kant, mi értendő ezen. Hogyan alapulhat a meghatározott ismeret mindenkor azon a konstelláción, amely egy adott dolog apprehenziója nyomán az ízlésítélésben kialakul? Egyvalami már a Bevezetések bizonyos helyeinek vizsgálatakor nyilvánvaló volt: ha képzelőerő és értelem aktuális viszonya megegyezik azzal, “ahogyan a két képességnek az ítélőerőben egyáltalában véve viszonyulnia kell egymáshoz” (41), úgy ez utóbbi nem jelenthet merőben formai struktúrát, mert az ízlésítéléssel az ilyen tartalmatlanítás összeférhetetlen. Kant a meghatározott fogalom hiányából következtetett ott az überhauptra. Ugyanezt teszi most is. Hogy képzelőerőt és értelmet “semmilyen meghatározott fogalom nem korlátozza [ …] egy különös megismerési szabályra”, ez részint a játék szabadságának volna indoklása, részint annak is, hogy játékuk “egyáltalában véve a megismerésre irányul”. Nincs meghatározott fogalom, nincs meghatározott ismeret, marad tehát az Erkenntnis überhaupt. Tisztán logikailag a következtetés elmegy talán, de nem biztos, hogy lesz belőle tartható ízléskoncepció. Fölmerült persze az überhaupt kapcsán, hogy a szépnek a sematikushoz van esetleg köze. A kilencedik paragrafus végén ez áll.

Az első Bevezetés szerint képzelőerő és értelem még azelőtt hangolódnak össze, hogy “megtörténne a tárgy összehasonlítása más tárgyakkal” (44). A komparáció hiánya a szépet kapcsolatba engedte hozni a sematikussal, s ugyanezt engedi most az, hogy a “megjelenítés [ …] egyesként és más megjelenítésekkel való összehasonlítás nélkül” felel meg az értelmi általánosságnak. De a szövegrészlet kétségeket is ébreszt. Hogyan követelhető meg a valamely dolog láttán beálló “proporcionált hangoltság” minden “megismeréshez”? S hogyan korrespondeálhat az egyes megjelenítés “azon általánosság feltételeivel, amely” általában véve “az értelem feladatát jelenti”? Bizonyos fogalmakkal korrespondeálhat legfeljebb, még ha ezek nem is ábrázolódnak, azaz határozódnak meg általa. “A szép feletti tetszésnek a tárgyról való, valamilyen fogalomhoz – de nem meghatározott, mely fogalomhoz [ unbestimmt welchem] – elvezető reflexiótól kell függenie” (122). Ez a “nem meghatározott, mely fogalom” ugyanúgy értelmezhetetlen, mint volt az első Bevezetésben.

Visszatérve még a szabad játékhoz, megvan vele az első fenomenális sajátosság, amely markáns különbséget enged tenni esztétikai és objektív ítélet között a meghatározó alap tekintetében. Utóbbinál az elme fogalomra hozza a szemléletet és fogalmat lát ábrázolódni benne, előbbinél képzelőerő és értelem viszonya megmarad szubjektív belső mozgásnak. Ám így követelményként olyasmi adódik a szabad játékkal kapcsolatban, ami már első ránézésre is nehézségeket rejt: összeegyeztetni játékszerűségét azzal, hogy tőle mint feltételtől átjárás nyíljék a meghatározott ismerethez. A játék azért is játék, sőt talán elsősorban azért, mert immanensen fenntartja önmozgását. Attól játék, hogy játék marad, nem áll le, azaz – a jelen összefüggésben – nem torkollik meghatározott ismeretbe. Noha Kant “kisebb”-nek titulálja, valójában a legkevésbé sem szabad lekicsinyelni a “kérdés”-t, hogy

A megfogalmazás már kínálja a választ.

Reflektálóból meghatározóvá válna így az ítélőerő, a tárgy szemléletében valamely fogalmat sematizálna, s a “megismerőerők” nem is “játékba” hozatnának valójában, csak “egységbe”. Szabad játék helyett objektív megismeréssé merevedne képzelőerő és értelem dinamikája, s a ‘szép’-et vagy valamely fogalmi ismérv ütné ki a predikátum helyéről, vagy csak az indokolná, hogy a tárgy adekvát fogalmával. Az ízlésítélet “fogalmaktól függetlenül határozza meg az objektumot a tetszés tekintetében, a szépség predikátumával. Tehát a megismerőerők viszonyában meglévő ama szubjektív egységről csak érzet által lehet tudomást szerezni” (uo.). De a “tehát”-tal indított konklúzió még csak lehetősége szerint adott. Érzés és játék ugyanis, mint hamarosan látható lesz, kölcsönösen egymásra utalnak. Következésképp hogy a mondott viszony csak az érzetben (érzésben) tudatosulhasson (az érzésnek tudatként való aposztrofálása Kant sajátos szóhasználata, melyet azonban érdemes elfogadni tőle), ehhez hiányzik egyelőre a szabad játék belső motiváltságának felmutatása. Bővebb magyarázatra szorul a tétel, hogy “képzelőerő és értelem egy meghatározatlan, de a kiváltó megjelenítésnek köszönhetően mégis harmonikus tevékenységre aktiválódik, nevezetesen arra, amely a megismeréshez egyáltalában véve szükséges” (uo.). Tisztázatlan, mitől támad s főleg mitől marad fenn az aktivitás, mitől nem kristályosodik objektív ismeretté. Különleges kell hogy legyen amaz érzés, amelyben a képességek viszonya tudatja magát. Nem elég jeleznie a játékot – életben is kell tartania.

A harmadik mozzanatra húzódik át a probléma (onnan pedig, mivel részben oldódik csak meg, tovább, jó messzire). Miután a fogalommentes általánosság megtárgyaltatott, az új címszó a cél nélküli célszerűség. A szépnek és befogadásának specifikus kauzalitását írja le Kant e struktúrában. Képzelőerő és értelem harmóniája, játék lévén, nyilván nem pontszerű összeillés. Mozgásuknak azonban, bármily sokrétű is, egységet kell alkotnia. “Annak tudata, hogy egy megjelenítés olyan kauzalitással bír a szubjektum állapotára nézve, amely a szubjektumnak ugyanabban az állapotban való megtartására irányul: ez a tudat jelentheti általában azt, amit örömnek nevezünk” (135, első kiemelés tőlem – P.Z.). Az örömben mint tudatban benne foglaltatik tehát az állapot prolongálása – ha egy “megjelenítés”, így szólt a legelső meghatározás, “önmagáért véve az alapot jelenti ahhoz a szubjektumban pusztán megtartassék, úgy az öröm érzésével függ össze” (27) –, de rajta múlik az is, hogy a játék magával identikus maradjon. Újra két tűz közé kerül Kant. A befogadás, ha hiányzik egysége, diffúz megjelenítések sokaságára hullik szét. Ám ha definiálni lehet egységét, ugyancsak megsemmisül: megszűnik szabad és játék lenni, hiszen egy fogalom köti. Egyfelől célszerűség kell hogy jellemezze tehát. E forma ad kohéziót az esetlegesnek: az apprehendált szemléleti sokféleségnek, illetve apprehenzív és fogalmi képesség összehangolódásának. Másfelől a célszerűség nem absztrahálható az általa szervezett sokféleségtől, nem mutatható ki elvont egységképzetként, mert így oda a szabad játék.

A természet célszerűsége vagy technikája köszön vissza itt. Az egyedi dolog, akárcsak az elmeműködés, úgyszintén lehet cél nélkül célszerű: egységes anélkül, hogy különféleségének egysége megadható volna valamely causa finalis-ban mint objektív célban, amelyhez egy szándékosan ható okot kellene tételezni. Sőt nem is csupán lehet ilyen, hanem egyenesen ilyennek kell hogy tartassék. Az egységet “csak úgy tudjuk megragadhatóvá tenni magunknak”, mint ami cél szerint való, jóllehet okát “nem egy akaratban tételezzük”. Bár a szöveg nem disztingvál explicit módon az első Bevezetésben említett kétféle technika, a formai és a reális között, a “forma szerinti célszerűség” nyilván az előbbi technikára utal. A szépség mint abszolút célszerűség teorémája elevenedik föl itt. Hiszen a szépre mint abszolúte célszerűre volt érvényes ez, hogy “lehetőségét csak úgy tudjuk megragadhatóvá tenni magunknak, ha egy akaratból vezetjük le”, viszont az esztétikai megítélés – a teleológiaival ellentétben – a dologról nem “lehetőségét illetően” reflektál, nem objektíve találja célszerűnek az “ésszel”, csupán szubjektíve a “forma szerint”.

Itt, a harmadik mozzanatnál lenne tehát Kantnak először alkalma rá, hogy az ízlést összefüggésbe hozza a természet célszerűségének gondolatával. A visszacsatolás elmarad, a fejtegetések ennek ellenére figyelemre méltóak, több szempontból is. A 11. paragrafus címe szerint “Az ízlésítélet alapja nem más, mint egy tárgy (vagy a tárgy megjelenítésmódja) célszerűségének formája” (136). Elkélhet egy rövid magyarázat a “vagy”-hoz. A tárgy célszerűségének formája a szemléleti tartalom sokféleségében érvényesülő kvázi-szándékolt egységet jelenti, míg a Vorstellungsarté “a célszerű formát a tárggyal foglalkozó megjelenítőerők meghatározottságában” (144), a szabad játékban. Mindkettő a fogalmi egység mint célegység ellentéte. A tárgy formájában a fogalmi egységet megállapítani ugyanaz, mint a képzelőerőben egy értelmi fogalmat ábrázolni, vagyis ismeretté rögzíteni a két képesség viszonyát.

A kellemesség ejthető, lévén oka szerint tudottan egyénhez kötött. A tökéletesség ellenben nem mindig függ össze érdekkel, hiszen ami tökéletes, az nem okvetlenül a felhasználás szempontjából az. Lehet egy dolog tökéletes pusztán úgy, hogy megfelel fogalmának; és tetszhet is emiatt, “mibenlétének” okán. Az ilyenfajta megítéléssel szemben kellene rámutatni arra, ahogyan a szép a cél nélküli célszerűség módján tudatosul. Kant is érzi valószínűleg, hogy szép és tökéletes viszonya a fentiekkel nincs még elintézve rendesen. Négy paragrafussal odébb visszatér e kérdésre, mondván, az “ízlés kritikájában a legnagyobb fontosságú annak eldöntése, hogy a szépség csakugyan feloldódhat-e a tökéletesség fogalmában” (142).⁶² A “csakugyan” az előző mondatokra utal.

A “tökéletesség zavaros elgondolása” a fogalmi tökéletesség szemléleti megjelenítése, melyhez a tökélyesztétikai diskurzusban alapvetően hozzátartozik a zavarosság. Lényegbe vágó okfejtésekre kell számítani. Miután a hasznosságot mint külső célszerűséget kilőtte, várhatóan most fog Kant bizonyítékkal szolgálni arra, hogy az ízlésítélés a tökéletesség mint belső célszerűség konstatálása ellenében is fogalommentes.

A “neves filozófusok”-kal a következőket szegezi szembe.

Miért vajon, hogy “elvonatkoztatunk” attól “az egytől mint céltól”? Persze amennyiben “elvonatkoztatunk”, a szépség különbözni fog a mennyiségi tökéletességtől, a minőségitől pedig végképp. E distinkció itt nem egészen világos; de alkalmasint ahhoz köthető, ahogyan az első Bevezetés elválasztja a “dolognak a tökéletességé”-t és “egy tökéletesség”-ét. Amaz “ontológiai fogalom”, “az együttesen egyet alkotó soknak a puszta teljessége”. Az ilyen “tökéletesség [ …] a dologbeli különfélének a dolog fogalmára való vonatkozásában áll”.

Ez volna tehát a minőségi tökéletesség, míg a mennyiségi a puszta értelmi egy-ség. Ergo az a bizonyos “egy”, amelytől “mint céltól” az ízlésítélet elvonatkoztat, nem más, mint szimplán “a dolog fogalma”, az, amiben “a dologbeli különféle” egy. Magára az elvonatkoztatásra kellene azonban indoklással szolgálni mindenekelőtt, éspedig az ízlésítélet eseményéből kiindulva: arra tehát, hogy midőn megpillant egy tárgyat, az ítélő nem azt nézi, “minek kell lennie”, azaz nem fogalmához méri szemléletét. Észlel például egy lovat, és nem azt nézi, hogy “a dologban megvan-e minden”, ami a lóságot teszi – négy láb, sörény, lófog, lófarok, miegymás –, hanem a lóságtól absztrahálva hosszan kontemplálja csupán “a különféle eggyé való összeillésé”-t, szigorúan anélkül, hogy közben figyelembe venné a fogalmat (s “tudatában” lévén egyszersmind annak, hogy képzelőereje és értelme olyan “szubjektív, a megismeréshez általában véve alkalmas viszony”-ban van ekkor, amely “mindenki számára érvényes”, mert rajta “mint szubjektív feltételen nyugszik” a “meghatározott ismeret” [ 133] ).

Két gond származik abból, ha az esztétikai ítélés tényleg így történik. Először is az expozíció eddigi menete alapján nincs semmilyen kritérium szép és nem-szép megkülönböztetésére. Hogy fogalmi ismérvként adott objektív kritérium nincs, ez elfogadható. Ám a harmadik mozzanatnál kezd tarthatatlanul tágnak bizonyulni az implicite kezdettől fogva érvényes meghatározás, hogy szép az, ami tetszik, nem-szép az, ami nem tetszik. Ha ugyanis amaz elvonatkoztatás, ahogyan Kant sugallja, az ízlés természetéből fakadóan szükségszerű, vagyis prerekvizítuma az esztétikai hozzáállásnak, a dologhoz való esztétikai odafordulásnak, akkor bármi tetszhet. Mindegy, micsoda a dolog, és mindegy, milyen a dolog, mert az ízlésítélőnek, a Kritika utasítása szerint, esze ágában sincs tekintettel lenni fogalmára, milégyenségére. Csak “a különféle eggyé való összeillése” érdekli, márpedig a fogalom mellőzése esetén mindenben meg fogja találni ezt az összeillést. Egy lóban éppúgy, mint egy adag lótrágyában (a büdösség csak kellemetlen érzet; már akinek kellemetlen), egy négylábú lóban éppúgy, mint egy háromlábúban. Bármiben egyszóval. Ez most még interpretációs túlkapásnak tűnhet. Be fog bizonyosodni részint a következő szakaszban, részint majd a dedukció vizsgálatakor, hogy nem az. Másodszor amíg Kant pusztán annyit tud felhozni a tökélyesztétikusokkal szemben, hogy az ízlésítélet azért nem tárgyának objektív belső célszerűségét mondja ki, mert elvonatkoztat fogalmától, addig velük folytatott vitájának kevéssé van vitajellege. Ők azt veszik alapul, hogy a szépség megítélése fogalmilag feltételezett, ő azt, hogy nem. Miután az ízlésítélet és a szépség meghatározásába eleve beleérti az elvonatkoztatást a fogalomtól, a vita inkább kitérés egy probléma elől, semmint valódi felülkerekedés; és nem biztos, hogy a kitérés jó irányba vezet. Mert ha az ítélő nem mint objektumot tekinti a dolgot, akkor nyilvánvalóan “nem marad meg más”, mint a szubjektív célszerűség, a tárgy összeillése a – mivel is?

Különös zavar sejlik itt. Bővebben egy szakasszal lejjebb lesz róla szó, úgyhogy most csak jelzésképpen: felmerülhet az aggály, hogy az objektumfogalomtól való elvonatkoztatás esetén nemcsak a tökéletesség “nem marad meg”, de az “értelem” sem, a “fogalmak képessége” (145) – a szabad játék egyik résztvevője. A 15. paragrafus szerint

Azért bizonyul érvénytelennek, mert – így a megelőző indoklás – az “ízlésítélet [ …] szubjektív alapokon nyugszik” (uo.). Kant itt megint a magyarázandóval magyaráz, megint előre szubjektívként definiálja az ízlésítéletet, s innen következtet a specifikus különbségre. Az első Bevezetés részletesebben tárgyalja ugyanezt a témát.

A kritikai filozófia egyik alapvető tézise elevenedik föl itt: hogy az érzékelés nem fokozatilag különbözik az intellektualitástól, nem ennek zavaros módusza. Magából az ismeretkritikai pozícióból adódik szinte direkt esztétikai következmény. Szinte: mert ha a kétféle Deutlichkeit úgy különbözik is egymástól, mint “ég és föld”, ízlésítélet és logikai ítélet viszonya biztosan nem fogható föl e differencia szerint. Az ízlésítélés, bár esztétikai, biztosan nem ragadhat le a “szemlélet”-nél, hiszen így lehetetlenség volna reflexióról, valamint képzelőerő és értelem játékáról beszélni. Az ‘esztétikai’ terminus jelentése pont a most idézett szöveghely környékén módosul oly módon az első Kritikához képest, hogy nem a szemléletre, hanem az érzésre vonatkozik.

Nem elegendő, a legkevésbé sem. Képzelőerő és értelem szabad játékát lehetetlenség a puszta szemléletre redukálni. Márpedig azon kívül, hogy állítja az ízlésítélés szubjektivitását, szép és tökéletes kapcsolatának kontextusában ez az egyetlen érve Kantnak elhatárolásuk mellett. De az érv egyszerűen rossz. Ha szemlélet és fogalom egyébként joggal és okkal képviselt specifikus különbözősége magyarázná meg, miért nem oldódhat föl a szép a tökéletesben, úgy a magyarázatnak az az ára, hogy az ízlésítélés viszont feloldódik a puszta Anschauungban, következésképp megszűnik ízlésítélés, megszűnik képzelőerő és értelem játéka lenni.

Maradva még a harmadik mozzanatnál, a 12. paragrafus nagy várakozást kelt címével: “Az ízlésítélet a priori alapokon nyugszik” (137). Most jön az, gondolhatná az olvasó, hogy az esztétikai ítélőerő felsőbb megismerőképességként lép színre, az aprioritás glóriájában, melynek fénye a Bevezetésekre is átvilágít. De nem jön. S nemcsak ez nem jön, hanem a paragrafus több mint furcsa módon azt sem árulja el, hogyan nyugszik “a priori alapokon” az ízlésítélet, és mik ezek az alapok. Mintha megfeledkezne saját címéről; pedig alig másfél oldal. “Teljességgel lehetetlen”, így indít,

Semmilyen fogalomból sem vezethető le, hogy a neki megfelelő tárgy, ha jelen van az érzékelés számára, szükségképpen örömöt/örömtelenséget vált ki. Egyszóval nem lehet a priori tudni, mi kelt örömöt. Ez már sokadszorra igaz, de sürgető felszólításként is vehető arra, hogy a folytatás mutassa meg, milyen a priori alapja lesz akkor az ízlésítéletnek. Nem mutatja meg, úgyhogy marad az egyszerre negatív és feltételes bizonyosság: a dolog, ha a priori általánosérvényűen tetszik, nem azért, mert fogalma szerint ilyen és ilyen dolog. Nyerhető mindazonáltal ehhez kapcsolódóan további fontos információ is a paragrafusból. Kant azt írta, hogy képzelőerő és értelem viszonya az örömben ‘tudatosul’, amit annyit tesz, hogy cél nélkülien célszerű – mert fogalmilag nem korlátozott – szabad játékuk az örömben ad hírt magáról. Ennyiben tehát az érzés nem lehet az első, minthogy előfeltételezi már képzelőerő és értelem játékát. Másrészről nem előfeltételezheti, azaz a játék sem lehet az első, hiányzik még belőle, ami játékká teszi: belső motiváltsága, melyet épp az örömérzésből merít. Hiszen az “öröm” az ami “a szubjektumnak ugyanabban az állapotban való megtartására irányul” (135). Nincs is jobb megoldás, mint kölcsönösen egymással teljesíteni a két követelményt.

Az egész könyv egyik legborzasztóbb mondata ez. Előzményül, erre ki kell térni, Kant a tisztelet érzéséről beszél. A kategorikus imperatívusznak nem vág elébe “az erkölcsinek mint valamely jónak a fogalma” (137): a morális törvény, formai voltában, előbbi, mint a cselekvés tárgya vagy célja. Ha a cselekedet a megvalósítandónak a fogalmához igazodna mindenekelőtt, fogalom és akaratmeghatározás között az öröm közvetítene; az öröm lenne (vagy ígérete legalábbis) az akarás motivációja. A tiszta gyakorlati észtörvény más felállást hoz magával, közvetlenül determinálja az akaratot. Az “elme azon állapota pedig, hogy az akarat valami által meg van határozva, önmagában már az öröm érzése, azonos ezzel, tehát nem arról van szó, hogy okozatként következik belőle” (uo., kiemelések tőlem – P.Z.).

“Hasonló mármost a helyzet az örömmel az esztétikai ítéletben” (uo.), teszi hozzá Kant, átvezetésül az iménti mondathoz. Hasonló, csak épp teljesen ellenkező is egyben. Míg az erkölcsiség a tiszta spontaneitás terepe, addig az ízlésnek “adatik” egy tárgy. E megfordítással értelmezendő a hasonlóság. Ahogyan a morális parancsot nem az öröm kerülőútján követi az akaratmeghatározás, úgy a szépnél az öröm először is nem fogalmak függvénye, nem abból fakad, hogy a megítélés valamely tapasztalati fogalmat képezne le tárgyának szemléletében. Ezt hangoztatta a 15. paragrafus is a tökéletesség kapcsán, jóllehet egy indokolatlanul hagyott előzetes elvonatkoztatásra hivatkozva. Ily módon az öröm valóban nem a priori abban az értelemben, amelyben nem is lehet, hogy ti. “mint okozat” járulna egy fogalomhoz. A priorinak tekinthető viszont egy másik értelemben. Ha nem alkot objektív ismeretet, akkor tapasztalatelőttes: megelőzi az empirikus objektumtudatot. Persze ez még kevés, mert így nézve a kellemesség érzéki élvezete is tapasztalatelőttes. De képzelőerő és értelem szabad játékáról, “szubjektív, a megismeréshez általában véve alkalmas viszonyuk”-ról Kant azt írta, hogy “minden meghatározott ismeret” rajta “mint szubjektív feltételen nyugszik” (133). A meghatározott ismeret szubjektív feltétele pedig már az aprioritásra hajazó módon tapasztalatelőttes. A két képesség összhangja mint überhaupt összhang a formai feltétele a “mindenkor[ i] ” reflexív-empirikus ismeretalkotásnak (uo.). Márpedig “a reflexió [ …] feltételei a priori módon általánosan érvényesek” (105).

Lehetséges tehát, bár ez csak értelmezési opció, hogy a 12. paragrafus erre utal, mikor az ízlésítéletnek a priori alapot tulajdonít. Bármire utaljon is azonban, érdemes lesz másodszor továbbgondolni az öröm és a cél nélkülien célszerű játék azonosságát, vagyis hogy az utóbbi “tudat[ a] maga az öröm”, s mint ilyen “a szubjektum tevékenységének meghatározó alapja megismerőerőinek megelevenítésére nézve”. Különleges identitás ötvözi eggyé a szabad játékot és az érzést. Aspektuálisan megkülönböztethető, de felléptükben elválaszthatatlan tényezői egyetlen komplex befogadáseseménynek; kölcsönösen okai és okozatai egymásnak. Azért az öröm a cél nélküli célszerűség “tudata”, mert benne talál egyedül immanens egységet a képességek játéka. Egysége viszont, nem más lévén, mint érzése, fenn is tartja egyúttal önmozgását.⁶³ Az örömben

Ezzel lép túl Kant a 9. paragrafuson. A “megismerőerők viszonyában meglévő [ …] szubjektív egységről”, mondta ott, “csak érzet által lehet tudomást szerezni” (134). Az érzet mibenlétére, s vele együtt a szabad játékéra is, a harmadik mozzanatnál kezd fény derülni. Nélkülözvén a belőle kivonható fogalmi egységet, a játék magát gerjeszti. Végbemenésében újratermeli egyszersmind energiáját. Ilyen értelemben önreferenciális a befogadás mozgása. És csak azért lehet az, mert nincs absztrahálható, objektív ítéletként rögzíthető eredménye. Amiben célt érne, nem cél: saját zajlásának érzése-tudata, melyben vissza is vetül önmagára. De a Betrachtung – s ez nem azonos ama “puszta empirikus szemlélet”-tel (48), amelyet az első Bevezetés említ a szép és tökéletes elkülönítésére szánt rossz érvben – képzelőerő és értelem viszonylatában “reprodukálja” magát. Ekkor pedig képzelőerő és értelem, apprehenzív és fogalmi képesség viszonylatában kell felmutatni azt, amivel a szépség lebilincsel. Vagy hogy világosabb legyen a probléma: a meghatározott ismeret feltételének akart konstellációjukban azt, amitől játékuk, objektív szintézis helyett, játék marad – s amiért muszáj elidőzni a szépnél.

Fontos volna, hogy az ízlés boncolgatása során a transzcendentálfilozófiailag releváns konklúziókkal maga az ízlés szolgáljon. Kritikai öneszmélésének története kellene hogy legyen ennyiben az Analitika, így lehetne mondani némi túlzással, a saját feltételeire és a priori alapjára való ráeszmélésé, mely jó esetben egybevág azzal, amit a filozófia remél tőle. Ami nyereség eddig adódott, az nem volt száz százalékosan meggyőző. A szöveg egészében, akárcsak egyes szöveghelyeken, Kant rendre előfeltételezi az ízlésítélet szubjektivitását. Nem bizonyítja, csupán állítja, hogy az ízlés mellőz minden fogalmat. Ezen az elég gyenge alapon jut el oda, hogy képzelőerő és értelem illeszkedni tud akkor is, ha a szemlélet nem valamilyen fogalmi egységben szintetizálódik. Az esetlegességet, mely az értelem szempontjából a képzelőerő apprehenziójában rejlik, az ízlés anélkül varázsolja át a két képesség összhangjává, hogy az észlelés tartalma mint objektum identifikálódnék. Az első Kritika felől nézve ez nagyon örömteli, mert az összhang általánosérvényű is, ami pedig nem lehetséges másképp, mint hogy a meghatározott ismeretalkotás szubjektív feltételeként érvényesül. Általánosérvényűen beáll tehát az objektumtudat feltétele, előzetes fogalom nélkül méghozzá; hiszen az ízlés természete szerint elvonatkoztat attól, hogy “a dolognak minek kell lennie” (143). De itt kisebb zavar támad. Bár az ízlésnek “fogalom nélkül” kell ítélnie (145), betolakszik a képbe a kettős distinkció egyfelől szabad szépség és tiszta ízlésítélet, másfelől járulékos szépség és fogalmilag kondicionált ízlésítélet között. “Az előbbi nem előfeltételez fogalmat arról, hogy a tárgynak minek kell lennie; az utóbbi viszont előfeltételez egy ilyen fogalmat és a tárgy e fogalom szerint való tökéletességét” (uo.). Transzcendentális megközelítésben logikusan a tiszta ízlésítélet a kitüntetett. Mentes ugyanis bármely fogalomtól, “mely meghatározná [ …] , hogy az objektumnak mit kell megjelenítenie”; “egy ilyen fogalom csak korlátozná szabadságában a képzelőerőt, amely mintegy játszik az alak megfigyelésekor” (146).

Ez érdekes. Egyszereplőssé válik hirtelen a szabad játék (sőt “mintegy” játékká). A meglepő módosítás, mely nyilván nem fogadható el, fölveti a korábban jelzett, nagyon egyszerű és nagyon helyénvaló kérdést: mit is csinál voltaképpen az értelem az esztétikai ítélésben? Definíciója szerint a fogalmak képessége, és a 9. paragrafus is úgy hivatkozik rá, mint “a megjelenítéseket egyesítő fogalom egységéhez” szükséges képességre (132). Ha “a tárgyat közvetlenül saját öröm- vagy örömtelenségérzésemhez kell viszonyítanom, mellőzve minden fogalmat” (130), hogyan lesz akkor képzelőerő és értelem szabad játéka a befogadás? A harmadik mozzanat fejtegetéseinek, ez volt a kiindulópont, a szabad játék belső motiváltságáról kellene elsősorban szólniuk. Azt leírja Kant számtalanszor, hogy egységének tudata nem objektumtudat; azt viszont nem mondja meg sehol, hogy miért nem válik azzá, ha egyszer szemléletek és fogalmak képessége közt zajlik. Homályban marad, milyen forrásból tudja reprodukálni dinamikáját. És a két hiányosság, az értelem szerepének, illetve a játékenergia okának tisztázatlansága, összetartozik. Elvi követelmény, hogy képzelőerő és értelem aktivitása vagy elevensége fenntartsa önmagát (vö. 134 és 138; az eredetiben a Belebung kifejezés áll mindkét helyen). Belső célszerűsége miatt az, hiszen egyébként az objektív célszerűség konstatálásává merevedne, megismerési ítéletté, s legfeljebb a járulékos szépségnek maradna helye. Az elevenséghez azonban a szemlélet oldalán olyan többletnek kell lennie, amely megszüntethetetlen feszültséget teremt közte és a fogalmak közt. Egyedül így (volna) magyarázható, miért kell elidőzni a szépnél egy magát erősítő kontemplációban, s miért nem rögzül a két képesség aktivitása objektív ismeretté. Ki kell térniük egymás elől, lévén a játék lényege az – bármely játéké tulajdonképpen, főleg ha önmaga megőrzésére irányul, nem lezárására, mint egy sakkparti –, hogy a játszók egymástól függően pozíciót váltanak folyton, s ekként lenyugvás helyett immanensen újratermelik mozgásukat. Amíg képzelőerő és értelem viszonylatában nem világít rá Kant dinamikájuk miértjére, elevenségüket gerjesztő össze-nem-érésükre, addig fogyatékos marad az ízlésfenomén elemzése. De amíg fogyatékos marad – addig jó az expozíciónak.

Olyan problémába ütközik, ahol választani kényszerül: vagy megoldja, vagy a transzcendentálfilozófiai célkitűzést részesíti előnyben. Utóbbi képzelőerő és értelem fogalom nélküli összhangján áll vagy bukik. De ha az összhang egyfelől az ízlésítélésben látszik tetten érhetőnek, másfelől a szabad játék mibenlétének végiggondolása oda vezetne, hogy hiányzik belőle. Hiába ragaszkodik Kant az ízlésítélet fogalommentességéhez: a szabad játékban, ha egyáltalán részese, az értelem csakis fogalmaival vehet részt; másféle képzetei nincsenek. S az, hogy a fogalmakkal száll be, különös módon nem cáfolná, de éppenséggel meggyőzővé tenné a fogalommentességet. Beigazolódna megkérdőjelezhetetlenül, hogy az ízlés nem objektíve ítél: mert nem tudja objektív egységre hozni a szemléletet, mert utóbbinak mindig marad valami olyan többlete, ami ellene szegül a fogalmi fixálásnak. Két különböző jelentésmozzanata lehet annak, hogy az ízlés fogalom nélkül dönt. Tárgyát nem azon az alapon minősíti, hogy mint ilyen vagy olyan objektumot fogalmával adekvátnak találja: ez az első, és ezt az expozíció maximálisan képviseli is. Ámde a cél nélküli célszerűséghez – avagy szép és tökéletes elhatárolásához – a szabad játék önelégséges voltában kínálkozik fenomenális alap. Tovább kellene hát lépnie emiatt Kantnak a fogalommentesség második jelentésmozzanatához, amely tartalmat, mert belső mozgatóerőt ad a cél nélküli célszerűségnek, s ezzel hitelesíti az elsőt is: szemlélet és fogalom feszültségteli viszonyához, mely nem áll meg objektív szintézisben. Az is belátható persze, miért marad el e lépés. A képzelőerő itt a kezdeményező fél: ő hívja játékba az értelmet az ‘adatik’-kal. És az adatott “szemlélet különféléjének összetételé”-vel fog így mindig elmozdulni “a megjelenítéseket egyesítő fogalom egysége” elől (132). Nemigen lehet ebben olyan összhangot látni, amilyenre transzcendentális szempontból volna szükség: hogy “minden meghatározott ismeret” rajta “mint szubjektív feltételen nyug[ odjon] ” (133). Az inadekváció szemlélet és fogalom között, mely egyedül gátolhatja meg a képességek mozgásának lefulladását, ellene hat a meghatározott ismeretnek: a szemlélet fogalmi rögzítésének. Nem enged a játék sima átjárást ahhoz, aminek feltételét alkotná. Ugyanígy összeegyeztethetetlen egymással elidőzés és feltétel. Egészen paradox helyzetbe hozná magát Kant, ha leírná, hogy az ízlésítélés mint önreprodukáló kontempláció a meghatározott ismeretalkotás feltétele. Kénytelen lenne ugyanis arra következtetni, hogy nincs semmilyen meghatározott ismeret, mivel amin (állítólag) mint feltételén nyugszik, az éppenséggel az objektív szintézis ellenében tartja fenn magát. Csak az a probléma, hogy a két tényező közül egyik sem vethető el. Míg fenomenális szempontból az ízlésítélés a játékkal/elidőzéssel különbözik az ismerettől, addig transzcendentális tekintetben arra van szükség, hogy feltételéül szolgáljon. Elidőzni a feltételnél: ez valószínűtlenül hangzik azonban. Úgyhogy ha játék és feltétel alternatívák, nem szinonimák, előbb vagy utóbb mégiscsak dönteni kell majd közöttük.

Némileg magyarázhatja a zűröket, hogy az expozícióban a természeti szép a szép modellje. Mert a természeti szépnél tényleg nehéz a szabad játékot úgy kezelni, mint amiben szemlélet folyton megvonja magát a rá irányuló Begreifentől (a befogadás ilyen mozgalmassága a művészettanban lesz igazán érdekes). Az egzotikus lehetne e nézőpontból a szépség fő esete. Csakhogy a magyarázat is magyarázható: transzcendentálfilozófiai preferenciát tükrözhet a modell megválasztása; és ki fog derülni róla, hogy többszörösen nem szerencsés. A természeti széphez utasítja Kant az ízlést, mert mint a tapasztalati tárgymegismerés feltételére akar rábukkanni ténykedésében szemléleti és fogalmi képesség összhangjára. És a szabad szépséghez utasítja, mert itt van mód arra, hogy zárójelbe tétessék a ‘minek kell lennie a dolognak’ szempontja. A “papagáj, a kolibri, a paradicsommadár” részesül hát megkülönböztetett figyelemben – itt van az egzotikum –, valamint “sok [ …] kagyló” és “virág” (145). Nehezen hihető, hogy 1790-ben ezek lennének az ízlés kedvencei, hogy ezekről ítélvén akarná tanúsítani autonómiáját. De függetlenül attól, hogy a modell és a példák a tapasztalatelméleti indíttatású ízléselmélet elfogultságáról árulkodhatnak, az expozíció magával is konfliktusba bonyolódik, minthogy szándékából adódóan olyasmire orientálja az ízlést, ami másfelől ellentétes szándékával. Lehet mindenfélét képzelődni vagy gondolni egy papagáj láttán, de ennek kevés köze van ízléshez és szépséghez. Mármint pont annyiban van kevés köze hozzá, amennyiben az ítélésnek olyan viszonyt kell létesítenie képzelőerő és értelem között, amelyen “mint szubjektív feltételen nyugszik” a “meghatározott ismeret”, ráadásul “mindenkor” (133). Ha nevezhető is szabad játéknak az, ami egy kolibrit figyelve az elmében beindul, jó volna megkérdezhetni Kanttól, hogyan képezi ez az ismeretalkotás feltételét.

A példákból látszik mellesleg, hogy ő is a szemléleti többlet pártján áll. Mert bár a papagáj valójában semmivel sem szabadabb szépség, mint a veréb, tarkaságával mégis inkább lekötheti a figyelmet. Az expozíciót záró “Általános megjegyzés” hasonlóképp a szemléleti gazdagság mellett foglal állást.

A “megismerésre való vonatkozásban a meghatározáshoz” kapcsolódó “tetszés”: annak öröme, hogy “a tárgyat” sikerült fogalom alá rendelni, “a formájában lévő különfélét” fogalmi egységre hozni. Kant itt láthatóan szembeállítja egymással a megismerés mint célszerű művelet örömét és a szép kiváltotta tetszést mint “meghatározatlanul célszerű” játékot, ami azért figyelemre méltó, mert az utóbbinak szánt tapasztalatelméleti szerep tekintetében az ilyen szembenállás vélhetőleg nem kívánatos. Miként az sem, hogy “az értelem szolgálja a képzelőerőt”. Hiszen ekkor borul a tapasztalati megismerésre jellemző viszony. Ahelyett, hogy lentről fölfelé közvetítene, a szemlélettől a fogalom felé, az ízlésítélés a mélybe rántja az értelmet. S vele együtt, úgy tűnik, az expozíció azon téziseit is, hogy az objektív ismeret feltételéül szolgál, és hogy fogalom nélkül alkottatik. A dolog “formájában lévő különfélét” egyesítő fogalom a harmadik mozzanat szerint eleve ejtendő, amikor az ízlés odafordul a dologhoz. Most viszont mintha abban állna az ízlésítélés, hogy a képzelőerő szemlélete túl van a fogalmilag megragadhatón, márpedig ez az értelem fogalmi aktivitását implikálja. De mielőtt ilyen messzemenő következtetést lehetne levonni, jön egy példa, mely másféle meglepetést tartogat.

Vagy a második mondat bajos, vagy az nem igaz, hogy az ízlésítélés képzelőerő és értelem viszonya. Az értelem szabálykedvelését és a képzelőerő kényszerellenességét konfrontálva Kant az ízlésen belül támaszt konfrontációt. A karambol pedig ismét arra utal, hogy nem tudja rendesen összeegyeztetni a szemléleti többletet mint a szabad játék játékságának rekvizitumát, és az ízlésítélést mint képzelőerő és értelem játékát. Ha a “bujaságig pazar” látvány a helyesen felfogott ízlésnek nyújt “táplálékot”, akkor az ízlésítélés, bár az értelmet bevonva, annak ellenében dönt a dolog javára, amire az értelemnek “a maga részéről állandóan szüksége van”.

Persze a szumátrai dzsungelben másképp viselkedik az ízlésítélő és a természetkutató. Sőt ugyanaz “a botanikus” is másképp viselkedik, amikor “ízlésével ítél” egy virágról, és amikor a “növényi ivarszervek” érdeklik (145). De bármily jelentős és megbecsülendő is e distinkció, az előbbi hozzáállástól mégiscsak átjárást kellene nyitni valamiképpen az utóbbi felé: átjárást aszerint, hogy képzelőerő és értelem ízlésítélésbeli összhangja az objektív ismeret feltétele legyen. Nehéz elgondolni, hogyan történik meg ez ‘a tulipán szép’ és ‘a tulipánnak öt porzója van’ ítéletek viszonylatában. Vagy az előbbi példához visszatérve: milyen meghatározott ismeret fog azon alapulni, hogy a képzelőerő dőzsöl a buja természet látványában? Ráadásul az ízlésítélés önmagát fenntartó kontemplatív elidőzés, úgyhogy ha a botanikus munkába menet szépnek talál egy tulipánt, azt kockáztatja, hogy elkésik, sőt esetleg kénytelen lesz aznapra utólag szabadságot kivenni. Végül az értelem a szabályszerűt szereti, és az ismeret tárgya, mihelyt ismerettárgy, valamilyen szabály esete. A szabályszerűtlen azzal áll szemben, ami “ellenére van az ízlésnek”, mert “untat”, mert “nem engedi, hogy szemlélésében tartósan kedvünket leljük” (160): az ízlés szemszögéből érdektelen, közömbös, esetleg kifejezetten zavaró tárgyakkal, azokkal, amelyeken túl nyilvánvaló az értelmi-fogalmi meghatározottság vagy meghatározhatóság. Az expozíció épp e közömbösség ügyében minimális támponttal szolgál. Holott egy ízléselmélet igazán rávilágíthatna, miért kedvel jobban az ízlés egyes (fajtájú) dolgokat, mint másokat. Igaz, ehhez a jelek szerint annak a motívumnak kellene hangsúlyossá válnia, hogy az ízlés az értelmi szükséglet rovására részesíti előnyben, amit előnyben részesít; s ebből kínos kollízió keletkeznék az ízlésítélést az ismeretalkotás feltételévé megtevő “transzcendentális szándék” (80) és fenomenális elemzés között. Még mindig az “Általános megjegyzés”-ben, az iménti két passzus előtt, van egy ehhez is kapcsolódó gondolatmenet.

Ha szabad pusztán empirikus alapon vitatkozni Kanttal: ez így nem hihető. Nem hihető, hogy az ízlés a “félszemű állatot” tetszéssel illetve tűnne ki a “közönséges értelem”-mel szemben. De nem hihető elvi megfontolásból sem: a szövegrészlet effektíve kizárja ugyanis, hogy az ízlés válasszon, hogy preferáljon vagy elutasítson bizonyos dolgokat mivoltuk vagy milyenségük okán.

A “bármiféle lehetséges célzatú megítélés”-hez hozzátartozik a következő bekezdésben említett fogalmi szintézis is, amellyel “a tárgyat egyetlen megjelenítésbe foglaljuk, és a formájában lévő különfélét meghatározzuk”, s amelynek a tárgy “szabályszerűség[ e …] elengedhetetlen feltétele”. Innen nézve a fenti eshetőség, hogy az ízlés az értelmi szabályszerűség ellenében dönt valamely dolog mellett, Kant számára aligha rejthet veszélyt tapasztalatelméleti potenciáljára nézve. A tiszta ízlés ugyanis egyáltalán nem szembesítheti az apprehenzív tartalmat a fogalmak implikálta szabályszerűséggel. Hiába áll az utolsó előtti sorban a “puszta szemlélés [ Betrachtung] ”, ez most a puszta szemléletre (Anschauung) redukálódik. Vele azonban, és ez rosszabb, a tiszta ízlésítélet egy teljesen üres gondolati konstrukcióvá. A szövegrészlet első fele még azt sejteti, hogy az ízlés fütyül az értelem szabálykedvelésére. Utolsó két mondata viszont már azt sugallja, hogy míg az értelem képes választani, addig az ízlésnek bármi tetszhet. Ilyenfajta neutralizálása elfogadhatatlan. Ugyanakkor a szabad szépség teorémája alapján elkerülhetetlen is: éppoly szép lesz a félszemű papagáj, mint a kétszemű, az egyszirmú tulipán, mint az ötszirmú, a háromlábú ló, mint a négylábú. Nincs semmi, amivel egy ítélő, ha tartja magát a tiszta ízlésítélet kívánalmához, megokolhatná, miért érez bizonyos dolgok láttán “tetszést”, mások láttán “nemtetszést”. Utóbbi esetben egyedül arra hivatkozhatna, amit Kant irrelevánsnak mond: a “szabálytalan alak”-ra vagy a “szimmetria [ …] sérülésé”-re. Mihelyt fölemlegetné, hogy kérem, ennek lónak egy lábbal kevesebbje van a kelleténél, a tiszta ízlésítélők máris letromfolnák dühösen: ha közénk óhajt tartozni, lesz szíves elvonatkoztatni attól, hogy “a dolognak minek kell lennie”, nem firtatni, “megvan-e minden, ami ehhez szükséges” (143). Számít ekkor “a különféle eggyé való összeillése” tekintetében (uo.), hogy hány lába van? Vagy hogy van-e egyáltalán lába? Nem számít. Akkor meg mit akar? Azt akarja, felelhetné, hogy “az ízlés embere”-ként választhasson; hogy olyan ízlésközösséghez tartozzék, ahol lehetséges másokkal egyetértésben pro vagy kontra döntenie. Viszontlátásra. Gyönyörködjenek csak tovább a félszemű állatban. S ha idejük engedi, az “akármilyen odafirkantott kontúr”-ban és a “köralak”-ban is. Mert a kettő közt csak fogalmilag lehet különbséget tenni, az önök tiszta ízlése viszont “nem előfeltételez fogalmat arról, hogy a tárgynak minek kell lennie” (145). Abban bizonyára igaza van Kantnak, hogy a szabályszerű geometriai alak preferálásához nem kell az ízlés emberének lenni. Csakhogy a tiszta ízlésítélet követelményét erőltetve ellent is mond magának. Ha az első bekezdésben említett “fogalom nélküli célszerűség” a mindenkori ítéletalkotás során a fogalmi szempont felfüggesztését jelenti, akkor a “kocka” és bármely amorf test egyformán szép. Sőt a borsültetvény és a buja természet viszonyának analógiájára a képzelőerőt az utóbbi jobban fogja izgatni.

Nem az a baj továbbra sem – sőt –, amit a Kritika alapul vesz: hogy egy dolog nem azért és aszerint tetszik, mert és ahogyan valamely fogalom esete. Az a baj, hogy a kérdésre, hogy akkor viszont miért és hogyan, a tiszta ízlésítélet lenne a válasz, a fogalom mellőzése, illetve ami mellőzésével megmarad: “a puszta empirikus szemlélet” (49) s ennek mint ilyennek az egy-sége. A fogalmi szabályszerűségen innen helyezi el Kant a szépet, nem rajta túl, azaz nem olyannak láttatja befogadását, mint ami egyfelől tekintettel van arra, “minek kell lennie” a dolognak, másfelől úgy viszonyul hozzá, azért időz el nála, hogy és mert a dolog nem merül ki milégyenségében, hanem valami több ennél. Igaz, példáinak egy része evidensen e szemléleti többlet jelentőségére utal. Csakhogy a példák ki is lógnak ezáltal a koncepcióból, amelyet a következő tétel képvisel a legtömörebben: a “szép esetében [ …] az objektum bizonyos minőségének megjelenítése szükséges, mely minőség mint ilyen érthetővé is tehető és fogalmakra is hozható (jóllehet az esztétikai ítéletben ez a fogalomra hozás nem történik meg)” (187f). Az esztétikai és a fogalmi megjelenítés közti átjárhatóság tehát a fontos, ám a papagájra, a tulipánra stb. ez nem érvényes. Mert éppenséggel nem abban a minőségükben tetszenek, ha tetszenek, amely aztán fogalomra hozható. A fogalomból mint általános képzetből kiszorul a látvány konkrétsága. Ugyanez igaz persze a félszemű állat esetében is. De ahogy először a fentiek miatt kritériumát veszti az ízlésítélet mint választás, másodszor pedig homályos, hogyan mehet végbe a megítélés képzelőerő és értelem játékaként, s miért tartja fenn magát e játék, úgy harmadszor pedig a tiszta ízlés tana antropológiailag is elhibázott. Egy mesterségesen purifikált megítélésmódot tételez: mintha a különböző fakultásokra felosztható elme a dolgokat recipiálván pihentetné intellektuális képességét. “Az esztétikai tetszésnek az intellektuális tetszéssel való összekapcsolódása” (147), mely a 16. paragrafus szerint a járulékos szépség és az alkalmazott ízlésítélet esetén történik, aligha kárhoztatható elhajlásként egy norma gyanánt kezelt tiszta ízlésítéléshez viszonyítva. Lehet, hogy a tárgy fogalmát figyelembe vevő és “ily módon korlátozott ízlésítélet már nem szabad és nem tiszta” (uo.). Kérdés azonban, ki akar értelmének kikapcsolása árán szabad és tiszta ízlésítéletet alkotni.

A 42. paragrafus végén Kant már arról ír, hogy szépségeiben a természet magasabb jelentést hordozó nyelven szól az emberhez, értelmezésre késztetve és eszmékre hangolva az elmét. Ezt roppant nehéz volna a meghatározott ismeret feltételének beállítani; s ott már hiányzik is e momentum. Az Analitikában még a feltétel-jelleg a fontos, és hogy feltételről lehessen beszélni, ahhoz a tiszta ízlés szükséges. A tiszta ízlés, mert ez ugyanúgy nem engedhet választást szép és nem-szép között, mint ahogy a tapasztalatelméletileg motivált ízléstan sem engedheti, hogy azon dolgok köre, amelyek recepciójában megvalósul az objektív ismeretalkotás feltétele, szűkebb legyen azokénál, amelyek objektív ismeretek tárgyai. De ugyanez a tiszta ízlés el is emésztődik a tapasztalatelméleti cél hevében. Amilyen meglepő példának a félszemű állat, éppoly furcsa érvnek az, amit Kant a tiszta ízlésítélet létjogosultsága mellett hoz fel.

Ez nagyon megnyugtató, hogy az ízlésviták ily módon látszólagosnak bizonyulhatnak. Akárha antinomikusak lennének: mást jelent a ‘szép’ az egyik, és mást a másik ítélő számára. Csakhogy a remek “különbségtétellel” a vita elsimításán túl el lehet parentálni az ízlésítélés lényegét is, a szabad játékot. Maga a distinkció kettéhasítja: érzékelésre és gondolásra. Továbbá a “rossz ízlés” vádja legalábbis ritkábban merülhet fel olyan esetekben, ahol a két ítélőnek egyaránt tetszik a dolog, mint olyanokban, ahol az egyiknek tetszik, a másiknak nem. Amivel az expozíciónak “szembe kell[ ene] néznie”, az másfajta eset: ahol egy tiszta ízlésítélőt azért vádolnak rossz ízléssel, mert a pusztán az “érzékei számára” kínálkozót mint ilyet nézve szabad szépségnek ítélt egy mások által közömbösnek, netán járulékosan rútnak talált dolgot.

Kant már másodszor ír így. Egy oldallal korábban ez áll: “a szépség feletti tetszés nem előfeltételez fogalmat, hanem közvetlenül kapcsolódik össze azzal a megjelenítéssel, amely által a tárgy adatik (nem pedig azzal, amely által elgondoltatik)” (146, kiemelések tőlem – P.Z.). Adatni a szemléletben adatik, és a képzelőerő számára, az elgondolásnak pedig az értelem fogalmai az eszközei (később egy helyen a “képzelőerő” a “képességünk érzékisége” minősítést kapja [ 285] ). Az “adatik” és “elgondoltatik” között húzott határral képzelőerő és értelem, a közvetülés helyett, külön-külön oldalra szorul: lehetetlenné válik szabad játékuk. A “megismerés spontaneitása nem más, mint az értelem”, a “spontaneitás” pedig az “a képesség”, mellyel “a tárgyat [ …] elgondoljuk” (TÉK 105f). A híres mondás, hogy “tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet” (TÉK 106), annyiban nem releváns itt, hogy az ízlés nem tapasztalati ítéletet alkot tárgyáról. Annyiban viszont igen, hogy az apprehenzióban egyesített szemléleti különféleséget mégiscsak el kell gondolni valahogyan. Méghozzá úgy, hogy az elgondolás nyomán egyszersmind mozgásba is lendüljön képzelőerő és értelem, s mozgásuk valamilyen éltető feszültség révén fenntartsa magát. Erről nem nyújt felvilágosítást az expozíció. A két képesség játékát jelöli meg a szépség szülőhelyéül. De ha a szép ebben tetszésben fogan, a játék érzésében, akkor a szabad szépség nem szép, mert az “elgondoltatik”-ot mellőző ítélés nem lehet képzelőerő és értelem játéka. Igaz, a járulékos szépség ugyancsak nem szép, mert szép az, ami tetszik, a tetszés elidőző kontempláció, az elidőzésnek és a játéknak viszont feltétele ama feszültség, szemlélet és fogalom diszkrepanciája, így a járulékosan szépnek mondott dolog valójában csak a tökéletesség ellenében tetszhet. Lehet, hogy a szépség a fogalom megcsúfolása lesz végül?⁶⁴

Ha már szóba került az “Általános megjegyzés”, érdemes szemügyre venni első bekezdését, ahol ismét összefüggés mutatkozik szép és sematikus között.

Nem a legkönnyebb okfejtések közül való ez. A “képzelőerő szabad törvényszerűség”-ének paradoxitását oldaná föl (a végére ebből “az értelem szabad törvényszerűsége” lesz, ami vagy elírás, vagy az “értelem” az ‘elme’ jelentésében veendő itt). Gyanítható szándéka az érdekes leginkább, mivel egyébként tartalmilag jókora támadási felületet nyújt. Először is a képzelőerő nincs feltétlenül alávetve “az asszociációs törvényeknek”. E törvények, mint sokszor volt már szó róla, nélkülözik az aprioritást, s következésképp a megmásíthatatlanságot is: ki vannak téve a mindenkori apprehenzió tartalmának. Másodszor, ahogyan Kant is elismeri, tulajdonképpeni értelemben nem lehet produktivitásról beszélni. Az ízlésítélésben nem a fantázia munkál: a tárgy az apprehenzióban adatik, a képzelőerő pedig “meghatározott formájához kötött”. Elgondolkodtató, hogy emiatt “nincs szabad játéka”. Persze olyan játéka nyilván nem lehet, “mint a költésben”. De ha az “objektum meghatározott formájához kötött”, akkor miféle játéka lehet egyáltalán? Milyen játékot, milyen játékteret enged e forma? Az előbb az bizonyult bajosnak, hogy az értelem mint a fogalmak képessége hogyan vesz részt a fogalommentes ízlésítélésben; most pedig a képzelőerő válik “kötött”-é. Mi marad így az ízlésítélésből mint képzelőerő és értelem szabad játékából? Mi fog elidőzésre késztetni a szépnél?

A szövegrészlet kulcsmegállapítása kétségkívül az, hogy “a tárgy képes éppen olyan, a különfélének az összetételét tartalmazó formával szolgálni a képzelőerőnek, amilyet ez, ha szabadon magára hagyatkozna, az általában vett értelmi törvényszerűséggel összhangban alakítana ki.” Receptivitás és spontaneitás szívet melengető, mert az előbbi által kezdeményezett találkozásának pillanata ez. Hogy a képzelőerő az autonómia mint saját törvényadás módján lenne szabad, ezt Kant kifejezetten “ellentmondás”-nak minősíti. Bármennyire magára hagyakozik is, produktumának törvényszerűsége, ha lesz, értelmi törvényszerűség lesz. A “nem ízlés általi ítélet”-ben úgy, hogy “a megjelenítés a tárgyról való meghatározott fogalomra vonatkoztatik”: a képzelőerő ekkor “arra kényszerül, hogy egy meghatározott törvény szerint járjon el”, s “produktuma, a forma szerint, fogalmak által határozódik meg arra nézve, hogy milyennek kell lenne”, azaz fogalmat vagy fogalmakat ábrázol, képez le. De mi akkor az ízlés általi ítélet? Mint oly gyakran a Kritika legfontosabb helyein, Kant itt is az überhaupttal operál. Ha “az általában vett értelmi törvényszerűség”-nek a korábban szereplő “nem meghatározott, mely fogalom”-hoz van köze (122), úgy “a tárgy” semmilyen “formával” nem fog “szolgálni a képzelőerőnek”, mert az értelemmel überhaupt mint a törvények képességével semmilyen különös forma nincs “összhangban”. Azazhogy szolgálhat a tárgy bármilyen formával is akár, mert “nem meghatározott, mely fogalom”-hoz bármilyen forma illik; és ez esetben bármi lehet szép, ami azt is jelenti, hogy semmi nem szép. A tiszta ízlésítélet teorémája sajnos megengedett ilyen következtetést. De most újra az az opció merül fel, hogy a szép a sematikussal függ össze. A képzelőerő szabad megfelelése az általában vett értelmi törvényszerűségnek nem más talán, mint hogy az apprehendált dolog a maga formájával túlemelkedik mintegy saját egyediségén. Konkrét dolog ugyan, képe mégis közelebb áll más tárgyakénál az értelmi általánoshoz. Hogy a képzelőerő “lehetséges szemléletek önkényes formáinak létrehozójaként” produkál olyasvalamit, ami összhangban van az értelmi törvényszerűséggel, ez – feltéve mármint, hogy e törvényszerűség nem maga az értelem mint képesség – csak a sematikus képek alkotására vonatkozhat. Ám ha “az érzékek egy adott tárgyának felfogásakor a képzelőerő ezen objektum meghatározott formájához kötött” egyszersmind, akkor a kötöttség és az összhang tényezői talán azáltal tehetők kompatibilissé, hogy maga az “adott tárgy” sematikus képet mutat, azaz egyediségében is az általánost anticipálja. Van azonban még egy opció, nevezetesen hogy az előbbi kettő – a szép mint bármi és a szép mint sematikus – nem zárja ki egymást.

A második Bevezetésben Kant mint “az a priori szemléletek képességé”-re (104) hivatkozott a képzelőerőre az ízlésítélés leírásakor. S többször említette ott azt is, hogy a képzelőerő formákat apprehendál. Rendesen nem formákat apprehendál, hanem “a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik” (TÉK ^A660); márpedig ritkán jelenik meg formaként. A fenti passzus szerint a tárgy ugyancsak az értelemnek überhaupt tetsző “formával szolgál”. Nos, ahogyan a tiszta ízlésítéletnek lényegi jegye a fogalmaktól való elvonatkoztatás, ugyanúgy az “esztétikai ítéletek” közül a “tiszta ítéletek” vagy a “tulajdonképpeni ízlésítéletek” azzal is kitűnnek, hogy “formaiak” (139). A “szépség tulajdonképpen pusztán a formával lehet kapcsolatos” (138f), s így a célszerűség formájához – mint fogalommentességhez – “a forma célszerűsége” társul (139). Azért “pusztán a formával”, mert – a Logika szerint – “a tulajdonképpeni, önálló szép”, mint aminek “lényege a puszta formában áll”, ezáltal különbözik “a kellemestől, amely csupán az érzetben tetszik, vonzó ingerével [ …] , s emiatt csak puszta privát tetszésnek jelentheti az alapját”.⁶⁵ Szokás viccelődni Kant álláspontján, hogy ti. a szín mint vonzó inger (Reiz) kárára a van a szépségnek (vö. 139ff). A 14. paragrafus, ahol ezt fejtegeti, valóban nem tartozik a Kritika legsikerültebb részei közé, mármint az életszerűség szempontjából (mellesleg két paragrafussal odébb említi a papagájt, a kolibrit és a paradicsommadarat: ezek harsányan színes madarak, úgyhogy a tiszta ízléshez a veréb vagy a gerle illenék igazán). De a viccelődésnél helyesebb arra felfigyelni, hogy a formakívánalom – amely a fogalom mellőzéséhez hasonlóan eleve követelmény a tiszta ízléssel szemben – egyfajta fogalommentes, pontosabban szólva nem fogalmat célzó sematizálást rejt. A dolog szemlélésében meg kell történnie az elvonatkoztatásnak mindattól, ami radikálisan egyedivé teszi. Az “ízlés számára” ugyanis “minden késztetésnek pusztán az jelenti az alapját, ami formája által tetszik” (141). Mindez azért érdekes, mert ha az ízlésnek csak a formára szabad tekintettel lennie, s ha a forma szükségképpen nem az egyedit mint ilyet jeleníti már meg, akkor a sematikus kép sem okvetlenül a dologhoz magához tartozik, hanem az ízlés a saját természete szerint mindenkor kapásból formává absztrahálja az adottnak a látványát. S így az eshetőség, hogy a sematikus a szép, összefér azzal, hogy bármi szép.

Visszatérve még egy pillanatra a tiszta ízlésítélethez, itt van talán az a pont, ahol a Bevezetések és az Analitika koncepciója kezd helyrehozhatatlanul szétválni. Különös fejlemény ez, mert amúgy az expozíció láthatóan a Bevezetések képviselte ízlésfogalom részletesebb kidolgozásán munkálkodik. Ennek jegyében mutatja az esztétikai reflexiót az objektív ismeretalkotás feltételének. De eljárása paradoxnak bizonyul. Az első Bevezetés még írt a szépségről mint abszolút célszerűségről, s a virágok alakjával és a kristályképződményekkel példázta: mint kvázi-szándékosan alkotott, szemléletileg célszerű formákkal. Azaz megadta valamilyen dologi ismérvét a szépnek. Ez a mintha-szándékosság – amelynek megítélése azonban, a teleológiaitól eltérően, nem a Begriff alapján történik – egyfelől arra utalhat, hogy a természet mint természet képes célszerű létrehozásra. Vehető tehát annak biztató jelzéseként, hogy egészében is egy nem-szándékolt szándékosság szerint elrendezett. Másfelől amikor az előző fejezetben az a kérdés vetődött fel, hogy az esztétikai célszerűségnek mi köze a tapasztalatihoz, és az esztétikai ítélet hogyan szolgálhat késztetéssel a természet technikaként való megjelenítéséhez, a válasznál már a befogadás oldalára kellett helyezni a hangsúlyt. Egész pontosan arra, hogy az ízlésítélés az objektív ítélőerő-használat feltétele. A Bevezetésekben e feltétel-jelleg a domináns végül, éppúgy, mint az expozícióban, amely ráadásul előbb mutatja ki az ízlésítélésben az objektív ismeret feltételét, s csak ezután, a harmadik mozzanatnál tér rá a célszerűség témájára. A fentebb vizsgált 10. paragrafus, ha kimondatlanul is, az első Bevezetésnek a szépről mint abszolúte célszerűről szóló gondolatát idézi föl. Újra megjelenik tehát legalább a szempont, hogy a szépségnek van valamilyen dologi ismérve: “tárgyakon észreve[ sz] ünk egy forma szerinti célszerűséget”, de a puszta “reflexió útján”, nem “ésszel” megítélve (136).

Csakhogy az expozíció logikája szerint a feltétel-tézis az elsődleges, ebből pedig szükségképpen következik a tárgyfogalom figyelmen kívül hagyása, avagy a tiszta ízlésítélet kívánalma. Így aztán dologi ismérvként nem is adható meg semmi más, csak a szemléleti különféleség “eggyé való összeillése”. Ennek folyománya az, hogy a tiszta ízlés számára bármi lehet szép; vagyis az, hogy a szépre specifikusan érvényes alak mint dologi ismérv helyt ad az általában vett szemléleti egy-ségnek. A bármihez, a különféleség puszta összeilléséhez mint ilyenhez nyilván nem szükséges hozzárendelni a természet kvázi-szándékos produkcióját. Kant határozottan azt állítja a félszemű állatos idézetben, hogy a tiszta ízlést nem befolyásolja a “szabálytalan alak” vagy “a szimmetria bármilyen sérülése” (159). A szép mint abszolúte célszerű viszont éppen a szemléleti szabályossággal vagy a szimmetriával vált el a dolgoktól egyáltalán mint dolgoktól, s így engedett olyan megközelítést, hogy effajta alkotásaiban a természet több puszta (mechanikus) természetnél. Végső soron tehát az expozíció, miközben a befogadás szubjektív oldalán kibontakoztatja a Bevezetések ízlésfogalmát, következményképpen elveszíti azt a mozzanatot a dolgok oldalán, amely eredetileg kulcsfontosságú volt annak a bizonyos késztetésnek az ügyében. Persze az ízlésítélést feltételként kezelve a Bevezetések implikálták már, hogy bármi lehet szép, ám ezt – legalábbis az első változatban, amely keletkezéstörténetileg az expozíció előzménye – még ellensúlyozta az abszolút célszerűség. Ami ott a kvázi-szándékos technika volt, annak itt a cél nélküli célszerűség felelne meg. De nem felel meg neki valójában, mert a tiszta ízlést semmi nem indíthatja arra, hogy a szabályszerű formájút preferálja a szabálytalannal szemben, ennélfogva arra sem, hogy az ízléstárgyakkal kapcsolatosan mindenkor cél nélkülien célszerű működést tulajdonítson a természetnek. Mármost ha a tiszta ízléssel bármire rámondható, hogy szép, akkor ez jelentősen gyengítheti azt a koncepciót, amely eredetileg a szépből és megítéléséből remélt késztetést meríteni a természet egésze célszerűségének elgondolásához. A természet rendje volt a tét – rajta keresztül pedig a tapasztalat koherenciája –, ehhez képest az Analitika viszonylag gyorsan eljutott oda, hogy az ízlés számára a természet bármilyen szabálytalankodása, bármilyen rendetlenkedése is tetszetős kell hogy legyen.

Akár a fentiekkel magyarázható, akár valami mással, a tetszés modalitását érintő negyedik mozzanatnál az Analitika irányt vált. Nem feltűnően, sőt az irányváltás kifejezés sem egészen pontos, mert voltaképpen a második mozzanatnál tárgyalt témához nyúl vissza, a tetszés interszubjektív megoszthatóságához nevezetesen. Az ízlésítélés továbbra is az objektív ismerettel való összefüggése szerint érdekes. De most már nem annyira abból a szempontból, hogy az esztétikai reflexió átmeneti fázis (kellene hogy legyen) az egyedi dolog szemléleti egysége és a fogalom általánossága között. Inkább abból – s ez lesz aztán az uralkodó a dedukcióban –, hogy az egyes ítélők képesek megosztani egymással a reflexió szubjektív állapotát, azaz képesek egy objektumtudat-előttes szinten univerzális konszenzusra lépni. “A modalitás kategóriáinak” az első Kritika szerint az a “sajátosságuk, hogy az objektum meghatározásai tekintetében semmit nem tesznek hozzá a fogalomhoz, melyhez predikátum gyanánt csatlakoznak, hanem csupán a megismerőképességhez való viszonyt fejezik ki” (TÉK 231). Esztétikai kontextusba aligha helyezhető ez át egy az egyben. Az idézet folytatása így hangzik. “Ha valamely dolog fogalma már teljes, akkor is megkérdezhetem e tárgyról, hogy pusztán lehetséges-e vagy valóságos is, vagy ha az utóbbi, hogy vajon szükségszerű is egyben” (uo.). A tetszés vonatkozásában egészen más, sokkal komplikáltabb a modalitását illető kérdés: a legmélyebb és legbonyolultabb kérdések egyike, melyeket Kant fölvet. Végleges válasz nem is lesz rá. A logikai ítéletfunkciónál elválasztható a fogalom teljessége és az, hogy lehetséges, valóságos vagy szükségszerű-e a vele adekvát szemléleti tárgy. Ugyanez a különbségtétel az ízlésítéletnél értelmetlen. Az a minimum, hogy a szemléleti és fogalmi képességek összhangjában születő tetszés valóságos legyen; enélkül beszélni sem lehet róla. De tényleg csak a minimum. Mert a következőkben olyasmi fog kirajzolódni, hogy azért valóságos, mert lehetséges; és hogy ezáltal jut sajátos szükségszerűséghez. (A könnyebbség kedvéért hadd maradjanak háttérben egy darabig az előző szakaszokban fölmerült gondok.)

Nincs ízlésítélet, ez az Analitika elmozdíthatatlan sarkköve, ha nem tart igényt általánosságra. Egyenesen következik ebből, hogy modalitása szerint szükségszerűség illeti meg. “A szépről [ …] azt gondoljuk, hogy szükségszerű vonatkozása van a tetszésre” (153). Tetszenie kell a szépnek, máskülönben az ítélő nem számíthat mások helyeslésére; ha pedig nem számít rá, nem ízlésével döntött. De mire építheti vajon elvárását? Szükségszerű, szigorúan véve, akkor lehet bármi, ha a priori igaz, vagy legalábbis a priori feltétel folyománya. Ilyen kritérium keresendő tehát az ízlésítélet általánosságigényéhez. A harmadik mozzanatot záró 17. paragrafus jelzi már, hogy az expozíció ebben az irányban készül továbbhaladni.

Ahogy illik, lebecsüli a Kritika az empirikus, csupán történetileg releváns adatokat. Az ízlésítélet “szükségszerűség”-ét “nem [ …] lehet kikövetkeztetni a tapasztalat általánosságából (abból, hogy a valamely tárgy szépségéről alkotott ítéletek közt általános összhang mutatkozik)” (154). Ám hirtelen légüres térben találja magát Kant. Úgy tűnik, nincs mire hivatkoznia az empíria gyenge és elégtelen tanúságával szemben. Észbizonyosság kellene: hogy a “minden embernél közös alap” az ízlés mindenkori aktusát megelőzően belátható legyen. De mihelyt előtárulna ilyen mivoltában, megszűnne az esztétikailag reflektáló ítélőerő. Odaveszne autonómiája, s vele ő maga is. Meghatározó ítélőerővé válna, tőle függetlenül fennálló instancia végrehajtójává, miként a transzcendentális sematizmusban. Márpedig nagyon sok múlik azon, hogy a nevezett “közös alap” létezzék. Nem az ízlés alapjáról van szó ugyanis, helyesebben nem csak az övéről (leghelyesebben pedig, mint majd a dedukcióban látható lesz, mégis csak az övéről, ám addigra az ízlés elveszíti összes specifikumát a reflektáló ítélőerőhöz mint olyanhoz képest). Hanem egyáltalán arról a mindenkinél közös alapról, amelynek folytán “az emberek egységesen ítélik meg a formákat, melyekben nekik tárgyak adatnak”. Belőle “származik” az ízlés is, de belőle kell hogy származzon minden olyan eset, amikor emberek egységesen ítélnek adatott tárgyak formáiról. A történetileg felmutatható ízlésösszhang csak empirikusan utal erre az alapra. A Kritika viszont a priori garanciát akar. Ez lesz az ízlésítélet tapasztalatelméleti hozadéka a negyedik mozzanatnál.

A “szépről [ …] azt gondoljuk”, mondta Kant, “hogy szükségszerű vonatkozása van a tetszésre”. Itt kezdődnek azonban a bonyodalmak.

A lehető legmesszebbre merészkedik eddigi bástyáitól a kritikai filozófia. Sem a gyakorlati, sem az elméleti ész pozíciójából nem hozzáférhető a szép feletti tetszés: mert nem az akarat tiszta meghatározottságából fakad, hanem egy érzéki tárgynak szól, mely azonban épp szépsége tekintetében nem determinálható objektív-fogalmi ismérvekkel.

Látszik a kiélezett megfogalmazásból, hogy Kant tisztában van vele, mennyire meghökkentő dolgot állít. Az alábbiakban azt kellene kideríteni, hogy pontosan mit is. Annyi rögtön világos, hogy amilyen furcsa, olyan következetes is másfelől a tétel. Az Analitikát kezdettől fogva érdeklő kettősség csapódik le benne: hogy aki ízléssel ítél, egyedül dönt, de nem a maga kedvéért. Általános szabály híján nincs mire apellálni az egyetértéselvárással. Ha “az ízlésítéleteknek egyáltalán nem volna elvük – ahogyan a puszta érzéki ízlés ítéleteinek –, úgy szükségszerűségük gondolata fel sem merülne senkiben” (155). A szabályhoz mint adotthoz igazodó ítélés viszont megfosztja magát autonómiájától. Ha “az ízlésítéleteknek meghatározott objektív elvük volna – ahogyan a megismerési ítéleteknek –, akkor az, aki ezen elv szerint alkotna ízlésítéletet, ítéletének feltétlen szükségszerűségére tarthatna igényt” (154f). Tarthatna, de annak tudatában, hogy nem ízlésével, hanem az esztétikai reflexiót kizáró objektív kritériumok alapján nyilatkozott a szépről.

Innen nyerhet magyarázatot az ízlésítélet szükségszerűségének ama különös jelentése: hogy mindenki szükségszerű helyeslésével számol. Nem lévén objektíve meghatározható, hogy tetszeni fog-e valami vagy sem, a róla ilyen körülmények között alkotott ítélet az interszubjektív igazolásra ráutalt; és nem is léphet túl ezen soha. Egy korábbi hely szerint:

Nem jöhetnek számításba a fogalmak az ízlésbeli egyetértés közvetítőiként. De miután eltávolíttattak e pozícióból, más médiumot kell találni helyettük. Az egyedi ízlésítélet, írja Kant folytatásul, az “általánosság hangján” akar szólni; s hozzáteszi: emez “általános hang [ …] csak egy eszme (hogy min alapul, itt még nem vizsgáljuk)” (uo.). Most vizsgálja, a modalitás kapcsán. Az objektív elv garantálta feltétlenség helyett a 19. paragrafus címében “szubjektív” és “feltételes szükségszerűség”-et javasol tulajdonítani az ízlésítéletnek (154).

E néhány sor az egész paragrafus; nehezen megfejthető. Akarnia lehet csupán az ítélőnek, hogy a tárgy mindenkinek tessék. Igényének megerősítését, erről szólt az előbbi idézet, mások csatlakozásától várhatja. De ítélni nem ítélhet másként, csak ha kinyilatkoztatja egyszersmind ezt az elvárást; ha a Sollen erejével anticipálja a megerősítést. Ennyiben magát kell igazolnia, feljogosítania arra, hogy számot tarthasson az egyetértésre. Akarnia kell ezért, következésképp akarhatnia kell, így lehetne mondani, a helyeslést; anélkül persze, hogy ehhez objektív fogódzója volna. Itt keresendő alkalmasint, miben is áll az ítélet szükségszerűségének különleges feltétele, az egyetértés médiuma. Azzal még nem tisztázódik, hogy mindenkinél közös alapnak minősül. Az a kérdés inkább, hogy az egyes ítélő miként birtokolja ezt az alapot, illetve miként birtokolhatja egyáltalán, ha fogalmakkal nem. Emlékeztetőül: a szükségszerűségre egy nem megadható általános szabály példájaként tehet szert az ízlésítélet. Olyan alappal rendelkezik tehát, amelynek csak esetei vannak, példaszerű esetei – tőlük absztrahálható léte nincs. Semmilyen más módon nem manifesztálódhat e közös alap, mint az individuális ítélők mindenkori egyes ítéleteiben. Kizárólag ezekben lehet jelen, sőt mint alább kiderül, bizonyos szempontból bennük teremtődik meg voltaképpen.

A továbbiakhoz célszerűbb már néven nevezni. “Az ízlésítélet igényelte szükségszerűség feltétele nem más, mint egy közös érzék eszméje” (154). Innen érthető az a magyarul sajnos elmosódó különbségtétel, hogy “az ízlésítélet nem posztulálja mindenki egyetértését (erre csak egy logikailag általános ítélet képes, mely fel tud mutatni alapokat), hanem csupán mindenkinél feltételezi ezt az egyetértést” (131). Postulieren – e distinkció szerint – egy objektív alapra hivatkozva lehet valamit, míg ansinnen csak a közös érzék nevében. Első dolga Kantnak elkülöníteni a közös érzéket “a közönséges értelemtől”, a Gemeinsinnt a gemeiner Verstand-tól: utóbbi “nem érzés szerint ítél, hanem mindenkor fogalmak szerint, még ha általában csak homályosan megjelenített elveket vesz is alapul” (155). A közös érzéken ellenben nem egy homályos tudáskészlet, de nem is az értelemmel receptivitásként szembeállított “külső érzék értendő, hanem a megismerőerőink szabad játékából eredő hatás” (uo.). Az “‘érzék’ szót”, olvasható később a sensus communis magyarázatául, “a puszta reflexiónak az elmére gyakorolt hatására alkalmazzuk”, úgy, hogy “érzéken az öröm érzését értjük” (220). Sajátos fogékonyság volna eszerint a Gemeinsinn, fogékonyság képzelőerő és értelem szubjektív összhangjának érzésére. Csak a “közös érzék előfeltétele mellett lehetséges ízlésítéletet alkotni” – szögezi le Kant immár tézisszerűen (155). Kikezdhetetlen állítás. Az empirikus adatok elégtelenségétől indulva a priori feltétel után kutat a negyedik mozzanat ahhoz, “hogy az emberek egységesen ítélik meg a formákat, melyekben nekik tárgyak adatnak” (148). Hasonló mozgást ír le eközben, mint a második; nem véletlenül vannak erős kapcsolódások a két szövegrész között. Adott az ízlésítélet követelése, hogy mások ítélete egybehangozzék vele. Első megközelítésben képzelőerő és értelem olyan összhangja kínálkozott ennek transzcendentális zálogául, amely az egyáltalában vett megismerés módján az objektív ítéletalkotás szubjektív feltétele. E viszonyuk azonban nem fogalomban tudatosul, nincs objektív egysége. A közös érzékkel azt a transzcendentális elvet nevezi meg Kant, amelynél fogva az érzésszerű tudatosulás, tűnjék bár módusza szerint megoszthatatlannak, megoszthatóvá lesz mégis.

Némi tautologikusság hatja át így a gondolatmenetet: a közös érzék az, amitől az érzés közös (a 22. paragrafus csakugyan “közös érzés”-t említ, megkülönböztetve azt a “privát érzés”-től [ 156] ). Jóval többet is rejt persze ennél. Vissza kell még térni a nyitva hagyott problémához, hogy miként van jelen az ízlésítélésben. “[ S] zubjektív elv”-nek minősül, mely “csak érzés által, de mégis általánosérvényűen határozza meg, hogy tetszik-e valami vagy nem” (155). A meghatározás módja az érdekes. Akkor “számíthat” az ítélő mindenki helyeslésére, ha “bizonyos abban, hogy az adott esetet helyesen szubszumálta amaz alap [ a közös érzék] mint a tetszés szabálya alá” (154; vö. még 157). De hogyan lehet bizonyos ebben, amikor az alap nem adott önmagában, s így tulajdonképpeni értelemben nem is enged szubszumpciót? Legelső felbukkanásakor az “eszme” státusában ragyog a közös érzék (154). Utóbb is megmarad “puszta eszmei normá”-nak, “amelyre való tekintettel saját ítéletemnek példaszerű érvényességet tulajdonítok” (157). A kérdés, hogy hogyan határozza a tetszést, úgy fogalmazható át eszerint, hogy az ítélő hogyan lehet “tekintettel” rá mint eszmére. Válasszal, s ez újabb jele a mennyiség- és a modalitásmozzanat összefüggésének, az előbb már hivatkozott nyolcadik paragrafus szolgálhat. A gondolatot, hogy az ízlésítéletben megszólaló “általános hang [ …] csak egy eszme”, a következőképpen viszi tovább.

Az érdek kiiktatása révén van tehát “tekintettel” az ítélő az eszmei normára: mindazon reduktív vonatkozások felfüggesztése révén, melyek rövidre zárják az esztétikai reflexiót, korlátozzák a dolog lenni-hagyását. Az egyedi ítélésnek kell olyan a helyzetbe hoznia magát, hogy a tetszés, mely benne létrejön, a kellés határozottságával számíthasson mindenki csatlakozására. A másokhoz intézett elvárással, ez a Gemeinsinn-koncepció egyik legfontosabb momentuma, az ítélő saját magával szemben támaszt elsődlegesen imperatívuszt. Hogy igényt tarthasson az egyetértésre, előbb az igény jogát kell kiharcolnia. A terrorisztikus követelés legtávolabbi ellentéte az ilyen helyesléselvárás.

Ugyanebben az összefüggésben írja Kant, hogy “az ízlésítélet”, a logikaival szemben, “nem posztulálja mindenki egyetértését” (uo.). De “posztuláltatik” ehelyett valami más magában “az ízlésítéletben”: mégpedig “egy olyan esztétikai ítéletnek a lehetősége, mely egyúttal mindenki számára érvényesnek tekinthető” (uo.). Ezzel válik teljessé a kép a modalitásról. Ha azt akarja az ízlésítélet, márpedig azt akarja, hogy a tetszéshez a Sollen társuljon, nincs más választása, mint közvetlenül manifesztálni saját lehetőségét: fel kell tennie, hogy lehetséges, ha egyáltalán lenni akar. Azáltal valóságos, hogy lehetségesnek tudja magát – így tesz szert szükségszerűségre. Az ítélők objektíve nem kanalizálható kommunikációjának eseménye kíván lenni. Ám önnön lehetőségét, mint csak-interszubjektív egyetértését, épp emiatt nem bírhatja valósága előtt; hiszen ez esetben rekurrálhatna rá, igazodna hozzá. Úgy lenne “tekintettel” rá, mint adottra, s nem úgy, mint ami rajta kívül nem létezik. Eltérően tehát attól, ahogyan a fogalom lehetősége, az első Kritikából vett fönti idézet szerint, megkapható a neki megfelelő szemléleti tárgy valósága nélkül, az ízlésítélet lehetősége nem absztrahálható valóságától. Képzelőerő és értelem általánosérvényű, de nem fogalmilag szavatoltan általánosérvényű egybehangzása az, ami a közös érzékben a közös. Ezért, hogy a közös érzék nem állhat fönn olyan ratio módján, mely függetleníthető volna megtestesüléseitől: nem következményeitől, hanem megtestesüléseitől. Mert következményei, a logikai alappal ellentétben, nincsenek. Kettős értelmet rejt a tétel, hogy “csak egy ilyen közös érzék előfeltétele mellett lehetséges ízlésítéletet alkotni” (155). Muszáj, hogy legyen közös érzék, máskülönben nincs mi közvetítse az ítélők egyetértését. Másrészt nem elő-feltétel, mert nem előzi meg aktualizációját. “A közös érzék e meghatározatlan normáját valóban előfeltételezzük is: bizonyítja ezt az, hogy jogot formálunk ízlésítéletek alkotására” (157, kiemelés tőlem – P.Z.). Igen, így pontos. A közös érzéket, ha objektíve nem adható is meg, föl kell tételezni mint eszmei normát ahhoz, hogy az ítélő a mindenkori különös esetben elvárhassa mindenki más szükségszerű egyetértését, azaz egyáltalán ízlésítéletet alkothasson. E feltételezés azonban magával az ítéléssel történik meg: maga az ítélés “bizonyítja”, hogy a közös érzéket “valóban előfeltételezzük”, hiszen maga az ítélés csak úgy lehetséges, ha tudatosan e közös alapot egzemplifikálja. Másszóval – és ez hamarosan fontos lesz nagyon – a közös érzék reális léte nincs ugyan bizonyítva az ízlésítélettel, de ízlésítélet sincs anélkül, hogy ne lenne “tekintettel” a közös érzékre mint eszmei normára.

A Gemeinsinn témáját nem viszi végig Kant a negyedik mozzanatnál; az utolsó mondattal későbbre halasztja további tárgyalását.

Nem tévedés: “a tapasztalat lehetőségének konstitutív elveként” jön számításba a közös érzék, még ha ez csak az egyik opció is. A 40. paragrafusban visszatér majd Kant a közös érzékre, de az itt megadott alternatívát nem dönti el; az ízlést mindenesetre kifejezetten azonosítani fogja a sensus communis-szal. Kérdés persze, lehet-e szó az Analitikában igazi alternatíváról. Ha az ízlés nem “eredeti és természetes képesség”, akkor elvileg megalapozhatatlan az általános egyetértés igénye: hiányzik az a mindenkiben és kétségbevonhatatlanul létező közös, amire az egyes ítélő apellálhat, pontosabban amire muszáj apellálnia, hogy egyáltalán ízlésével ítélhessen. Másrészt ha ez a közös nem “csak egy még megszerzendő és művi képesség eszméje”, vagyis ha az egyetértésnek nem pusztán “a lehetőségét” garantálja, akkor lőttek az ízlés önállóságának: az egyes ítélőtől és ítélettől függetlenül a priori belátható “az érzékelésmód [ …] egyöntetűsége”, s aki másképp ítél, mint a többiek, egyszerűen csak hibázik. A kettőnek együtt kellene talán érvényesülnie, s talán úgy, hogy a természetes képesség állandóan fejlődjék a művi képesség felé. Kant helyenként utal is ilyesmire (lásd főleg a 83. paragrafus végét: 376f), és ebben az ízlés művelődésének történetén túl a Kritika saját belső története is kirajzolódhat: ahogyan egy tapasztalatelméletileg gyártott ízlésfogalomtól az etikailag konnotált ízlésfogalom felé halad. S ez a történet nem kontinuus, itt tényleg alternatíva áll fenn. A tapasztalatelméletinél “még magasabb” észelv és a “magasabb célok érdekében” kialakítandó – de folyton csak alakuló – sensus communis nem hagyja, hogy az ízlés az objektív ismeretek lehetőségének megalapozása szándékával vétessék igénybe.

A negyedik mozzanatnál mindenesetre még az előbbi ízlésfogalom dominál. Nem is csak dominál: kulminál. Mielőtt búcsút intene a közös érzéknek, az expozíció tesz még vele egy figyelemre méltó kört. “Megalapozott-e egy közös érzék előfeltevése?” – kérdezi címében a 21. paragrafus (155). Tudható előre, hogy nem fogja megalapozatlannak nyilvánítani. Az indoklás viszont váratlan. Érdemes egészében idézni. És érdemes azután fontolóra venni, férhet-e még kétség ahhoz, hogy a Kritikának priméren tapasztalatelméleti érdekből van szüksége az ízlésre.

Erre lépjen valamit Hume. “Természetes”, írja Of the Standard of Taste című esszéjében, “ha keressük az ‘ízlés mércéjét’, olyan szabályt, mellyel kibékíthetők az emberek különféle érzései”.⁶⁶ Kant találja meg helyette: a közös érzékben. És az még hagyján, hogy megtalálja. Az ismeretalkotás olyan feltételeként találja meg, amelyet rögtön mint fegyvert fordíthat a szkepticizmus ellen. Még az első fejezetben szerepelt egy idézet a Prolegomenából.

Mintha megrendült volna időközben a józan ész, a gesunder Verstand önbizalma. Avagy a gemeiner Verstandé. “Mert mi a józan ész? A közönséges értelem, amennyiben helytállóan ítél” (Prol. 154). Most már nem ő lép fel a szkepticizmussal szemben, hanem a “közös érzék”, mely “lényegileg különbözik” tőle, “a közönséges értelemtől” (155; habár ez a lényegi különbség még pontosítandó lesz alább). A “zavar”-t az első Kritika elhárította azzal, hogy “a tapasztalatban használt a priori alaptételek” transzcendens használatát tiltva visszautalta őket a lehetséges tapasztalat határai közé, ugyanakkor épp ezáltal aprioritást biztosított a kategóriáknak mint a tapasztalati tárgyiasság lehetőségfeltételeit rögzítő rendformáknak. A harmadik viszont arra eszmél rá és próbál megoldást keresni, hogy az “adatik” felől nézve nagyon is kétséges az ismeretek általános megoszthatósága, következésképp létük is. Nyilván nem véletlen a gegeben – amúgy fölöslegesnek ható – ismételgetése a szövegben: az “adatik” tapasztalati elsőbbsége most a tapasztalatelmélet számára is igazodási pont.

A Bevezetések szerint az ízlésítélet szolgál késztetéssel a feltevéshez, hogy a természet célszerűen rendezett. Ilyen teljesítménye a 21. paragrafusban nincs az ízlésnek. Már csak azért sincs, mert a szöveg – s ez a kontextust tekintve elég érdekes – említést sem tesz ízlésről és szépről. Mindazonáltal itt is az ízlés a kulcs, és itt is egy tapasztalatelméleti problémához kulcs. Noha ezúttal nem a lehetséges ismeretek koherens összefüggésére összpontosít, Kant egy másik irányból mégis az ismeretek ügyét karolja föl. Azzal a közös érzékkel, amely eminens módon egzemplifikálódik az ízlés ítéleteiben – de amely nem pusztán az ízlésítéletek szükségszerűségének lehetőségéért szavatol. Az előző pár oldalon elsikkadt, honnan nő ki voltaképpen a sensus communis témája. Még a harmadik mozzanatnál került szóba a “mélyen rejtező, minden embernél közös alap”, amelynek köszönhetően “az emberek egységesen ítélik meg a formákat, melyekben nekik tárgyak adatnak” (148). Hogy “bizonyos tárgyak” tekintetében “minden korra és népre kiterjedően fennáll” – már “amennyire ez lehetséges” – az “összhang” az ízlésítélők között, ez csupán “empirikus” jelzés arra, hogy az ízlés a nevezett “közös alapból származik” (uo.). E közös alap reális létéről Isten tudhat egyedül. Ám a Kritika ízlésítélete mégiscsak túlmutat az empirikus tanúságon. Az “ízlésítéleteknek”, minthogy objektív elvük nem lehet, viszont “szükségszerűségük gondolata” nem választható el tőlük, “szubjektív elvvel kell rendelkezniük, mely nem fogalmak, hanem csak az érzés által, mégis általánosérvényűen határozza meg, hogy valami tetszik-e vagy nem tetszik. Egy ilyen elv pedig nem tekinthető másnak, mint egy közös érzéknek” (155). Ha “az ítélő mindenki helyeslését akarja”, márpedig ezt kell akarnia, azért akarhatja, mert “ehhez olyan alappal rendelkezik, amely mindenkinél közös” (154). Minimum valószínű, hogy e “mindenkinél közös” alap, a Gemeinsinn, azonos ama “minden embernél közös alap”-pal. Az ízlésítéletről pedig megmutatkozott, hogy csak úgy lehetséges, ha előfeltételezi, pontosabban példaszerűen képviseli a közös érzéket. Másszóval ha van egyáltalán ízlésítélet, akkor kell lennie a nevezett közös alapnak is.

Kérdés, hogyan függ össze mindez az ismeretek megoszthatóságának a 21. paragrafusban exponált problémájával. “Az ismereteknek és az ítéleteknek”, így indult a szöveg,

A “meggyőződés” az ítélet igazságának kell hogy szóljon feltehetőleg, azon belül is a tárggyal való korrespondenciájának. De hiába akár a maximális meggyőződés, ha az egyéni ítélő sohasem lehet bizonyos afelől, hogy az adott dolgot mindenki egyformán percipiálja. Nem lehet tehát bizonyos abban, hogy ténylegesen ismeretet alkotott, mivel az ismeret szigorúan le kell hogy váljon a szubjektum megjelenítőerejéről. “[ A] ki a távolban egy várost vél felfedezni ott, ahol mások egy erdőt látnak”, az a többiek győzködésére kezdhet “kételked[ ni] a saját ítéletében” (208), el is állhat tőle végül, de ezzel az ismeretek problémája nincs elvi jelleggel megoldva. Hogy az ott csakugyan erdő, ez a “mások” esetleges konszenzusa csupán. Esetleges, mert bár objektív ítéletbe foglalják a látottat, mindőjük csak saját apprehenziója tartalmáról nyilatkozhat, ezt mint ilyet objiciálhatja, s így születő ítéletét találhatja megegyezni a többiekével. Ha történetesen ugyanannyian látnak várost, mint ahányan erdőt, s ha nézetkülönbségük fennmarad azután is, hogy közelebb vonultak a vita tárgyához, akkor patthelyzet van, Hume pedig dörzsölheti a tenyerét. Mi segíthet vajon? Egy “minden embernél közös alap” nyilván, amelynél fogva “az emberek egységesen ítélik meg a formákat, melyekben nekik tárgyak adatnak”. Persze ez is akkor segít egyedül, ha a priori erővel hivatkozhatni rá. Ebben jut majd főszerep az ízlésnek. Hume-nál mellesleg nincs szó játékról. Ő csak azt vallja, hogy ami tárgynak mondatik, az nem függetleníthető a percepciótól. A játékmotívum bevonása nagy valószínűséggel arra hivatott, hogy összefüggés teremtődjék az ízlés elmélete és az ismereté között. Mert bár az ízlésítélés ugyancsak szubjektív játék, nem “pusztán szubjektív játéka” a megjelenítőerőknek, hanem interszubjektíve érvényes. A kilencedik paragrafus egyik fő tézise szerint

Csakhogy az ízlésítélet, amiként nem “pusztán szubjektív”, a másik oldalon nem is objektív, nem ismeret. A két véglet közt talál utat Kant képzelőerő és értelem olyan viszonyával, ahol “a két képesség úgy áll egymással összhangban, ahogy az egyáltalában véve a megismeréshez szükséges” (133). Ez az összhang lett azután szabad játékuk. Így a közös érzék mint “a megismerőerőink szabad játékából eredő hatás” (155) két terminusa közül az érzék a képességek olyan viszonyára való fogékonyságot jelenti, amelyben az Erkenntnis überhaupt módján harmonizálnak, míg a közös azt, hogy e viszony mint ilyen egyformán fennáll. Nem a puszta észlelés szintjén tehát, ugyanakkor nem is az ismeretén, hanem azon a küszöbön mintegy, ahol a megismerés komplex aktusa túl van már a szemléleti sokféleség apprehenzióján, de még innen a fogalmi szintézisen. A poén pedig az lesz, hogy az Analitika ízlésítélete, mely szükségszerűsége szerint kifejezetten csak a közös érzék a priori elve alapján lehetséges, ízzé-porrá zúzza a szkepticizmust.

A 21. paragrafus formailag egy komplett argumentum látszatát kelti anélkül is, hogy az ízlésről szót ejtene. Kimutatható azonban, hogy ha nem úgy támaszkodik a közös érzékre, mint ami az ízlésítélet általánosságának feltételeként érvényesül, illetve mint ami ilyen minőségében másrészről az ismeretelméletet töltheti el nagy megnyugvással, akkor argumentumnak sem megy el, vagy csak nagyon korlátozott értelemben. Konklúziója szerint

Igenám, csakhogy az ide elvezető okfejtés már annak meglétét veszi alapul, ami a közös érzéken múlik: az ismeretek megoszthatóságát. Így a cirkularitás miatt a következtetés a levegőben lóg, legalábbis egy olyan olvasat szerint, amely a paragrafust önmagában teljes érvként kezeli a közös érzék feltételezendő volta mellett. Ha az ismeret megosztható, akkor “az elme állapota, vagyis a megismerőerőknek az általában vett megismerésre irányuló hangoltsága” úgyszintén az lesz; másodszor a különféle proporcionáltságú hangoltságoknak redukálhatóknak kell lenniük egy olyanra, “ahol az elme két erejének eme belső, az egyiknek a másik általi megelevenítésében álló viszonya mindkettőre nézve a legkedvezőbb az általában vett megismerés (adott tárgyak általában vett megismerése) szempontjából”; harmadszor “ez a hangoltság”, az objektív-fogalmi egység hiányozván, “nem határozható meg másképp, csak az érzés által (nem pedig fogalmak szerint)”; negyedszer az érzésnek szintén általánosan megoszthatónak kell lennie, ami pedig a közös érzéket elgondolva lehetséges egyedül. Erre jön aztán ötödször a konklúzió, mely azonban semmis, mármint ha a paragrafus teljes argumentumként lenne hivatott szolgálni. Hiszen az eredményül kapott közös érzék az ismeretek megoszthatóságának feltétele, viszont maga az érvmenet e megoszthatóságból indul ki, azaz már kezdetben ténynek veszi azt, amit bizonyítani szándékszik.

A mindenkori különös ismeretek álláspontjáról nincs is mód leszámolni a mizériával. Mert a különös ismeret, legalábbis az észleleti tartalmakat szintetizáló különös ismeret mint ilyen legfeljebb parciális empirikus bizonyosság arra nézvést, hogy az emberek egyformán ítélnek objektumokról. Szerencsére van azonban olyan, hogy képzelőerő és értelem harmóniája az Erkenntnis überhaupt jegyében: van az, amit az Analitika ízlésítélésnek tart. Az esztétikai reflexió “a megismerőképességeket”, ti. a képzelőerőt és az értelmet, “abba a proporcionált hangoltságba hozza, amelyet minden megismeréshez megkövetelünk, s amelyet így érvényesnek tartunk mindenkire nézve, aki arra rendeltetett, hogy értelmét és érzékeit összekapcsolva ítéljen (azaz minden emberre nézve)” (134). Ekként hangoltan “a két képesség úgy áll egymással összhangban, ahogy az egyáltalában véve a megismeréshez szükséges” (133). Eltekintve egy kis időre az überhauptot illető kételyektől, az ízlésítélés láthatóan kihúzza a csávából az ismeretteóriát. Két tulajdonságánál fogva alkalmas erre. Először azzal, hogy bár különös reflexiós aktus, valamiképpen mégsem az. Hanem a “minden megismeréshez megkövetel[ t] ” viszony képzelőerő és értelem között, olyan, hogy “a meghatározott ismeret [ …] mindenkor” rajta “mint szubjektív feltételen nyugszik” (uo.). Vagyis megtörténik benne az, amire a 21. paragrafus a különböző arányú hangoltságokat redukálta. Persze ez így még nem volna elég. Ámde másodszor az ízlésítélet azzal a fent tárgyalt sajátosságával is segítségére siet az ismeretek elméletének, hogy csakis és kizárólag a közös érzéket egzemplifikálva lehetséges.

Mutatis mutandis ugyanaz a logika érvényesül a 21. paragrafusban, mint a Bevezetésekben. Emezek számára nem lehetett elég, hogy a megismerés egyes esetei empirikus utalásokkal szolgálnak a természet célszerű rendjére, miként az sem, hogy a célszerűség maxima maradjon. A priori transzcendentális elvet óhajtottak, s az ízlésítéletben találták meg azt, aminek lehetősége végett fel kell tételezni a célszerűséget, ha az ízlésítélet lenni akar, vagyis az általános és szükségszerű helyeslés igényével akar szólni a szubjektív célszerűségről. Ettől a célszerűségelv nem válik ugyan meghatározó erejűvé, ennyiben tehát nem egyenrangú a kategoriális törvényadással, mindazonáltal túllendül a szubjektív szükségletben fogant maximán, hiszen van egy olyan ítélet, amely csak rajta alapulva lehetséges. Kant most az ízlésítélet és a közös érzék viszonylatában alkalmaz ugyanilyen stratégiát. A megismerési ítéletek általánosságra és szükségszerűségre tartanak számot – enélkül ki sem jár nekik az ‘ismeret’ titulus –, belőlük magukból azonban nem következtethetni ennek feltételére, a közös érzékre. Az ízlésítélet szintén mint szükségszerűt várja el mindenki más egyetértését, de mert elvárása nem fogalmon alapul, hanem képzelőerő és értelem pusztán az Erkenntnis überhaupt módján hangolódnak össze – az objektív megismerésben érvényesülő fogalomábrázolástól eltérően –, ezért az egyetértésnek csak a Gemeinsinn lehet a médiuma. A szükségszerűségigény, mint látszott, nem valami másodlagos ahhoz képest, hogy az ítélet ítéletként megalkottatik. Magával a ‘szép’-pel az ítélő éppen azt nyilatkoztatja ki, hogy másoknak csatlakozniuk kell hozzá. Ilyen elvárást a közös érzékre mint közös alapra való “tekintettel” (157) támaszthat. E “tekintettel”-levés természete föntebb tisztázódott nagyjából. Egyrészről puszta “eszmei norma” a közös érzék (uo.), nem birtokolható tehát reálisan, hiszen ekkor objektíve érvényesíthető alap volna. Státusa ennyiben tökéletesen megfelel a természet célszerűsége elvéének, amely szintén nem determinatív a dolgokra nézve, jóllehet a tapasztalat koherenciájához nélkülözhetetlen – éppúgy, mint a közös érzék az ismeretek megoszthatóságához. Másrészről az “ízlésítélet igényelte szükségszerűség”-nek közvetlenül “feltétele [ …] egy közös érzék eszméje” (154). Olyan norma, amelyre mint eszmére, mint saját lehetőségének feltételére az ízlésítéletnek vonatkoztatnia kell magát, hogy egyáltalán valóságos lehessen.

Létmódjában és a priori feltételéhez való viszonyában is különbözik így attól, ahogyan a megismerési ítélet van és a közös érzékhez viszonyul. A szemléleti tartalomról alkotott objektív ismeret: különös ismeret, ahol ama “kísérő meggyőződés” csak annak szólhat, hogy a tárgyi(asító) szintézis, az első Kritika A-dedukciójának kifejezésével élve, adekvát re-kogníciója a képzelőerőben társított aktuális észleleti elemeknek. Egy empirikus tényállításnál az általános megoszthatóság a közös érzéken múlik ugyan, de amennyiben az állítás a szubjektív perceptuális tartalom objektivációja, úgy az ítélő, némi egyszerűsítéssel szólva, csak afelől lehet meggyőződve, hogy azt mondta, amit ő maga látott. Afelől nem, hogy azt mondta, ami mindenki számára van, s hiába találkozik akárhány más ítélővel, ezáltal nincs elvi bizonyosság arra, hogy “az emberek egységesen ítélik meg a formákat, melyekben nekik tárgyak adatnak” (148). Ilyen értelemben tehát születhetnek a korrespondenciakritérium szerint igaznak tartott ítéletek anélkül is, hogy ténylegesen a közös – vagy a ténylegesen közös – érzéket manifesztálnák. Ezzel szemben az ízlésítélés, először, szubjektív Erkenntnis überhaupt, valamilyen generális reprezentánsa képzelőerő és értelem objektumtudat-előttes összhangjának. Másodszor a ‘szép’ predikátummal az ítélő nem korrespondenciát létesít észleleteinek fogalmi szintézise révén, nem az objektumról állít valamit, hanem csak saját szubjektív megjelenítésmódjáról, ugyanakkor éppen azt mondja ki, mégpedig a szükségszerűség igényével, hogy amaz összhang mindenkire érvényes, mindenki által osztható; azaz valójában saját megjelenítésmódját nyilvánítja univerzálisnak. Ez pedig csak a közös érzék mint a priori alap egzemplifikálásával történhet. Így ha az ízlés nem nyújt is bizonyosságot a közös érzék reális létéről – a tudás, akárcsak a természet célszerűségét illetően, marad Istennél –, ítéleteiben mégiscsak fel kell tételeződjék a közös érzék. Tapasztalati ítéletek lehetségesek anélkül is, hogy a természet egészének célszerűsége nyilvánulna meg bennük, ízlésítélet viszont nem lehetséges a természet célszerűségének a priori elve nélkül: ez volt dióhéjban a két Bevezetés eredménye. Különös tényállítások lehetségesek anélkül is, hogy a közös érzékről tanúskodnának, ízlésítélet viszont nem lehetséges a közös érzék a priori elve nélkül: ez az expozíció nyeresége a negyedik mozzanatnál (s egyúttal a bővebben kifejtendő téma a dedukció számára).

Egyetlen gond azért van mindezzel. A Bevezetések és a 21. paragrafus nemcsak logikájukban hasonlítanak, hanem egymással megegyezően keltik azt a gyanút is, hogy tapasztalatelméleti nehézségekre reagálva a Kritika konstruál magának egy ízlést. Itt, ahol a transzcendentálfilozófiailag legfontosabb következtetéshez jut, itt kerül az expozíció a legtávolabb a fenomenális elemzéstől. Olyannyira, hogy a fenomenális elemzést helyettesítő módszerrel él. A különös empirikus ismereteknek – általános megoszthatóságuk tekintetében – feltétele ugyan a közös érzék, de tőlük kiindulva nem állítható, hogy létezik. Jön ekkor ama redukció, mely képzelőerő és értelem különféleképpen proporcionált hangoltságait egyetlen optimálisra vezeti vissza.

“Kell lennie” – de miért kell? Milyen szükségszerűséget vagy kényszert fejez ki ez a “kell”? Miért kell tehát lennie ízlésítélésnek? Azért talán, hogy a Kritika hivatkozhasson az Erkenntnis überhauptra, az érzésszerű móduszra, melyet “minden megismeréshez megkövetelünk” (134), s amely kifejezetten csak a közös érzék révén osztható meg általánosan? Lehet persze, hogy tényleg ennyire klappol minden. Lehet, hogy az ízlésítélés tényleg azonos azzal, ami a különös megismerésaktusoknak a “legkedvezőbb” hangoltságra való redukciója által megkapható. De akkor miért nincs néven nevezve a paragrafusban? S nem szúrna-e szemet, ha az ismeretekből desztillált “általában vett megismerés”-re Kant rámondaná, ez az ízlésítélet? Igaz, a megelevenítést említi. Ám mihelyt belebocsátkozna a szabad játéknak mint önelégséges-öntápláló dinamikának a témájába, a nevezett hangoltságot a korábban vázolt okoknál fogva nagyon nehéz volna a megismerés “szempontjából” – vagy szándékához mérten – “legkedvezőbb”-nek feltüntetni. Végül pedig nem szerencsés igazán, ha egy ízléselmélet tulajdonképpen nyíltan elismeri, hogy a maga részéről nem kívánja a szépet különválasztani a dolgoktól egyáltalán mint dolgoktól. Ez történik ugyanis. Az iménti “Kell lennie” kezdetű mondat arra a tényre reagál, hogy “a nekünk adódó objektumok különbözősége szerint a megismerőerők hangoltsága más-más módon proporcionált”. Innen tesz szert Kant az Erkenntnis überhaupt roppant kedvező szubjektív hangoltságára. Emez viszont az ízlésítéléssel lévén azonos, előállt egy olyan ízlés fogalma, amely közömbös “a nekünk adódó objektumok különbözősége” iránt. Minden szép.

Ha az expozíció megállja (megállta volna) a helyét, a dedukciónak nem lehet (lehetne) már nehéz dolga. Az a priori jogalapot kell felszínre hoznia, melynél fogva az egyedi ízlésítélet mindenki csatlakozására tarthat számot. De az erre kihegyezett “hogyan lehetségesek ízlésítéletek?” kérdés (212) lényegében nem különbözik attól, hogy miként vannak ízlésítéletek. Megalkotásuk, kiderült az előző szakaszban, magában foglalja lehetőségük posztulálását. Faktikus és transzcendentális mozzanat ekként megnyilvánuló egybeesése különös következménnyel jár: az ízlésítélet elvégzi tulajdonképpen saját dedukcióját. Nem válik szét nála quid facti és quid juris, lehetne mondani az első Kritika terminusaival (vö. TÉK 133ff). Úgy jön létre, azzal a feltétellel, hogy szükségszerűséget és általánosságot követel magának: a közös érzékre hagyatkozva, mely azonban aktualizációiban létezik egyedül, tőlük elvonatkoztatottan nem. Egyetértéselvárásának az a kritériuma, hogy jelenvalóvá váljék benne, merthogy másutt nem tud, a sensus communis mint a fogalommentes egyetértés lehetősége. Magának az ítélőnek kell ilyenformán esetről-esetre tudatosan teljesítenie azt, ami más vonatkozásban a dedukció feladataként határozódik meg. “Egy esztétikai ítélet, mely arra tart igényt, hogy minden szubjektumra kiterjedően általánosérvényű legyen, s amely ekként valamilyen a priori elvre kell hogy támaszkodjon, nem nélkülözheti a dedukciót (vagyis a benne foglalt követelés legitimációját)” (202). Oly kevéssé nélkülözheti, hogy minden alkalommal közvetlenül és nyíltan manifesztálja is a priori elvét. Az általános és szükségszerű helyeslésre irányuló igényével, mely egyszersmind annak záloga is, hogy egyáltalán ízlésítéletnek tudhassa magát, ezzel az igénnyel csakis legitimitásának tanúsításán keresztül léphet föl. Valóságával választ ad, és egyedül valóságával ad választ arra, hogyan lehetséges. Univerzális érvényének – következésképp létének – a priori lehetőségfeltételét, minthogy az ízlésnek nincs a mindenkori ítéléstől elkülöníthető alakja, nem lehet absztrahálni realizációjától. Ennélfogva aztán a dedukcióban, noha az a priori elvvel foglalkozik, Kant továbbra is a tényleges ítélésre kell hogy koncentráljon. Benne magában, végbemenésében kell megmutatnia azt, amitől egy egyedi ítélőnek egy egyedi dologról alkotott egyes ítéleteként általánossággal és szükségszerűséggel bír; vagy azt, ahogyan a közös érzéket példázza. Hogy az eredmény nem lesz túl örvendetes, az már az első oldalon sejthető. “A tiszta esztétikai ítéletek dedukciója” (202) veszi ugyanis kezdetét, márpedig a tiszta ízlésítélet az expozíció legbajosabb képződménye volt.⁶⁷

A 32-33. paragrafusokban életből merített “példákkal megvilágítva” (205) szemlélteti Kant az ízlésítélés autonómiáját, hogy fittyet hány bármilyen külső mércére, szabályra vagy véleményre: a költőével, aki ügyet sem vet a közönség ítéletére, a csökönyös szemlélőével, aki éppily tántoríthatatlanul kitart nemtetszésében, a befogadóéval, aki süket marad az ízlésbírák szavára (vö. 206ff). Módszeréhez külön reflexiót fűz. Nemcsak a matematikában fontosak az előképek, de

Sokatmondó párhuzam: a példákkal élő ízlés öntörvényére akar a dedukció rámutatni – és példákkal él maga is. Viselkedésük aligha változott az első Kritika óta. Aligha veszítették el tulajdonságukat, hogy “ami az értelmi belátás helyes és pontos voltát illeti [ …] , rendesen némi kárt tesznek benne, mert ritkán fordul elő, hogy hiánytalanul teljesítik a szabályban foglalt feltételt” (TÉK 170). Miért akkor dicséretük? S mi keresnivalójuk a szikár belátásokat igénylő dedukcióban? – Rászorul az ízlés, ez igaz, a példákra. De a legkevésbé sem lesajnálható emiatt. Ha ítél, a közös érzéket egzemplifikálja. Ebben rejlik autonómiája, e racionalizálhatatlan, mégis általánosérvényű dönteni-tudásban. A Gemeinsinn nem megadható szabálya kívül esik az értelmi belátások hatókörén. S ha vannak is mintái az ízlésnek, a “követés [ …] , nem pedig az utánzás” módján igazodik hozzájuk, ami annyit jelent, “hogy az embernek ugyanazokból a forrásokból kell merítenie”, melyekből az előtte járók is merítettek (207). Mintha az ízléskritika tenne burkolt vallomást: nem tudja függetleníteni magát tárgyától. A reflektáló ítélőerőt mint ízlést vizsgálja, a priori elvére való tekintettel; és kénytelen valamelyest hasonulni hozzá evégből. Kénytelen maga is példákat hozni, hogy paritásban legyen a példákhoz húzó, ám épp a csak-példaszerű ítélésben szabályszerűsíthetetlenségének erejét is bizonyító ítélőerővel.

A példák magukért beszélnek, elemzésük mellőzhető. De amit illusztrálnak, azzal foglalkozni kell. Az ízlésítélet két “sajátossága” (205) mutatkozik meg bennük. “A tárgyát a tetszés tekintetében (szépségként) meghatározó ízlésítélet mindenki helyeslésére igényt tart – mintha objektív ítélet volna” (uo.). “Az ízlésítélet egyáltalán nem határozható meg bizonyító alapok által – mintha pusztán szubjektív volna” (207). Nyilvánvalóan a két “mintha” a hangsúlyos a tételekben. Először az objektív ítélettől határolja el Kant az esztétikai befogadást.

Aki szépnek ítél valamit, nem tárgyi minőséget mond ki, s nem mint objektumnak mondja utána a dolognak az ő “saját igényét”. A fogalmi meghatározó alap hiányához az expozíció is ragaszkodott már. Most ellenben az kerül előtérbe, ami persze következik az ott kifejtettekből, de ilyen világosan nem jelent meg: “azon mivolta” szerint, amelyben tetszik, vagyis szépsége szerint, a dolog nem objektum. Ugyanezen mivolta ismeretelméletileg is jelentős. Amikor “az egyes emberek” a virágnak valamilyen tulajdonságához igazodnak, objektív ítéletet alkotandó róla, hogy’ máshogy igazodhatnak hozzá, mint “a megannyi érzék különbözősége” szerint? Azaz megkerülhető-e az individuális receptivitás az objektív ítéletalkotás esetén? Kant már a székfoglaló értekezésben “a szubjektum sajátos természetétől függ”-őnek jellemezte a “megismerésben” közrejátszó “érzéki alkotóelem”-eket, mondván, “a mindenkori módosulás – a szubjektumok különféleségének megfelelően – az eltérő szubjektumokban eltérő lehet” (MSI 187). Aztán a transzcendentális idealizmus alapálláspontja szerint vannak külső dolgok, ám “semmit nem tudhatunk arról, hogy mik is e dolgokban önmagukban valóan, hanem csupán a róluk adódó jelenségeket ismerjük, másszóval azokat a képzeteket, amelyeket – érzékeinkre hatást gyakorolva – bennünk előidéznek” (Prol. 50).

Hogy csak a képzetek ismerhetők, ezt akár Hume is írhatta volna, jelenség és magában való dolog megkülönböztetése nélkül persze. Az eredetileg a kozmológiai dialektika révén szerzett belátás, hogy “a jelenségek nem egyebek érzéki képzeteknél” (TÉK ^A648), egyrészt feltétele volt annak, hogy a kategóriák a priori módon vonatkozhassanak rájuk mint nem magukban valóan létezőkre, azaz ne másolják a dolgokat, tőlük függően; tehát hogy az első Kritika túlléphessen Hume-nak az eredeti fogalmakat érintő szkepszisén. Másrészt Kant mégis egy csónakban maradt vele, mert ha a jelenségek csak képzetek, e képzetek viszont az egyéni tudatok perceptuális tartalmai, úgy az ismeretekben kifejeződni óhajtott közös objektivitás ügye legalábbis nincs még lezárva.

E fordított igazodással kerültek biztonságba az a priori fogalmak mint a tárgytudat és ezáltal a lehetséges tárgyiasság formái. Szigorúan tartalomsemleges, azonkívül szupraindividuális formákként, ezért a jelenségeknek mint az egyéni tudat képzeteinek objektivációja elintézetlen maradt abból a tartalmi szempontból, hogy miképpen alkotnak közös tárgyi világot. Amikor a B-dedukció vizsgálatra érdemtelennek minősítette a szubjektív tudategységet, elég világosan látszott, hogy jókora nehézségbe ütközött vele. A fenti virágos idézet összefüggésbe hozható a kopernikuszi revolúció megfogalmazásával. Hogy “a dolog igazodik ahhoz a módhoz, ahogyan mi recipiáljuk”, ezáltal az esztétikai befogadás reprezentatív módon megjeleníti a tapasztalás alaphelyzetét. Az ízlésítélő a dologhoz nem mint objektumhoz fordul. De eredendően a megismerő sem mint objektumhoz fordul oda hozzá, hiszen az objektum, a tapasztalat genezise szerint, úgy jön létre, hogy az elme az apprehendált érzéki különféleséget a fogalmi tárgyiasításban egyesíti, azaz szembeállítja magával – a szembeállítást megelőzően szubjektív – képzeteit. Így “az objektummal való megegyezés”-ük, amely a 21. paragrafus szerint az ismeretet “a megjelenítőerők pusztán szubjektív játéká”-val ellentétben jellemzi (155), ez a korrespondencia nem egyszerűen leképezés útján jön létre. Némileg önkényesnek tűnhet persze ilyen episztemológiai kérdéseket asszociálni “egyetlen adott tulipán”-nal (209). Utóvégre a fenti idézet szerint a tárgyi “tulajdonság” olyasvalami, ami “azt teszi szükségessé, hogy az emberek igazodjanak hozzá, ha róla ítélni akarnak”. De ez csak a közkeletű nézet, a népszerű, ahogyan Hume mondaná, megkülönböztetésül a filozófiaitól. Ha tényleg így van, miért nem érvelt vajon ezzel a 21. paragrafus az ismeretek megoszthatósága mellett? Miért nem jelentette ki, hogy a szkepticizmus márpedig téved, mert ott van az objektum maga, amely szükségképpen közös referenciája az individuális képzeteknek? Miért választotta ehelyett azt a körülményesebb módszert, hogy a par excellence szubjektív esztétikai megítélésen keresztül jusson el a közös érzékhez mint az ízlés által feltételezendő a priori alaphoz? Ugyanaz tehát itt is a probléma, mint az expozíció negyedik mozzanatánál: a priori garanciát találni “az érzékelésmód” – vagy ahogy most szerepel, “a megannyi érzék” – “egyöntetűségére” (154). Az ízlésítélet, ez volt ott az adu Hume ellen, csak a közös érzéket egzemplifikálva lehetséges, az általánosan megoszthatónak akart ismeretek viszont szintén rászorulnak, miközben bizonyítékkal nem szolgálnak, a közös érzékre, ergo ha van ízlésítélet, a transzcendentálfilozófiának is van mit tételeznie a közös objektivitás a priori alapja gyanánt. A dedukcióban hasonló szerep jut az ízlésnek, azzal a különbséggel, hogy most még egyértelműbbé szeretné tenni Kant a közös érzék ízlésítélésbeli jelenvalóságát.

Ami a fenti második sajátosságot illeti, az ízlésítélet valóban csak “mintha” jelleggel mondható “pusztán szubjektív”-nek. Interszubjektív érvényességet igényel, mégpedig univerzálisat. Bár egy más szempontból mégiscsak meg kell őriznie szubjektivitását. Nem az individualitás jelentésében, hanem úgy, hogy az ítélő ne a többiek véleményétől függően döntsön, azaz ne higgyen másnak, csak saját ízlésének. Mint aki egy ételről nyilatkozik. A dedukció az ízlés keresztlevelébe is beírja, hogy az idegen befolyással ilyesfajta okból szegül szembe konokul.

Ennek megfelelően az “ízlés csakis autonómiát igényel. Idegen ítéleteket a sajátunk meghatározó alapjává tenni: ez heteronómia volna” (206). Az “általánosérvényűség”, amelyet az ítélet igényel, “nem támaszkodhat a mások érzékelésmódját firtató felmérésre vagy kérdezősködésre, hanem mintegy az adott megjelenítés feletti öröm érzéséről ítélő szubjektum autonómiáján, vagyis az ő saját ízlésén kell alapulnia” (204). E tekintetben tökéletesen magára van hagyatva tehát, aki ízlésével ítél. Hiába, hogy XY-ként egy empirikusan fennálló, helyileg és történetileg feltételezett, mindenféle véleményegyezések és -különbségek jellemezte közösség tagja, a szépről nyilatkozván bizonyos értelemben szünetelteti e tagságát. Nem a kivonulás módján természetesen, hiszen ítéletével másokhoz szól, csatlakozásukra számít. Ám ha “ízlését hivatott bizonyítani” általa, tilos “előzetesen tájékozódnia másoknak az adott tárgy feletti tetszéséről vagy nemtetszéséről” (205). Itt, az ízlésítélet két sajátossága kapcsán mutatkozik meg a legjobban, hogy a szép befogadásával egy kvázi-transzcendentális felfüggesztés történik. A dolgok nem objektumok, lehullajtották fogalmaikat, az ítélő pedig – mint ízlésítélő – részint nem objektumokat tételező szubjektum, részint egyfajta szolipszisztikus állapotban is van: közösségelőttes magányban a közösségen belül, amelyhez ízlésítéletével visszatérend. Inkább “befogom a fülem”, mondja Kant, “csak ne halljam a bizonyító alapokat és az okoskodásokat” (208), amelyek prejudikálnák a tetszést. E hármas zárójelezés nyomán az empirikusság közepette is olyan tisztaság veszi körül az itt és most ítélők itt és most születő ítéleteit, hogy az már aprioritással érhet föl.

A 34. paragrafusban elhagyja a dedukció a példákat, s velük a konkrét ízlésítélést is. És némi zavarba kerül, úgy tűnik. Az ízlés kritikájával foglalkozik: az ízléskritika reflektál önmagára, de nem tud pontosan számot adni magáról. El akar határolódni egyfelől a műkritikától, másfelől az objektív alaptételekkel szolgáló tudománytól. Nem leli azonban igazán helyét.

Hogyan kerülheti el vajon az ízléskritika szerzője a szakácsok sorsát? Ha az ízlésről elismeri, hogy “nem lehetséges objektív elve” (uo.), miféle “bizonyító alapok”-ra bazírozhat, amikor megalkotja elméletét? A “kritikusok” hiábavalóan fáradoznak azon, hogy az

Most elhárítja magától az ízléskritika a példákat. A motivációtól azonban, mely a kritikusokat a példákhoz hajtja, nem tud megszabadulni. A szöveg így folytatódik.

Érthető, hogy az ízléskritika nem óhajt leragadni az egyedi ítéletek példáinál. Nem tarthatna így számot a “transzcendentális kritika” címre,

Körülbelül félúton, ha nem is megtörik, mindenesetre elbizonytalanodik a paragrafus. Az állítást, hogy az ízléskritika szubjektív, egy “tehát” vezeti be. Szubjektív karaktere az előző tételből adódik tehát: abból, hogy az “ízlésítéletek meghatározó alapja” nem foglalható “általánosan használható formulába”. Ennek “lehetetlenség”-e (209) a kétféle kritika közös szituációja: a műalkotások kritikájáé és az ízlés transzcendentális kritikájáé. Utóbbi azonban lehetőséget keres a lehetetlenség helyett. Tudományként arra törekszik, hogy “szabályokba foglal[ ja] ”, “feltételei tekintetében meghatároz[ za] ” képzelőerő és értelem viszonyát, sőt “a nevezett képességeknek egyáltalában véve mint megismerőképességeknek a természetéből veze[ sse] le.” De hogyan tűzheti ki célul ezt, ha egyszer az ízlés csak példáiban létezik, ha ítéletei csak a mindenkori “adott megjelenítésben” rejlő “célszerűség”-ről szólhatnak, azaz ha szubjektív működésének sincs “általánosan használható formulá”-ja?

Egyrészről világos persze, milyen különbségre gondol Kant. A formula vagy képlet olyasféle tétel volna, mely az ítélés (inter)szubjektív aktusától függetlenül fogalmi ismérvek szerint determinálná a szépet és ezáltal a tetszést is; ütközve azzal, hogy az ízlés reflexiója elutasít “minden előírást és szabályt”. Másrészről homályos még, hogy a menesztett formuláért miként kárpótolhatja magát az ízléskritika egy “szubjektív” és “a priori” elvvel. Az expozíció megadta már az elvet: a közös érzéket mint nem megadható általános szabályt. Benne lelt rá “az ízlés általi megítélés lehetőségé”-re. Ugyanezt a lehetőséget most képzelőerő és értelem természetéből kívánja Kant levezetni (amihez hozzásorolandó alkalmasint az ítélőerő természete is). A közös érzék a 20. paragrafusban mint “a megismerőerőink szabad játékából eredő hatás [ Wirkung aus dem freien Spiele] ” határozódott meg (155); és “az érzékelésmód [ …] egyöntetűségé”-t takarta (157). Összeolvasva mindezt, igen furcsa eredmény adódik. Az nevezetesen, hogy a képzelőerő és értelem közt a szabad játékban – a különös ízlésítélésben – fennálló vonatkozás megjeleníti egyszersmind tiszta természetüket is, mint megismerőképességekét “egyáltalában véve”. Hogy valóban erre megy ki a játék, azt a 35. és 38. paragrafusok árulják el; sajnos. Az előbbi végén van egy érdekes momentum: “az ízlésítéletek dedukciója”, “vezérfonal” gyanánt, “az effajta ítéletekre jellemző logikai formát” veszi tekintetbe (211). Logikai formájára redukálni az ízlésítéletet, még ha csak a jogigény-bizonyítás kedvéért is, annyi, mint agyonütni. A 32-33. paragrafusok azt mondták el, hogy az ízlésítélet nem úgy általánosérvényű és szükségszerű, mint a fogalmi predikáció. De példák segítségével mondták el, és arról az ízlésítéletről, amely egzemplifikálhatja csupán a sehol másutt, mint példaszerű eseteiben létező közös érzéket. Megengedhető-e vajon a “logikai forma” kiragadása? A kérdést, most legalábbis, elnyomja egy erősebb érdek. A logikai ítélethez hasonlíthatónak akarja tudni Kant az ízlésítéletet, tőle különbözőnek, de vele összemérhetőnek is egyben. E viszonyítással indít a 35. paragrafus: eltérnek, mivel az ízlés “nem szubszumál fogalom alá”, ám van bennük közös is, mivel mindkettő “általánosságot és szükségszerűséget nyilvánít ki” (210). A dedukció számára a hasonlíthatóság a lényeges; így nyithat ugyanis átjárást az esztétikai ítéléstől az objektumtudathoz. Némi árat is kész fizetni ezért.

A passzus a dedukció elején található, de a “kezdetben” eltart a szövegrész végéig. Kétséges, marad-e valami az ízlésítéletből, ha “elvonatkoztatunk [ …] minden tartalmától”, s főleg ha az elvonatkoztatásnak az öröm érzése esik áldozatul. Az expozíció harmadik mozzanatánál az örömérzés és a szabad játék különleges azonosságára derült fény, mi több, az érzésre mint a játék olyan tudatára, mely egyszersmind fenn is tartja a játék mozgását, mi több, olyan mozgását, amely fenomenális tekintetben egyedüli megkülönböztető sajátossága az ismeretalkotáshoz képest. Innen nézve azt lehet mondani, hogy az ízlésítélet dedukciója végett Kant az ízlésítélettől vonatkoztat el.

Mire a “logikai forma” figyelembe vétele mint követelmény másodszor jelentkezik, valójában megtörtént már az ízlésítélés formalizálása. A 35. paragrafus a Kritika talán leghajmeresztőbb gondolatmenetével szolgál. “Az ízlés elve: az általában vett ítélőerő szubjektív elve” (210) – hirdeti ki címe azt az azonosságot, amelynek folytán a különös ízlésítélet a szükségszerűség dimenziójába repülhet majd. Miután megállapítást nyert, hogy félig hasonlít a logikai ítélethez, félig különbözik tőle, a szöveg így folytatódik.

Nagyon jó volna, a Kritikának is és a jelen dolgozatnak is, ha meg lehetne menteni valahogyan e passzust, s főleg utolsó mondatának második felét. De nem látszik, mivel lehetne. Amit Kant az ízlésítélésbeli szubszumpciónak nevez – és még ki is emel –, az ilyen formában egyszerűen nem létezik. Nincs olyan mentális aktus, amelyben a képzelőerő mint képesség rendelődnék az értelem mint képesség alá. S ha ez lenne az ízlésítélés, akkor ízlésítélés sincsen. Ugyanez a probléma merült föl a Bevezetések különböző helyein, leginkább az esztétikai reflexió első bemutatásakor.

Az összehasonlítás (Vergleich) nem jelenthette a tényleges viszony azonosságát az ítélőerőben überhaupt kívánatossal. Most úgy tűnik, ezt jelenti mégis. Az “ízlésítélet egyedül abban állhat, hogy [ …] maga a képzelőerő szubszumáltatik azon feltétel alá, hogy az értelem egyáltalában véve fogalmakhoz jusson el a szemlélettől.” Hogyan szubszumálható “maga a képzelőerő”? Nem is beszélve arról, hogy akárcsak korábban, itt sincs megindokolva, miért nem jut az értelem fogalmakhoz, azaz miért nem megy át a reflexió objektív szintézisbe.

Igaz, a sematizálás megint felbukkan, mint ahogy a szép a Bevezetésekben, aztán az expozíció néhány helyén is összefüggeni látszott a sematikussal. De az, hogy “a képzelőerő [ …] fogalom nélkül sematizál”, s ekként szabad, Kant mintha úgy akarná érteni most, hogy a szabadság mentesség: mentesség a konkrét apprehenzív tartalomtól. Az “ízlésítéletnek” kétségkívül “nem az objektumról való fogalom szolgál alapjául”, ám ebből sehogysem következik, hogy ezért az apprehenzióban “maga a képzelőerő” tevékeny. Az okfejtés már az elején félremegy.

A fogalmi meghatározó alap hiánya önmagában igaz, ám ettől az ízlésítélet nem fog az ítéletnek überhaupt mint ítéletnek a “formai feltételén” alapulni. Főleg azért nem, mert ha az “ítélet” eltér is az objektív predikációtól – ‘a ló szép’ ‘a ló nyerít’-től –, az “ítélés”-nek a fogalmak helyett mégiscsak “tartalmát” alkotja az aktuális szemlélet; továbbá az örömérzés is, amelyet a dedukció a logikai forma kedvéért negligál, de amely csak az aktuálisan jelen lévő dolognak szólhat. Aztán azért sem, mert ama feltétel, amennyire überhaupt megadható, a képzelőerőnek és az értelemnek mint képességeknek az összehangolódása az ítélőerőben mint ítélőerőben, márpedig egy efféle puszta formai struktúra aligha szolgálhat alap gyanánt. Persze mint struktúra nyilván érvényesül minden reflexív ítéletben. Az “ítélésnek a képessége” nélkül képtelenség ítélni. De ugyanígy azt is mondhatná Kant, hogy az evésnek maga az evés képessége (avagy az evőerő) a szubjektív feltétele. A rántott hal megevése e feltételen alapul, mégis nagyban különbözik a tökfőzelékétől. Az evőerő, mint minden evés szubjektív feltétele, teljességgel indifferens arra nézvést, hogy egy adott étel elfogyasztásakor a benne együttműködő álképességek milyen munkamegosztásban és konstellációban vannak; és ha csak mint evőerő funkcionál, azt sincs minek alapján eldönteni, ízlik-e az adott étel. Ilyen kezdés után már kézenfekvő, hogy a szövegrészlet második fele kétszer egymás után amaz általános struktúrává formalizálja a konkrét ítélésaktus. De még így is nehéz megbékélni a gondolattal, hogy Kant teljesen rendjénvalónak találta volna állítását, mely szerint amikor “egy tárgy adatik nekünk”, a szubszumpcióban maga a képzelőerő – vagy a képzelőerő mint képzelőerő – korrespondeál az értelemmel. Ehhez az kellene, hogy maga a tárgy – vagy egy tárgy mint tárgy – adassék. S pont itt kínálkozik talán valami, amivel a 35. paragrafus mégis megmenthető; bár a dedukció végeredménye ettől nem lesz jobb. Ha az ízlésítélet – jelesül a tiszta, melynek dedukciója zajlik – az egyik oldalon fölébe emelkedik a puszta érzéki hatásnak, a másikon pedig elvonatkoztat a ‘minek kell lennie a dolognak’ szempontjától, s csupán a szemléleti különféleség eggyé való összeillésére van tekintettel, akkor közömbös, mely és milyen “tárgy adatik nekünk”. Akkor, mint kitűnt korábban, bármi adódhat, mert a tiszta ízlés csak a kétirányú distancia kívánalmát sértve, de különösen a fogalommentesség követelményének rovására fordíthatna hátat egyik vagy másik dolognak, mondván, nem az, aminek lennie kell, vagy pedig túlságosan is az, aminek lennie kell, azaz túlságosan is csak egy fogalom esete, szemléletileg érdektelen. Ezért az amúgy elfogadhatatlan “maga a képzelőerő” és “a szemléletek vagy az ábrázolások képessége” kifejezések jelölhetik esetleg azt, hogy teljesen mindegy, éppen mi van adva a szemléletben, azaz jelölhetik az apprehenzív tartalom tetszőleges voltát.

Az imént tárgyalt hosszú bekezdés után a 35. paragrafus a következőkkel zárul.

Az előzmények után a logikai forma tekintetbe vétele tulajdonképpen nem kérdőjelezhető meg az ízlésítéléssel inadekvát metodikai lépésként. Elvégre az ízlésítélés már formává sorvadt. A jogalap ama szubszumpciós elv, amely szerint maga a képzelőerő rendelődik az értelem alá. De miért kell akkor még egyszer ausfindig tenni? Feltárásán nem előbányászása értendő, hanem annak bizonyítása, hogy az elv mint jogalap érvényes, azaz hogy általa válik jogszerűvé az ízlésítélet helyesléselvárása. Immár három nézete van tehát ugyanannak: miután az ítélés konkrét aktusát egybelátta a fogalommentes reflexió tiszta szerkezetével, Kant most úgy akar rámutatni erre, mint amivel az ízlésítélet legitimálja általánosságigényét. “Az ízlésítéletek dedukciójának feladatáról” szóló 36. paragrafus így indul.

Az “a priori szintetikus megismerési ítéletek” lehetősége csakugyan tisztázódott. A tiszta ész kritikája kétszer is elvégezte a kategóriák dedukcióját, mindkétszer kimutatva róluk, hogy a szemléleti tartalmak tagolásának és objektiválásának tiszta alakzataiként a “tapasztalati ítélet alapjául” szolgálnak. De mindkétszer beleszaladt abba a problémába, hogy e transzcendentális alapzat önmagában még soha nem elégséges az észleletek fogalmi szintéziséhez, mert társulnia kell hozzá az apprehenzió, az asszociáció és a sematizálás tartalmas műveleteinek és empirikus képességének. A “tapasztalati ítélet alapjául” kétségkívül “a szemlélet különféléjének szintetikus egységéről való a priori fogalmak szolgálnak”. Nem csak ezek szolgálnak azonban alapjául, így hát az a kijelentés is bajos, hogy “[ v] alamely tárgy észleletével közvetlenül összekapcsolható egy megismerési ítéletté a fogalom egy objektumról általában véve”. Nem kapcsolható össze, közvetlenül nem; illetve az objektumnak überhaupt mint objektumnak a fogalma esetleg kapcsolódhat hozzá így, de ennek nincs sok értelme. A “megismerési ítélet”-nek alternatívája látszik adódni az ízlésítéletben.

Kérdés azonban, tényleg alternatív-e a kétfajta ítélet. Olyan kérdés méghozzá, melyet a Kritika tesz indokolttá. Az esztétikai megítélés korábban többször is az objektív megismerés feltételeként került szóba. Lehet-e a feltétel alternatívája a feltételezettnek? Amellett az érzés tényleg közvetlenül kapcsolódhat az észlelethez, vagy mindenesetre – a fogalommentes reflexió útján – közvetlenebbül, mint a fogalom.

A folytatásban Kant ismét furcsa játszmába kezd. Az ízlésítélet “a tetszést mint szükségszerűt tételezi fel mindenkinél”, s ez csak “valami mint a priori elv” által képzelhető el, még ha az elv “esetleg pusztán szubjektív” is. “Ebből adódik a feladat, amellyel most foglalkozunk: hogy lehetségesek ízlésítéletek?” (uo.). Az ízléskritika feladata analógnak bizonyul tehát A tiszta ész kritikájá-éval, “mely így hangzott: hogyan lehetségesek szintetikus a priori megismerési ítéletek”.

Nyilván úgy lehetséges, ha az öröm már előálltában olyan feltételeken nyugszik, amelyek kompenzálnak a fogalmi általánosság hiányáért. Vagy ahogyan a következő paragrafusból kitűnik: ha egyazon tetszésnek empirikus és a priori arca is van. “Mi az voltaképpen, amit egy ízlésítéletben a priori módon állítunk egy tárgyról?” – teszi föl a kérdést a cím (213). A válasz:

Az empirikus mozzanat nem vitatható el az ízléstől, hiszen a szemléletben adódóról nyilatkozik. De nem elég, hogy “egy tárgy megjelenítéséhez közvetlenül öröm kapcsolódik”, mivel “ez a kapcsolódás” önmagában, vagyis “ha rajta kívül semmi továbbit nem akarnánk jelezni, puszta empirikus ítéletet adna” (213). Az ízlésítélő ennél sokkal többet akar jelezni: azt, hogy tetszését kinyilvánítva mindenki csatlakozására tart számot. Következésképp magában az örömben, az egyrészről mindenkor empirikus örömben benne kell rejlenie annak a mozzanatnak, amelynek alapján másrészről “mindenkinél mint szükségszerűt szabad feltételeznem”. A 36. paragrafus végén Kant visszatér a két Kritika feladatainak rokonságára.

Ha a szép öröme “minden fogalom előtt” születik (uo.), nyilván nem állja meg a helyét, hogy az ízlésítéletek “túlmennek az objektum fogalmán”. Annál inkább az, hogy “túlmennek szemléletén”; az öröm predikátuma az idézet szerint is ehhez kapcsolódik, nem a fogalomhoz. Az ízlésítéletek és az “a priori szintetikus megismerési ítéletek” tartozhatnak ugyan egyaránt “a transzcendentálfilozófia általános problémája alá”, ám az nagyon különös eredményt sejtet, ha Kant e közösségükre kíván építeni. Mert, sokadszorra ismételve ugyanazt, a kategóriák és az értelem tiszta alaptételei merőben formaiak, s mint ilyenek érvényesek a konkrét tartalomtól függetlenül; az ízlésítélés ellenben tartalmas (volt a 35. paragrafusig).

A dedukció további vizsgálata előtt nem érdektelen felidézni egy négy fejezettel korábbi témát. A tiszta ész kritikája B-kiadásában az ítéletelmélet volt az egyik újdonság az A-dedukcióhoz képest. “Minden ítélet logikai formája”, írta ott Kant, “a benne szereplő fogalmak appercepciójának objektív egységében áll” (TÉK ^B149). Erre kontráz a 35. paragrafus. “Minden ítéletek szubjektív feltétele [ …] nem más, mint magának az ítélésnek a képessége, avagy az ítélőerő” (211); s a következő bekezdés teszi hozzá, hogy az ízlésítéletek dedukciója végett “pusztán a rájuk jellemző logikai forma” veendő tekintetbe (uo.). Ítéleten mint olyanon a Prolegomena még “adott képzeteknek egy tudatban való egyesítésé”-t érti (Prol. 71). Aztán 1787-re ez úgy módosul, hogy “az ítélet nem egyéb ama módnál, ahogyan adott ismeretek között megteremtjük az appercepció objektív egységét” (TÉK ^B150). Eltekintve itt a hosszú rekapitulációtól, legyen elég annyi, hogy névleg ugyan kizárólagossá léptette elő a B-dedukció az objektív tudategységet, ám apparátusa elégtelen volt a bizonyításhoz. Búcsút mondott volna a Prolegomenában még úgy-ahogy követett, de végül már ott el is temetett módszernek, a megismerés genetikus magyarázatának. A módszer azonban nem engedte oly könnyen meneszteni magát. Részint az objektívvel mégiscsak konkuráló szubjektív-empirikus tudat közömbösítése végett, részint azért, hogy a kategóriák konstitutív érvénye mint jogigény egyáltalán igazolást nyerjen a jelenségek vonatkozásában, kénytelen volt a dedukció az ismeret keletkezéséhez fordulni. De ahogy odafordult, meg is roggyant. És a 21. paragrafus óta jelen lévő probléma éppen azt érinti, hogy egy szubjektív megjelenítés, bármilyen észlelet vagy szemléleti komplexum hogyan fordul át ob-jektív tételezésbe; azt érinti, amivel a B-dedukció nem boldogult.

A harmadik Kritikában úgy lép túl Kant a B-dedukción, hogy visszamegy oda, ahol a hiba történt: a Prolegomenához. Ha igaz az, hogy az esztétikai reflexió az empirikus objektumtudat feltétele – márpedig ez a Bevezetésekben és az Analitikában egyaránt központi állítás, vagyis az ízléstan alapköveként belülről nézve igaznak kell hogy számítson –, akkor ízlésítélet és megismerési ítélet viszonya megfelel észleleti és tapasztalati ítéletének.

A két ítélettípus közti váltás azonban nem sikerült problémamentesre. Az apprehenzió és a képzettársítás mögül – meg az A-dedukcióban még hanyagolt diszkurzív mozzanat mögül – elveszett a jelenségek transzcendentális affinitásának elve, mely eredetileg azért szavatolt volna, hogy az észleletek társításából a szubjektív képességtől és ennek szokáselvű rutinjától függetlenül mindig objektív ismeret születhessék. Kant aztán ellent is mondott magának, amikor érvénye szerint “a szubjektumra vagy annak valamely egyszeri állapotára” korlátozta az észleleti ítéletet (Prol. 64), de kisvártatva túlemelte rajta.

Az általánossá tétel nem lehetett az észlelés műve, ugyanakkor nélkülözhetetlen volt, mert mint tartalmi viszonyult a formai ítéletfunkciókhoz. A priori elvéül a jelenségek univerzális komparabilitása szolgálhatott volna, de ezzel a Prolegomena már nem operált. Innen következett azután, hogy B-dedukció megpróbálta minél jobban lealacsonyítani a reproduktív képzelőerőt és a szubjektív-esetleges tudategységet. Ezzel azonban nem megoldotta, csupán elkendőzte a nehézséget, hogy az elmében tartalmi oldalról hogyan képeződik elő a (viszony)kategóriák szerint tagolt fogalmi nexus.

Az esztétikai reflexióban mármost a “megjelenítés [ …] egyesként és más megjelenítésekkel való összehasonlítás nélkül is összhangban van azon általánosság feltételeivel, amely általában véve az értelem feladatát jelenti” (134). Hiányzik tehát a komparáció mozzanata, így a reflexió, amennyiben a priori megalapozottsága a kérdés, nincs ráutalva az első Kritika A-dedukciójában a jelenségek affinitását, a harmadik Bevezetéseiben a természet célszerű tapasztalati rendjét rögzítő elvre. Épp ezáltal tud azonban az ízlés magára venni egy eddig kallódó tapasztalatelméleti terhet.

Cserefogalmak voltak, amíg színre nem lépett az ízlés. Ettől kezdve nem azok többé, mert az utóbbi tágabb jelentést nyer: “ha egy ítéletet általánosérvényűnek és ennélfogva egyszersmind szükségszerűnek is tekintünk”, azon az ízlésítélet interszubjektív érvényessége is érthető most már. Az ízlésítélésben is megjelenik már az ítéletnek – mint képzetek tudatbeli egyesítésének – az a mennyisége és modalitása, mely eredetileg csak az objektív szintézisnek járt. Éspedig először is ugyanannak az előterében jelenik meg, ami a transzcendentális idealizmus kontextusában a tárgyegység mögött áll: “az objektumot magában valóan nem ismerjük”. Csak a képzetek ismerhetők, s ezzel adja magát részint a “megannyi érzék különbözőségé”-nek (205) problémája, részint az igény vagy feladat, hogy a priori garantáltnak lehessen tudni mégis “az érzékelésmód [ …] egyöntetűségé”-t (157). Az objektív ítélet “a tárgy tulajdonságát fejezi ki”. De hogyan fejezi ki, vagy inkább hogyan vehető biztosnak “a tárgy egységé”-re hivatkozva, hogy ezt fejezi ki, ha egyszer a magában való objektum helyett csak a képzetek ismertek? A 32. paragrafus szerint helytelen az a felfogás, hogy “a szépséget magának a virágnak [ … a] tulajdonságaként kell tekinteni”, mert az ízlésítélet “a dolgot csak azon mivolta szerint nevezi szépnek, amelyben a dolog igazodik ahhoz a módhoz, ahogyan mi recipiáljuk” (205). Pont ezért tesz másodszor az ízlésítélet kiváló szolgálatot az ismeretek elméletének. Az észleleti ítélethez hasonlóan “a szubjektumra vagy annak valamely egyszeri állapotára” (Prol. 64) korlátozódik, amennyiben mindig szinguláris, s amennyiben az, “hogy egy tárgyat örömmel észlelek és ítélek meg: ez empirikus ítélet” (214). Ám ugyanez az öröm képzelőerő és értelem összhangjának öröme, mely mint ilyen általánosnak nyilvánítja magát, nem is akárhogyan; hiszen az, “hogy a tárgyat szépnek találom, azaz a tetszést mindenkinél mint szükségszerűt szabad feltételeznem: ez a priori ítélet” (uo.).

Örömmel észlelni és szépnek találni: e kettő közt fenomenális oldalon nehezen tehető különbség. Aspektuálisan csak térhetnek el, egyvalaminek két nézeteként. Ennélfogva magának az “empirikus” aktusnak kell úgy végbemennie, mint amiről feltételezhető egyúttal, hogy mindenkinél azonosan megy végbe. Másszóval a ‘szép’ predikátumnak azt kell közölnie, hogy képzelőerő és értelem aktuális viszonya a priori módon kiterjeszthető mindenki másra az univerzális oszthatóság jelentésében. Emlékeztetőül: a 35. paragrafusban először összecsúsztatta Kant az ízlés mint esztétikai ítélőerő konkrét ítélésmódját és az ítélőerőnek mint olyannak a reflexív szerkezetét, majd a formalizált szubszumpciót jogalapként aposztrofálta. Az ízlésítélet egyetértéselvárásának jogszerűségét vezeti le végül “Az ízlésítéletek dedukciója” címmel ellátott 38. paragrafus.

Ez volna maga a dedukció. Mintha Kantot is váratlanul érné, hogy “ilyen könnyű” (215). Belátható azonban, miért az: “nem feladata egy fogalom objektív realitásának igazolása; hiszen a szépség nem az objektumról való fogalom” (uo.). Így már más. Ha jobbnak nem jobb is.

A gyökeres antropológiai egyformaság megnyilvánulásává lett tehát az ízlésítélet. A dedukció végéhez illesztett lábjegyzet még rátesz egy lapáttal.

Ez hát a “transzcendentális szándékkal” (80) írott ízléskritika eredménye a dedukcióban. De teljesülhet-e a szándék a fenomén rovására? Teljesülhet-e azon az áron, hogy az ízlésítélés egy végletesen absztrakt képződménnyé válik?

A 35. paragrafus után a szűkebb jelentésben vett dedukció nem okoz már meglepetést. Némi szomorúságot talán igen, ám nem azért, mert különösebben újat állítana. Hanem mert Kant megismétli az egyszer már elkövetett formalizálást. Meghatározó alapjait tekintve a “tiszta ízlésítélet” tagadhatatlanul “független” mind “az érzéki érzettől”, amennyiben ezen a kellemes benyomás értendő, mind a “fogalomtól”. Nem független azonban a tárgy, a konkrét tárgy alakjától, ennek és ennek az adott szemléleti különféleségnek ilyen és ilyen egységgé való összekapcsolódásától, így ha ama kettő elesik is, azaz ha csak tárgy formája számít is, ettől még nem a “megítélés formai szabályai” maradnak meg. Ugyanígy az “általában vett ítélőerő”-ről is elmondható, hogy “nem kötődik sem a különös érzéklethez, sem egy különös értelmi fogalomhoz”. Kérdés ellenben, hogy van-e ilyen, mint Urteilskraft überhaupt. Képességként létezik bizonyára, csakhogy maga a képesség nem létezik mindenkori aktuális gyakorlásától függetlenül. Megint az történik, hogy Kant egy tiszta szerkezetet vél látni a konkrét reflexió helyén, illetve megint értelmezhető ez úgy, mint föntebb: ha a tiszta ízlés nincs tekintettel a dolog mivoltára, csak szemléleti formájára, akkor édes mindegy, miről reflektál. Mint már az első Bevezetésben, a reflexió azonosnak találhatja képzelőerő és értelem tényleges viszonyát az ítélőerőben überhaupt megleendővel, mert az überhaupt itt a ‘bármi’-t jelenti. Az újdonság annyi a 35. paragrafushoz képest, hogy ezúttal kiviláglik, miért szolgálhat reflexív viszonyuk egyszersmind jogalapul az univerzális egyetértésigényhez. A tiszta struktúra, ahol is a tisztaság érthető tartalomközömbösségként is, “érvényesnek tart[ andó] mindenkire nézve, aki arra rendeltetett, hogy értelmét és érzékeit összekapcsolva ítéljen (azaz minden emberre nézve)” (134). Így az ízlésítéléssel beáll amaz antropológiai egyformaság. Ha csak annyit érez az ítélő, hogy képzelőerejének és értelmének viszonya az “általában vett megismeréshez szükséges” módon megfelel “az általában vett ítélőerő használatának szubjektív feltétel”-ének, akkor egyetemes összhangban érezheti önmagát is embertársaival. Mert éppenséggel az annak való megfelelést érzi, ami “minden embernél azonos”. Attól ember, hogy van képzelőereje és értelme, receptív-szemléleti és spontán-fogalmi képessége, s van ítélőereje is közvetítőnek. Ez az egyetlen, ami a priori közös, ezért ha egy empirikus megjelenítésállapot adekvát ezzel az antropológiai alkattal mint olyannal, úgy szükségszerűen elvárható, hogy mindenkinél azonos lesz.

Így az ízlésítélet – a tiszta – végső soron saját maga által a priori, saját maga testesíti meg általánosságának és szükségszerűségének a priori elvét. Ez a dedukció nagy mutatványa: a priorinak láttatni egy empirikus reflexiós aktust. Az eljárás persze teljesen konzekvens a közös érzék kapcsán mondottak fényében: hogy ti. nem létezik elvont-elvonatkoztatható alap gyanánt, csak példáiban. Habár a közös érzék furcsa módon hiányzik a dedukcióból, jóllehet előzőleg az ízlésítélet általánosságának és szükségszerűségének a priori alapjaként szerepelt, s jóllehet Kant a 21. paragrafusban eldöntetlenül hagyta a kérdést, hogy “az ízlés vajon egy eredeti és természetes képesség-e, vagy csak egy még megszerzendő és művi képesség eszméje”, mondván “előzőleg be kell fejeznünk az ízlés képességének felbontását, hogy azután elemeit végül egy közös érzék eszméjében egyesítsük” (157). A hiány azonban csak annyi, hogy a Gemeinsinn név szerint nem fordul elő a 30-38. paragrafusokban. Mert egyébként nagyon is jelen van. Nem más ugyanis, mint az érzésszerű fogékonyság az iránt a “minden embernél azonos” iránt, amire az ízlés egyedül “van tekintettel”. A képzelőerő és értelem közti viszony egységtudatának mibenlétét a dedukció nem tematizálja. De miután a fogalmi egység híján itt is csak esztétikai ‘tudat’ érvényesülhet, e tudat pedig “arra a szubjektívre” vonatkozik, ami – mint az egyáltalában vett lehetséges megismeréshez szükséges – minden emberben előfeltételezhető”, ezért a fogalommentes összhang érzékelése nem egyéb, mint a lehető legközösebb érzék megnyilvánulása. A 21. paragrafusban még inkább a transzcendentálfilozófia érvelt a szkepticizmus ellen azzal, hogy képzelőerőnek és értelemnek az általában vett megismeréshez legkedvezőbb hangoltsága egy közös érzéket előfeltételez, e hangoltság viszont maga az ízlésítélés, márpedig ízlésítélés van, tehát van közös érzék is, így az ízlés jóvoltából rendeződik az ismeretek megoszthatóságának ügye. Most az ízlésítélés eseménye (vagy az ízlésítélésnek titulált konstrukció) felől lett látható, hogyan egzemplifikálja a közös érzéket. Elég furcsán, mi tagadás: bekövetkezik benne “a minden embernél azonos”, és ez egy nyilván ugyancsak mindenkinél azonos érzékelésmódban tudatja magát. A transzcendentálfilozófiai hozadék ismét jelentős, illetve az lehetne. Amilyen aggasztónak tűnhetett a dedukció elején a dolgok igazodása “a megannyi érzék különbözőségéhez” (205) a közös objektivitás problémáját illetően, olyan derűs a kifejlet. Előfordulhat, hogy emberek különböző módon ítélnek egyazon dologról, előfordulhat, hogy a közös érzék hiányozni látszik. Van azonban egy olyanfajta ítélet, az ízlésé nevezetesen, amely csakis és kizárólag a közös példaszerű eseteként lehetséges, csak úgy tehát, ha “a megannyi érzék különbözőségé”-t a priori módon felülírja a közös érzék.

Kár, hogy így az ízlésítéléssel egyetemben a közös érzék is valami teljesen formalizált lesz. A 40. paragrafus már “Az ízlésről mint egyfajta sensus communisról” címet viseli (218), és itt Kant egy “kitérő”-ben az “ízlés” maximájaként említi a “kibővített gondolkodásmódot”, a túllépést “a szubjektív privátfeltételeken, amelyeknek oly sokan mások foglyai” (220). Ez az, amivel az arisztotelészi phronésziszig visszanyúló common sense-hagyományhoz kapcsolódhat. De a “kitérő után” már mintha visszakozna.

Mi köze lehet a “puszta reflexiónak” és hatásának a kibővített gondolkodásmódhoz? Miféle gondolkodást enged képzelőerő és értelem fogalommentes összhangjának érzése vagy überhaupt az ítélőerő-használat formai feltételének érvényesülése? Semmilyet alkalmasint, úgyhogy a Gemeinsinn hamar elveszíti itt azt a potenciálját, hogy egy, a tapasztalati ismeretekhez nem mérhető konszenzuális tudás, egy objektíve nem verifikálható, mégis elfogadott közös értelemadás hordozója legyen. Intellektuális ítélőerő nélkül nagyon nehéz kibővítetten gondolkodni. Már előzőleg is ír Kant arról, hogy az ízlésítélő

Két paragrafussal korábban még a fogalmak is az “anyag”-hoz tartoztak. Ha az olvasó megütközik a “művi”-ségen, az nem egyszerűen az “absztrakt formulák” használatából adódik. Hanem abból sokkal inkább, hogy e formulák egy absztrakt ítélést és egy absztrakt közös érzéket takarnak. Kant előbb azt állította, hogy “az ízlés több joggal mondható sensus communisnak, mint az egészséges értelem”, még korábban pedig azt, hogy “a közös érzék lényegileg különbözik a közönséges értelemtől” (155). Az olvasónak ismét van oka megütközni. “A szép feletti öröm” ugyanis, avagy “a puszta reflexió öröme” egy másik szöveghely szerint

Nehéz fönntartani így a lényegi különbözőség tézisét. Illetve bizonyos szempontból könnyű, de e szempontból nem látszik sehol hiteles ízlésítélés, hiába szeretné Kant. Mert az ítélőerő nevezett eljárása úgy viszonyul a “legközönségesebb tapasztalat”-hoz, mint ennek részint szubjektív vetülete, részint – az “empirikus objektív fogalom” híján – előzménye. A fogalommentesség követelménye miatt nincs semmi, amivel az ítélő a kibővített gondolkodás módján a közönséges tapasztalati ismereteken túlmutató tudás részese lehetne, továbbá megint nincs semmi, ami a szépet megkülönböztetni engedné a közönséges tárgyaktól.

Korábban még élhetett egy darabig a remény, hogy az Analitika ízléstanának csak nem szándékolt implikációja az ízlés általi választás lehetetlensége. Most már nem él. A korábban idézett – és bírált – tétel szerint “a szép esetében [ …] az objektum bizonyos minőségének megjelenítése szükséges, mely minőség mint ilyen érthetővé is tehető és fogalmakra is hozható (jóllehet az esztétikai ítéletben ez a fogalomra hozás nem történik meg)” (187f). Szubjektív, illetve objektív oldal, a puszta reflexió, illetve a fogalmi egység stádiuma: eszerint lehet csak disztingválni ízlés- és tapasztalati ítélet között. Nincs a szépnek olyan minősége, amely esetleg a fogalmi megragadás ellenében vonná magára az ízlés figyelmét – és motiválná az elidőző kontemplációt –, s nincs az esztétikai reflexiónak olyan sajátossága, amelytől esetleg ne csaphatná át objektív predikációba. Azt a bizonyos alternatívát, hogy az ízlés természetes vagy művi képesség, Kant nem dönti el explicite. Feltehetőleg azért, mert nem tudja eldönteni. Az első opció azt is jelenti, hogy a “közös érzék ténylegesen létezik [ …] a tapasztalat lehetőségének konstitutív elveként”, míg a második esetben “az ész egy még magasabb elve” szerint hozandó létre “magasabb célok érdekében [ …] magunkban” (157). A 40. paragrafusból vett idézetek az ízlés és a közös érzék utóbbi, etikailag konnotált fogalmát hozzák be. De ahhoz, hogy ez dominánssá válhasson, az ízlésnek képesnek kellene lennie állást foglalni. A tiszta ízlés képtelen ilyesmire, ám másrészről “a tapasztalat lehetőségének konstitutív elveként” igénybe vett közös érzék pontosan e tiszta ízlés ítéleteiben egzemplifikálódhat csupán. Mert a priori alapként kell szolgálnia olyan reflexiós műveletekhez, amelyek a tapasztalatelméleti program szerint az objektív ismeret feltételét vagy az individuális észlelettartalmak általános oszthatóságát hivatottak megjeleníteni. A közös érzék ugyanúgy a kategoriális konstitúció komplementere itt, mint volt a Bevezetésekben a természet célszerűségének elve. Ugyanolyan univerzalitás kell hogy megillesse ezért. Ami a priori érvényes, nem tűrhet kivételt; nem tűrhető, hogy csak bizonyos dolgok feleljenek meg az ízlésnek, a közös érzéknek. Bármilyen választás a fogalmi szempont érvényesülését jelentené – a “minek kell lenni”-ét –, így viszont az ízlés kilépne a ráerőszakolt fogalomelőttességből, objektív kritériumot venne figyelembe, következésképp nem volna alkalmas arra, hogy képzelőerő és értelem szubjektív összhangjában tegye jelenvalóvá a Gemeinsinnt. Mihelyt azonban alkalmasnak találtatik rá, a Gemeinsinnből ennek velejárójaként törlendő a közös értelem jelentésdimenziója. Amaz alternatíva ügyében Kant a 39. paragrafusig implicite az első opció mellett dönt. De ha explicitté akarná tenni a döntést, vállalnia kellene annak kimondását is, hogy a közös érzék eltiltandó mindennemű “magasabb cél”-tól.⁶⁸

Kínálkozhatna az ellenvetés, hogy azért biztosan nem akart arra a szélsőséges álláspontra helyezkedni, mely szerint bármi szép. De a 21. paragrafusban kifejezetten úgy jutott el képzelőerőnek és értelemnek “az általában vett megismerés”-t illetően “legkedvezőbb” hangoltságához, mint ami indifferens “a nekünk adódó objektumok különbözősége” iránt (156). Aztán a 38. paragrafushoz tartozó Megjegyezésben a következő olvasható.

Nos, a Teleológiában a feltételezés szóba sem kerül, úgyhogy helyessége nem is igazolódhat. De valamiért mégiscsak eszébe jutott Kantnak, így most már elég nyilvánvaló, hogy hajlik egyenlőségjelet tenni szép és dolog közé. És az egyenlőség fenn is állna, mármint az Analitika alapján. Az “ízlés tárgyainak összessége” az “ítélőerőnk számára célszerű formák” összessége volna. Akármennyire ingadozóak is az Analitikának a tiszta ízlésítélés végbemenését érintő, a jelen fejezetben sorra vett megfogalmazásai, többségük arra fut, vagy legalábbis futtatható ki, hogy az ítélőerő számára minden célszerű, ami az apprehenzióban adott. Így aztán ízlés és általában vett ítélőerő azonosítása szükségképpen magával hozza az iménti feltételezést. Méghozzá mint egy bevett ízlésfogalom korrekcióját: a “tapasztalat”, amelynek számára “a természeti szépségek valósága nyilvánvaló”, aligha sorolja a dolgok összességét a szépség kategóriájába. Az expozíció helyenként igyekezett még hű maradni az ízlésfenoménhez, rámutatva például az elidőzésre. Igaz, azt a feszültséget nem oldotta fel, hogy miért kell és hogyan lehet megmaradni a szabad játék állapotában akkor, ha ez az objektív ismeretalkotás feltételének számít másfelől. A dedukció az egész problémát a szőnyeg alá söpri. Nem is érint olyan, az ismeretelméleti célzatra nézve kínos témákat, hogy mitől és miért tartja fenn magát képzelőerő és értelem szubjektív összhangja, miért preferál vagy utasít el az ízlés bizonyos dolgokat. Már csak “általában véve az érzéki tárgyak megítélésé”-ről van szó (214), és az elmeképességek ilyenkor beálló fogalomelőttes viszonyáról. Ez még a természeti szép vonatkozásában is tarthatatlanul formális, azt pedig kifejezetten jó lenne tudni, hogyan gondolja Kant értelmezhetni a 33. paragrafusban említett “költemény” és “színdarab” (208) befogadását azon keretek közt, amelyeket a “minden anyagtól (érzéki érzettől és fogalomtól) független megítélés formai szabályai” és “az általában vett ítélőerő használatának szubjektív feltételei” rajzolnak ki (214). És jó volna tudni végül azt is, sikeresnek hiszi-e az Analitikát, úgy véli-e, hogy egyszerre teljesült a “transzcendentális szándék” és született fenomenálisan korrekt elmélet az ízlésről. Utóbbi nélkül az előbbi is üresbe fut.