A transzcendentális ítélőerőről szóló fejezeten az Analitika második könyvének első fejezete értendő valószínűleg. A tiszta értelem fogalmainak sematizmusát tárgyalja. Amúgy az egész második könyvnek “Az ítélőerő transzcendentális doktrínája” a címe (172). Habár a 168. oldalon, ahol kezdődik, még csak az utóbb zárójeles alcímmé lefokozott “Az alaptételek analitikája” szerepel. Reflektál is Kant a címválasztásra. “[ T] émámat”, mondja, “az értelem voltaképpeni elvei teszik, mégis az ítélőerő doktrínája megnevezést fogom használni, mert ez tárgyunkat pontosabban jelöli” (169). Az “alaptételek analitikája” ugyanis, így a magyarázat téma és cím eltérésére, “az ítélőerő számára ad kánont; megtanítja e képességünket, miként kell jelenségekre alkalmazni az a priori szabályok feltételeiként szolgáló értelmi fogalmakat” (uo.). Kánont az ítélőerőnek? Nem arról híres ő, hogy kánontűrő lenne, s hogy doktrínába lehetne foglalni működését. Igaz, most transzcendentális képességgé változik. A második könyv két és fél oldalnyi Bevezetésében kerül sor erre. Pont elég ahhoz, hogy elveszítse saját arcát. Átformálása vissza fog ütni. Transzcendentális ítélőerőként a tiszta “értelem voltaképpeni elvei”-nek végrehajtójává válik, de ezek az elvek nem rá vannak szabva. Az alábbi három szakaszt szinte kizárólag az érdekli, hogy a tapasztalatelmélet a látszat ellenére kénytelen számolni az átformálás előtti ítélőerővel.³⁶

Hogy “az általános logika nem ad és nem is adhat előírásokat az ítélőerőnek”, ez nyilvánvaló, mivel “a megismerés minden tartalmától elvonatkoztat” (169). Csak az a dolga, hogy “formális szabályokat alkosson az értelem bármiféle használata számára”, így ha

az “ítélőerő”-ét mint azon képességét, “hogy szabályok alá rendeljünk, azaz eldöntsük, hogy valami egy bizonyos szabály alá tartozik-e (casus datae legis) vagy sem” (uo.). Ebből is látszik már, hogy nemcsak a formális logika nem ura az ítélőerőnek. Hanem általában véve “az értelem” mint a “szabályok alkotásának képessége” sem (uo.). A szabályok lehetnek az értelem használatának formai szabályai, ahogyan a logika tanítja őket. De lehetnek tartalmas szabályok is – “patológiai, jogi vagy politikai” tartalmúak például” (170) –, melyek azonban, mint szabályok, mindig az általánosság valamilyen szintjén állnak. Magukban nem világosítanak föl arról, hogyan rendelhetők alájuk a konkrét esetek. A besorolás “megkívánja az ítélőerő útmutatását” (169). És szigorúan egyedül az övét, mint “sajátos tehetség”-ét, “melyet csak gyakorolni lehet, megtanulni nem” (170). Mert “az értelem képes ugyan [ …] szabályokkal felszerelkezni”, ám ettől az elme

Kiegészíti és korrigálja az ítélőerő az elvonatkoztató értelmi általánosságot. A szabályszerűségnek mint olyannak a defektusából él, általános és egyedi maradéktalan illeszkedésének lehetetlenségéből. Ennyiben a legemberibb a képesség: a diszkurzív tudásalkat fő reprezentánsa. Használata nem megtanulható, hiszen megtanulni valamit szintén csak előírások alapján lehet. A können a lételeme, nem a wissen. Némileg ellenlábasa is továbbá a szabályok képességének azzal, hogy a példákhoz húz. Ami “az értelmi belátás helyes és pontos voltát illeti, a példák rendesen inkább némi kárt tesznek benne, mert ritkán fordul elő, hogy hiánytalanul teljesítik a szabályban foglalt feltételt” (170). Ilyen gonoszak tudnak lenni. Eltérítik az elmét attól, hogy “a szabályokat általános formában és teljességükben” jelenítse meg, “függetlenül a tapasztalat sajátos körülményeitől” (uo.). Ez igaz. Abból, hogy “a képzelőerő szintézise [ …] a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik, például egy háromszög alakjában” (^A660), egyáltalán nem világlik ki, mi az általános szabálya az észleletek társításának. Habár a háromszögnek kevés köze van ahhoz, amilyenek “a tapasztalat sajátos körülményei” lenni szoktak. Helyettesíthető viszont bármely tetszőleges, persze lehetőleg nem geometriai példával, minthogy a képzeleti szintézisnek – már amennyiben nem fogalmakat ábrázol, hanem adódó szemléletekre irányul – csak példái vannak, csak konkrét esetei, tiszta általánosságban fölírható szabálya nincs. S mintha az ítélőerő tekintetében Kant ugyanezt konstatálná, elismerve ama funkciójának szabályszerűsíthetetlenségét, mellyel az egyediben fölfedezi az általánost. Hogy “a példák az ítélőerő mankói” (170), ez igaz akkor, ha a szabályok tiszta birtoklása a cél. Másrészről a példák a tapasztalat mindenkori esetei, s itt az ítélőerő aligha nélkülözhető.

Úgy tűnik, a transzcendentálfilozófiának nem kell törődnie ezzel. Mert “ha az általános logika nem adhat is előírásokat az ítélőerőnek, a transzcendentális logikával egészen másként áll a helyzet” (171). Az a “sajátossága”, hogy “az értelem tiszta fogalmában adott szabályon (vagy inkább a szabály általános feltételén) kívül a priori módon meg tudja jelölni az eseteket is, amelyekre a szabályok alkalmazandók” (uo.). Meg is jelölte már őket korábban, egyetlen nagy ívű mozdulattal: mint a jelenségek összességét. De pont ezáltal, jóllehet így “nem vonatkoztat el a megismerés egész tartalmától”, csak “a tárgyról való tiszta gondolkodás szabályait tartalmaz[ za] ” (109). Az általános logikával összevetve nem formális tehát, mégis formális annyiban, hogy a tapasztalat a priori elveit megadván “a jelenségekre egyáltalán mint jelenségekre” irányul (172): absztrahálva különösségüktől, amely az ítélőerő terepe. Sőt magához az ítélőerőhöz is elég érdekesen viszonyul. “[ V] oltaképpeni feladata” az, “hogy meghatározott szabályok segítségével kiigazítsa és biztonságba helyezze az ítélőerőt a tiszta ész használata során” (171). Merőben kritikai alapon vonja gyámság alá. Ha ugyanis “a filozófia – kritika”, akkor “célja” nem más, mint “megóvni az ítélőerőt a rendelkezésünkre álló, csekély számú értelmi fogalom használata során adódó ballépésektől (lapsus iudicii)” (uo.). Egy későbbi helyen – s nem is mindegy, hol: a regulatív észhasználatról szóló Függelékben – az ítélőerő feddésben részesül. “[ N] em önmagában az idea, hanem csupán használata szárnyal túl minden lehetséges tapasztalaton [ …] , vagy marad meg a lehetséges tapasztalat körén belül”; ama “hibát mindig az ítélő fogyatékosságának kell betudni, soha nem az értelemnek vagy az észnek” (500). Ez volna tehát az ítélőerő vétke, s ettől kell megóvni őt: hogy túlmerészkedik a tapasztalat határain (konstitutív érvénnyel ruházva föl az eszméket). Furcsa vád azzal a képességgel szemben, amely természete szerint az in concreto adott esetek és az in abstracto lefektetett általános szabályok közt közvetít. Legalábbis azon természete szerint, melyben a második könyv elején színre lép.

Meglehet persze, hogy transzcendentális ítélőerőként hajlamos transzcendens nyughatatlansággal a lehetséges tapasztalaton túli esetekre is kiterjeszteni a tiszta gondolkodást. De hogy ekként hibázzon, illetve hogy megóvható legyen a hibától, ahhoz már a tiszta ész/értelem szolgálatába kellett állíttatnia. Miként a “helyzet”, úgy a “feladat” is

Az “értelem tiszta fogalmában adott szabályok [ …] általános feltételé”-t (uo.) képviselve az ítélőerő megszűnik az in concreto és az in abstracto közti differencia nem generalizálható áthidalásának különleges képessége lenni. Tőle idegen szerepbe kényszerül, arra, hogy tiszta általános fogalmakhoz hasonlóképp tiszta általános módon szolgáltassa alkalmazásuk feltételeit, a sémákat nevezetesen. Saját karakterének elvesztése árán jut be tehát a transzcendentálfilozófiába, ami azonban nemcsak őt magát nem tölti el szükségképpen örömmel, de a Kritikának sem lesz jó egyértelműen. Így ugyanis a sematizmustan eleve a fentről lefelé irány mellett kötelezi el magát: az ítélőerőt a kategóriák leképezésének érdekében veszi igénybe. Részben kritikai szándékkal. Ha “a filozófia – kritika”, akkor persze gondoskodni kell a transzcendentális logika kordában tartásáról, az ítélőerő által rögzítve a “formai és tiszta feltételt, mely az értelmi fogalmat használata során az érzékelésre korlátozza”, e fogalom “sémájá”-t nevezetesen (173; lásd még a fejezet utolsó mondatait a 178. oldalon). A filozófia azonban nem pusztán negatív célzatú kritika, nem merül ki a behatárolásban, bármily fontos motívuma is ez. De arra a többre vállalkozván, hogy kategóriákká, “az értelem tiszta fogalmai”-vá, azaz tárgyiasságkonstitutív funkciókká tegye a “merő logikai formák”-at, szintén föntről indul, ezektől a formáktól, s így keresi hozzájuk sémáikat. Mikor az ítélőerőt a tiszta spontaneitás ügyintézőjeként foglalkoztatja evégett, eltekintve az empirikus használatát jellemző racionalizálhatatlanságtól, az eléggé hasonlít arra, ahogyan a B-dedukció a reproduktív képzelőerőt a pszichológiába száműzte.

Annál is inkább, mivel “[ é] rtelmünknek a jelenségekre és puszta formájukra vonatkoztatott sematizmusa az emberi lélek mélyén rejtőző művészet, melynek valódi fogásait aligha olvashatjuk ki a természetből: soha nem tárulnak fel a szemünk előtt” (174). Kétszeresen is rejtezik, lehet hozzátenni. Mert a “jelenségek” sohasem azonosak “puszta formájuk”-kal, úgyhogy a rejtezkedő kunszt kettős távolságot hidal át. Az ítélőerő nem megtanulható művészete ez (a Kunst etimológiailag a können származéka), amit azért is érdemes hangsúlyozni, mert a sémának szentelt oldalakon az ‘ítélőerő’ szó furcsamód egyetlen egyszer sem fordul elő. Kant végig úgy tárgyalja a sematizmust, mint értelmi fogalmak képzeleti ábrázolását. A fejezetet mindazonáltal azzal kezdi, hogy “szükség van az ítélőerő transzcendentális doktrínájára”, amely megmutatja, “hogyan alkalmazhatók a jelenségekre egyáltalán mint jelenségekre a tiszta értelmi fogalmak” (172). Bár ezután egyszer s mindenkorra elfeledkezik az ítélőerőről, az a puszta tény, hogy egyáltalán hivatkozik rá, fontos – noha igazán majd csak a harmadik Kritikában érvényre jutó – momentumot jelez: képzelőerő és értelem között nincs direkt érintkezés. A sematizmus éppen kategóriák és szemléletek “heterogén” (uo.) volta okán nélkülözhetetlen.

Mint “transzcendentális időmeghatározás” tesz eleget a kettős kritériumnak: ekként ugyanis “egynemű a kategóriával [ …] , amennyiben általános”, s “egynemű a jelenséggel is, amennyiben az idő a sokféleség minden empirikus képzetében benne foglaltatik” (173). A B-dedukció azt írta, hogy “az apprehenzió szintézise, mely empirikus, szükségszerűen meg kell hogy feleljen az appercepció szintézisének, mely intellektuális és teljességgel a priori módon a kategóriákban foglaltatik” (^B163, lábjegyzet). Eszerint a megfelelésért a transzcendentális séma kezeskedik. A végén még harmadik neve is lesz annak az “[ e] gy és ugyanazon spontaneitás”-nak, mely “összekapcsolást” visz “a szemlélet sokféleségébe”: “ott képzelőerő, itt értelem a neve” (uo.), középütt meg ítélőerő. Azazhogy nem középütt, legalábbis amíg csak a kategóriák sémáival vesz részt a tapasztalatelméletben, doktrinálisan. Mert e

A “séma” szó kivételével minden további nélkül állhatna ez akár a második dedukcióban is, ahol “a képzelőerő transzcendentális szintézisének elnevezése alatt” ugyan, de igazából “az értelem” volt “képes belsőleg meghatározni az érzékelést a sokféleség vonatkozásában, vagyis azt, ami az érzéki szemlélet formája szerint adva lehet számára” (^B157). S mert a föntebb vázolt okokból kisajátította a meghatározást, a belső érzéket pontosan csak “általában véve”, avagy “formája [ …] szerint” determinálhatta. E formalizálás egyrészt szükségszerű volt ahhoz, hogy a dedukció – miután az affinitás elvéről lemondott – a priori rendelkezhessen a képzelőerő transzcendentális szintézisével, másrészt megmagyarázatlanul hagyta, miként lesz objektumtudat a különös érzéki sokféleség apprehenziójából. Így a “transzcendentális időmeghatározás” olyasvalami, ami a kategóriákat a szemléletre vonatkoztatja ugyan – így születnek a tiszta értelem szintetikus alaptételei –, de intellektuális és érzéki mivolt kettősségében csak formailag közvetít.

“[ V] ilágosan kitűnik”, írja Kant a transzcendentális sémák felsorolása után (lásd 175ff),

Nem tűnik ki olyan világosan, illetve csak akkor – ám ez transzcendentálfilozófiailag szintén kedvezőtlen körülmény –, ha a “közvetve” egy empirikus közvetítésre utal. Az ellenben kitűnik, hogy a B-dedukció, bár néven nem nevezi, gyakorlatilag már a transzcendentális sematizmussal operál. Pontosabban csak vele, hiszen a fentről lefelé úton az a A-változat is e sematizmust előlegezte meg a képzelőerő tiszta-formai szintézisével (melyet ott nem nevez affinitásnak). De a másik irányban részint a szemlélettől indulva próbálta nyomon követni a tapasztalás menetét a fogalomig, részint a képzelőerő empirikus működését mint ilyet ágyazta az affinitásba. Szükségtelen hosszan rekapitulálni, milyen tapasztalatelméleti gondok keletkeztek, midőn Kant az újraíráskor a tiszta értelemre bízta a belső érzék a priori formális meghatározását, s így, az empirikus képesség hozzájárulásának mellőzésével szerette volna elérni, hogy a jelenségek objektív szintézisre lépjenek. Ha a belső érzék “receptivitásként” veendő, márpedig másnak csak a matematikai szerkesztésben vehető, akkor különös tartalmai pusztán a kategóriák és sémáik által még nem illeszkednek “az appercepció egységé”-hez. Szükséges viszont abból a szempontból megvizsgálni a sematizmusról szóló szövegrészt, hogy milyen egyéb információkat kínál erre az illeszkedésre vonatkozólag. A Bevezetés után, alig másfél oldalnyira a példák kártékony voltáról tett megjegyzéstől, a sémának mint olyannak a tárgyalása rögtön példával indul.

Tányérja válogatja, lehetne hozzátenni. És a kör alakú tányérok is különfélék. A “Kérek egy süteményes tányért!” felszólítás teljesítéséhez a kör képzete nem elég. Hozhatna a konyhalány leveses tányért is. Vagy egy svájcisapkát; elvégre az is kerek. S ha megvan a tányér, a rá kerülő császármorzsa (empirikus) fogalma semmilyen geometriai fogalommal nem egynemű (de önmagában a téglatesté sem teszi lehetővé a distinkciót francia krémes és rigójancsi között). A tányér példája mint tányéré überhaupt nem példája a példának, mivel hiányzik belőle az az egyediség, amely a példának sajátja, de amely a mindenkori tapasztalatnak is kiindulópontja az észlelésben.

A geometriai nézőpont csekély rálátást enged erre. Amíg a “fogalomban [ …] szemléljük”, addig bármely figura arra alkalmas csupán, hogy a fogalmat jel-képezze; konkrét tárgy és általános fogalom közvetítésére nem. Ingoványos talajra ér megint a Kritika, érzékinek és intellektuálisnak a korrespondenciájához.

De hogyan irányul vajon a szintézis “az egyedi szemlélet” helyett “csakis az egységre”? Mi a különbség továbbá ezen egység és a kép között, amikor a kép – mint az A-dedukció kimutatta – maga is szemléleti egység már?

Többrendbeli kétség merül föl. A matematikai példák itt sem igazán termékenyek. Mi volna az ezres szám képe? Ezer pont? És egyáltalán mi szükség az ezres számhoz képre? De ettől eltekintve is, ugyanazt a problémát kerüli meg Kant, mint az A-dedukcióban a háromszög példájával: három vonal és öt pont egyaránt puszta forma, híján a szemléleti telítettségnek. Öt pont láttán “az egyedi szemlélet” semmi többet nem tartalmaz “az érzékelés benyomásainak meghatározásában” létrejövő “egység”-nél, ami roppant könnyűvé teszi kép és fogalom sematikus közvetítését, tekintve, hogy előbbi maga kimerül a sematikus szabály leképezésében. Ráadásul a probléma megkerülésének módja is ugyanaz. A két idézet a szövegben folytatólagos, ám míg az első – “az érzékelés benyomásainak” említésével – a tapasztalat konkrét szituációját idézi föl, s azt a kérdést implikálja, hogy az adott kép miként közvetíthető a fogalom felé, azaz miként történik meg az elvonatkoztatás az egyedi szemlélettől a sematikus egységen keresztül a fogalom irányában, addig a második már a fogalomból nyerhető szabályként láttatja a közvetítő a sémát, s ennek eredményeként a képet.

Érhető is ugyanakkor az okfejtésbeli pozícióváltás. A bekezdésnek a séma mint olyan a tárgya. Lényeges ezért, hogy “általános eljárás”-ként legyen felmutatható. Márpedig általánossággal csak a fogalom és a belőle levezetett séma bír; a konkréthoz mint ilyenhez nem lehet általános képzetet vagy szabályt hozzárendelni – mert az ítélőerőnek nem lehet megmondani, hogyan sorolja a konkrétat az általános alá. A matematikai konstrukció válik ismét modellé, mely az aritmetikai és geometriai képek formalitása miatt kétségkívül egyaránt alkalmazható lentről felfelé és fentről lefelé, viszont a legkevésbé sem informatív arra nézvést, hogyan keletkezik sematikus egység az érzéki benyomások meghatározásában (figyelmen kívül hagyva a nem éppen paradigmatikus esetet, amikor valaki öt pontot észlel, vagy akár megszámol öt dolgot).

Továbbra sem csak háromszöggel él azonban az ember (és előfordulhat, horribile dictu, az is, hogy megcsendülni hallja a triangulumot; vagy hogy háromszög alakú tányérból eszik). Mindamellett e passzusból megint látszik, hogy a séma mint a fogalmat térbeliesítő általános konstrukciós szabály maga is tisztes távolságban van az egyedi képtől, melyet amúgy a fogalom alá hivatott rendelni. A geometria persze nem fog ettől kétségbe esni, mivel “az adott háromszög”-re, mérsékelt képi gazdagsága folytán, könnyen alkalmazható a “háromszögnek egyáltalán mint háromszögnek a fogalma” (sőt van olyan is, mint a “derék- vagy hegyesszögű” háromszög fogalma, s ehhez, illetve sémájához viszonyítva “az adott háromszög” legfeljebb méretében és a szögek arányában lehet egyedi). Ám ha a mértani alakok képe elmarad gondolati létüktől,

Újabb fontos elem jön be itt: az általánosságban megrajzolt kép. Sematikus képnek is nevezhető talán, s akkor a séma egy komplex értelemben nem más, mint a fogalom ilyen általános ábrázolása a benne rejlő szabálynak megfelelően (az ábrázolás itt aktív értelemben is veendő, műveletként, “eljárás”-ként). De ez a séma sem küzdi le még fogalom és “bármely lehetséges kép” távolságát. Ami előnye volna, hogy nem korlátozódik valamely különös alakra, hátránya is egyben: nem fér hozzá közvetlenül a különös alakhoz. S ha utóbbit “a tapasztalat kínál[ j] a”, ami gyakran megesik, akkor tapasztalatelméletileg nem az az érdekes, hogy a fogalomszabály hogyan megy át az őt kép-viselő általános alakba. Hanem az, hogy az apprehenzió tartalmát az elme hogyan rendeli valamely fogalom alá.

Elég volna megfordítani az idézet gondolati irányát, s máris kiviláglana, hogy az ítélőerő művészete érvényesül itt. A tapasztalatban “[ é] rtelmünknek a jelenségekre és puszta formájukra vonatkoztatott sematizmusa” (uo.) lentről felfelé kell hogy működjék. Az “in concreto” adott “különös alak” vonatkoztatandó a sémán keresztül a fogalomra, avagy a jelenség a formán keresztül az értelmi általánosra. E tekintetben a mértani analógia részint jócskán torzít, részint eleve kizárja, hogy az ítélőerő szóhoz jusson. A csak “gondolatban” létező sematikus geometriai figura biztosan különbözik a papírra vetett vagy homokba rajzolt alakzattól. De sokkal kisebb mértékben és egészen másként különbözik tőle, mint az egyedi dolog képe a dolog sémájától. Többé-kevésbé kibontható azonban az eddigiekből, mire szolgál a séma a tapasztalatban. Adott valamilyen szemléleti sokféleség, és az a kérdés, hogyan alkotható róla empirikus ítélet, azaz hogyan tételezhető olyan objektív viszonyban, ahol az észleleti tartalmak egyikét vagy másikát jelölő predikátum a szubjektumhoz mint egy tárgy fogalmához társul. Ha már Kant is a kutyát említi, legyen megint ‘a kutya ugat’ a példa. Előfeltétele ennek az ítéletnek, hogy az éppen észlelt ugató kutyát, mely a kutya fajon belül egy különös alfajhoz tartozik, amellett egyediségében egy csomó partikuláris szemléleti jegyet visel (kövér, félfülű, bozontos, rekedt, sőt esetleg csak a farka látszik), a szemlélő a kutya fogalma alá szubszumálja. Így lehet a predikátum, jelen esetben az ugatás, olyan képzet, amely az észleletkomplexum egyik elemére referál, ugyanakkor egy, a fogalomba tartozó ismérvet mond ki; s így lehet maga az ítélet objektív tapasztalati ítélet (meg persze a szubsztancia–akcidencia kategória segítségével). A sematizálás szerepe nem más tehát, mint az adott szemléletből kilátni azt a még nem fogalmi, de az egyeditől már elemelkedő egységet, amelyen mint sematikus képzeten keresztül a szemlélet a fogalom reprezentánsaként ismerhető föl, és ezáltal fogalmi szintézisbe hozható. E műveletre is illik, amit Kant a transzcendentális sémáról ír, hogy ti. “egyfelől intellektuális, másfelől érzéki természetű” (173). Érzéki, hiszen a szemléletre irányul oly módon, hogy akár a Gestalt, a kontúrszerű kép megalkotásával, akár a karakterisztikus jegyek kiragadásával és a mellőzhetők mellőzésével absztrahál az egyediségtől; és intellektuális, hiszen az elvonatkoztatás a dolog értelmi képzete felé mutat.

Az viszont nem illik rá, ami a transzcendentális sémát kitünteti: hogy “okvetlenül tiszta (nincs benne semmi empirikus)” (172). Épp ellenkezőleg, megszüntethetetlenül empirikus. Ám ezzel Kant nem akar számolni. A kutyás mondat után ismeri el, hogy a sematizmus “az emberi lélek mélyén rejtőző művészet”, majd így folytatja.

A séma lehet ugyan az “a priori képzelőerő produktuma”, de nem lehet a tiszta képzelőerőé, illetve egyedül az előzőleg említett “[ t] iszta érzéki fogalmaink”-nál, vagyis a matematikai fogalmaknál. Kant maga figyelmeztet rá, hogy az “a priori ismeretek közül [ …] tiszta ismereteknek” csak azok számítanak, “amelyekhez semmi empirikus nem keveredik”; aki például “házának alapzatát aláásta”, az “a priori tudhatta, hogy össze fog dőlni az épület”, de “teljességgel a priori módon nem tudhatta”, azaz nem lehetett erről tiszta ismerete, mert “előbb a tapasztalatból kellett megtudnia, hogy a testeknek súlya van, és ezért leesnek ha támasztékukat kihúzzák alóluk” (52; óvakodjék hát mindenki attól, hogy a B-dedukció cipekedő szubjektumát saját házának közelébe engedje). Ezért ha az “érzéki fogalmak”-on nem a matematikaiak értendők, akkor sémáik is piszkosak lesznek, empirikus foltok esnek aprioritásukon. Úgyszintén a matematikában igaz legfőképp, hogy a képek “csak [ a] séma révén és nyomán válnak lehetségessé”. Igaz lehet persze emellett a tapasztalati fogalmak esetében is, de csupán annyiban, hogy sémájuk a sematikus képet mint generálképet teszi lehetővé. A különös képek viszont “önmagukban” a sémának éppúgy “nem felelnek meg [ …] teljesen”, mint a fogalomnak: mert önmagukban egy sor olyan jegyet is tartalmaznak, amelynek a sémában nincs helye. Ezzel együtt bizonyos, hogy “a fogalomhoz mindig csak az általuk jelölt séma közvetítésével kapcsolódhatnak”. Ám ekkor a tapasztalatelméleti kérdésnek, rejtezkedő művészet ide vagy oda, erre a jelölésre kell vonatkoznia, úgy méghozzá, hogy nem a fogalom sematizálásának, hanem fordítva, a különös kép empirikus sematizálásának mentális műveletét érinti; az ítélőerő ténykedését másszóval.

Megkockáztatható, hogy itt a nyelvi tudatnak kulcsszerepe van. Kant vélhetőleg tiltakozna. A “sematikus [ …] hipotipózis”-tól vagy “ábrázolás”-tól kifejezetten megkülönbözteti a “puszta karakterizáció”-t mint “a fogalmak jelölését [ …] hozzájuk kapcsolt érzéki jelekkel”, melyek egyik fajtáját a “szavak” alkotják (ÍK 283).³⁷ Az első dedukcióban viszont a reproduktív képzelőerőre tartozik dolgok és szavak társítása (lásd ^A646), ami most csak annyiban fontos, hogy a reprodukció a tapasztalás során apprehenzió és rekogníció között áll; mondhatni tehát, hogy helyzete egyezik a sémáéval. Bár nyelvfilozófiai elmélkedésekben a Kritika nem bővelkedik, egy helyütt megállapítja az empirikus fogalmakról, hogy mindennapos használatuk során – amikor nem tudományos definíciójuk a kérdés – a rájuk vonatkozó szavakba csak kevés ismertetőjegyet szokás beleérteni. Ilyenkor “a szó a hozzá kapcsolódó néhány ismérvvel csupán a dolog megjelölésének, de nem fogalmának mutatkozik” (556). Azért érdekes ez, mert így a szó hasonlóan szimplifikálja a fogalmat, mint ahogy az empirikus sematizálásnak el kell vonatkoztatnia a kép egyediségétől, kihozva belőle az értelmi általánosságot. A szó lehetne eszerint érzékinek és intellektuálisnak a találkozási pontja: az egyik irányban a szemléletre utal, de nem mint egyedire – hiszen sohasem tud annyira konkrét lenni, mint maga a tárgy, amelyet jelöl –, a másik irányban pedig, éppen mert elemelkedik az egyediségtől, a fogalomra, jóllehet csak ennek fő ismérveit tartalmazza, s közülük is azokat főleg, amelyek a fogalmon értett dolog szemléleti megjelenésével kapcsolatosak. Így amikor valaki egy aranyrögöt látva azt mondja, ‘arany’, vélhetőleg nem gondol az “arany”-nak arra a tulajdonságára, hogy “nem rozsdásodik” (uo.); kivéve ha a természettől megtréfálva rozsdás aranyrögöt lát.

Sematizmus és nyelv összefüggése ügyében Schellingre kell még hivatkozni. A “séma” nála is “a fogalom és a tárgy között közvetít”, mint “érzékileg szemlélt szabály”, amely “egyáltalán nem tartalmaz semmi egyedit, de nem is általános fogalom”. Ugyanakkor “a sematizmus”-on “alapul a nyelv egész mechanizmusa” is. A tételt Schelling sajnos nem fejti ki bővebben, sőt a megvilágítására szánt példában pont a nyelvről nem tesz említést.

Következésképp, mármint ha az esetleírás tényleg a nyelv sematikus természetét hivatott illusztrálni, azáltal teheti, hogy az állatot megpillantva a szóval mint sematizáló képzettel sorolja az illető fajhoz. Erről alkotott “ítéletet” – például hogy ‘ez itt egy kutya’ – nem feltétlenül fogalmazza meg persze ítéletként. Mindazonáltal az empirikus képzetek különböző osztályai közül a szavak rendelkeznek azzal a sajátossággal, amellyel transzcendentális tekintetben a sémák: érzékiek és intellektuálisak. A jelölésben egyszerre kapcsolódván a receptivitáshoz és az értelemhez, alkalmasak a kettő heterogenitásának áthidalására, oly módon, hogy a szemléletileg adott egyedit a fogalmi általános felé közvetítik. És a tapasztalatelmélet nagy kérdése valahogy így hangozhatna ekkor: biztosítható-e a priori módon, hogy az észleletre referáló szó a fogalom jele is legyen egyúttal? A hétköznapi tapasztalatban a szónak ez a két oldala, ez a kétirányú vonatkozása, rendszerint megfelel egymásnak. De elég valamilyen üzemzavarra gondolni, s máris szétválaszthatók. ‘Ez itt egy kutya’, szól magához valaki kétszer egymás után, midőn a Prolegomenából felpillantván egy kutyát vesz észre. Hogy miért teszi? Azért, mert a “[ k] ezdetben valamennyi ítéletünk puszta észleleti ítélet” tételhez igazodva (Prol. 62) megalkotta magának, sőt halkan közölte is a mellette állókkal, a következő észleleti ítéletet: ‘azt látom, hogy a kutya kinyitja a száját, és azt hallom, hogy béget’. Eme kezdeti ítéletének előfeltételeképpen – vagy ne is legyen ítélet: legyen csak a szubjektív tudategységének verbális kinyilvánítása – legalább implicite meg kellett hogy nevezze magában, amit lát: ‘ez itt egy kutya’. A ‘kutya’ szó ekkor a perceptuálisan azonosított szemléletre utal, míg a második ‘ez itt egy kutyá’-ban (melyet amaz észleleti ítéleten kívül megelőzhet esetleg az ‘ugye csak álmodom?’ kérdés is), a kutya fogalmára: ez itt egy kutya, a kutya pedig olyan állat, amelyik ugat, ergo analitikusan lehetetlen, hogy bégessen (ha valaki a fülének inkább hisz, mint a szemének, akkor a ‘kutya’ ‘birká’-val helyettesítendő, ám a lényegen ez nem változtat).

“Értelmünknek a jelenségekre és puszta formájukra vonatkoztatott sematizmusá”-ban akkor kell leginkább olyan, “az emberi lélek mélyén rejtőző művészet”-et látni, “melynek valódi fogásait aligha olvashatjuk ki a természetből” (174f), amikor a vonatkoztatás a jelenségektől halad az értelem felé. Túl azon, hogy rejtezkedik, vagy pontosabban e rejtőzködése miatt, a jelenségek fogalommá sematizálásának empirikus képessége a Kritikában non grata. A szabályszerűsítést definíciója szerint nem tűri. Transzcendentális ítélőerőként előléptethető ugyan a tiszta értelmi fogalmak sémáinak, a jelenségekre való alkalmazásuk általános feltételeinek gondnokává, de ilyen szerepkörében – ezt a fejezet Bevezetése nyíltan kimondja – kénytelen megválni legsajátabb kunsztjától, az egyediben rejlő általános nem általánosítható felismerni-tudásától. Tiszta formái, a transzcendentális sémák, ha névleg az övéi is, valójában a kategóriák spacializációs és temporalizációs szabályai; hogy természetéhez illőn öntevékeny legyen, arra se mód, se szükség. Ezzel is magyarázható talán, hogy a fönt áttekintett gondolatmenetben, ahol a sémáról mint olyanról értekezik, Kant sehol nem említi az ítélőerőt. Az egész sematizmust abból a fentről lefelé nézetből láttatja, amelyben különleges aktivitása figyelmen kívül hagyható. Ha a séma az általános fogalomból levezetett “általános eljárás”, akkor föl sem merülhet, képes-e az ítélőerő “eldönteni, hogy valamely eset in concreto az általános alá tartozik-e” (170); elég úgy beállítani a dolgot, hogy a képzelőerő a fogalmat ábrázolja a benne rejlő szabály szerint. Más aspektusból: föl sem merül a tapasztalatelméleti problematikának az a mozzanata, hogy bármely empirikus ítélet az in concreto adott szemléletek sematizálása útján jön létre. Megfontolandó körülmény azonban e hiányt illetően, hogy az ítélőerő doktrínája eredetileg, a Kritika A-kiadásában, arra a dedukcióra következik, amely a jelenségek affinitásával komplementer elvet kínált a tárgytudat formai kategoriális struktúrája mellé.

A képzelőerő annyiban hasonló az ítélőerőhöz, hogy empirikus működése tartalmi oldalról nem szabályszerűsíthető a priori módon. De ez a felismerés várat magára 1787-ig. Akkor esik ki reproduktív képzelőerő a transzcendentálfilozófia kegyeiből, vissza a pszichológiába. Produktív minőségében tagja marad a dedukciós apparátusnak, ám a tiszta értelem fennhatósága alá kerülvén nem képes-alkalmas többre, mint hogy merőben formális módon a tiszta tér- és időviszonyokra alkalmazza a kategóriákat. Nem képes tehát többre annál, amit a sémafejezetben teljesít (sőt az “érzéki fogalmak” általános alakjának megrajzolásáról csak az utóbbiban esik szó). Az A-dedukció a fentről lefelé úton szintén a transzcendentális sematizmusra előremutatva purifikálja a képzelőerőt, s matematikai példáival szintén a priori fogalmak ábrázolására korlátozza. Egy más szempontból már vizsgált helyen azonban kisebb zűr mutatkozik.

Nem csak a példa miatt gyanítható összefüggés a passzus és a sémafejezet között, s nem is csak amiatt, hogy egy tapasztalatelméleti problémát Kant a geometriai szerkesztéssel oldana meg. Pár sorral odébb ez áll: a “két szélső pólus, nevezetesen az érzékelés és az értelem, a képzelőerő [ …] transzcendentális funkciója révén kell hogy összefüggjön szükségszerűen”; de itt a “tiszta képzelőerő” és a “tiszta appercepció” szerepel (^A660f). Eszerint a képzelőerőnek van egy “mindig érzéki” szintézise, és van egy ettől eltérő funkciója. Persze az előbbi, ha az annak idején szemügyre vett, asszociáció és reprodukció néven összefoglalható műveletek is hozzászámítandók, nyilvánvalóan nem pusztán érzéki, miként már az észlelés sem az. Mindazonáltal priméren az egyedire irányul úgy, “ahogyan az a szemléletben megjelenik”. A másik funkció ellenben közvetíteni hivatott ezt a szintézist az intellektuális-fogalmi egység felé. Hogy pontosan milyen funkció értendő rajta, az nem világos. De talán azért nem, mert ellentmondásos. A képzelőerő funkciója lenne egyrészt, másrészt több annál – illetve annak transzcendentális párjánál –, amit a képzelőerő önmagáért véve, a megjelenőhöz mint ilyenhez tapadva empirikusan elvégezhet. Még a háromszög példája sem tud elég rossz lenni ahhoz, hogy elfedje: a sematizálás az, aminek révén az appercepció, az értelmi egység a képzelőerő szintéziséhez csatlakozik. Hiszen épp a sémát jellemzi az, hogy “egyfelől intellektuális, másfelől érzéki” (173). A megjelenő háromszög egy konkrét háromszög képe, mely ennélfogva csak sémáján keresztül tartozhat a háromszög fogalma alá. És ha Kant életszerűbb példát hozna – aminek persze az lenne az ára, hogy a képzelőerőt nem mondhatná tisztának –, egyértelműen ki kellene derülnie, hogy itt az egyeditől való sematizáló elvonatkoztatás szükséges.

Az ítélőerő csak név szerint hiányzik az A-dedukcióból. De aszerint, ami a tapasztalatban rá hárul, nagyon is jelen van, habár teljesítményét látszólag a képzelőerő veszi át. Jelen van először is, mint transzcendentális ítélőerő, a fentről lefelé úton, ahol a tiszta értelem és a tiszta képzelőerő korrespondeál: ez ugyanis a transzcendentális sémák révén történik, ami az ő asztala. S éppígy jelen van, bár tökéletesen elbújtatva, a lentről fölfelé megközelítésben is, ahol az a kérdés, hogyan foglalható objektív szintézisbe a szemléleti sokféleség. Egész pontosan bármely szemléleti sokféleség, hiszen a transzcendentális appercepció egységére és a gondolkodás kategoriális szerkezetére apelláló törvényadás értelmében a jelenségek összességükben nem egyebek, mint “adatok egy lehetséges tapasztalathoz” (^A657). Ölthetné tehát a kérdés azt a formát is a dedukcióban, amelyet a sémafejezetben szintén nem ölt, viszont itt legalább öltenie illenék: hogyan lesz az érzékelés adataiból a sematizáláson keresztül fogalmi szintézis? Hogy egyik szövegben sem ölti, s aztán még a Prolegomenában és a B-dedukcióban sem, az elgondolkodtató. Maradva egyelőre az A-dedukció és a sémafejezet viszonyánál: ha furcsa is, hogy az utóbbi kép és fogalom közvetítése dolgában eltekint az ítélőerő foglalkoztatásától, másfelől miután az előbbiben megvilágította a tapasztalatot empirikus műveletei és a priori feltételei szerint, Kant érezheti úgy, hogy nem is szükséges foglalkoztatnia. A dedukció a lentről fölfelé vizsgálódás során, néhány halvány utalást leszámítva, sehol nem megy bele kép és fogalom közvetítésének problémájába. De ahogyan a tapasztalatot kezeli, illetve ahogyan az affinitás elvére támaszkodik, az éppenséggel azt teszi lehetővé, hogy e probléma látókörön kívül maradjon.

Az affinitás folytán “minden jelenségnek úgy kell bejutnia az elmébe, avagy valamennyit úgy kell apprehendálni, hogy beleilleszkedjenek az appercepció egységébe” (^A659); s ez az egység, a dedukció igénye szerint legalábbis, mindig a képzetek objektív egységtudatában manifesztálódik. A jelenségek megjelenése szintjén érvényesül asszociabilitásuk “objektív szükségszerűség”-e (^A660), miáltal a képzelőerő asszociatív és reproduktív műveletei csak úgy mehetnek végbe az elmében, hogy objektív ismeret keletkezzék. Aszerint, hogy az asszociáció szabályán alapulnak, szubjektívek. De amennyiben a mindenkori képzettársítás “előfeltételezi, hogy maguk a jelenségek valóban alá vannak vetve egy ilyen szabálynak” (^A646), azaz előfeltételezi az affinitást, úgy a szubjektív – értsd: a képzeteket a megjelenítő szubjektumról még nem leválasztó, még nem tárgyiasító – aktusok szükségképpen átmennek tapasztalati ítéletbe: a tárgyfelismerésből tárgymegismerés lesz, a részképzetek imaginárius kiegészítéséből és kontextualizálásából tárgyi egész és összefüggés, az észleletek asszociatív kapcsolatából objektív viszony. Mindamellett a sémafejezet felől nézve elég különös, hogy a képzelőerő egyazon asszociációs szabály szerint jár el, amikor “a benyomások képét és összefüggését” hozza létre, illetve amikor az “ismeret” céljából társítja az észleleteket (^A658f). Képzeleti és fogalmi szintézis a dedukció számára – a lentről felfelé haladás ellenére – döntően nem annyira két különböző szintje a tapasztalati aktusnak, inkább úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy levél két oldala. A “rekogníció” annak “empirikus tudat”-a, hogy a “reprodukált jelenségek azonosak a jelenségekkel, melyek által adódtak” (^A655). De a rekognitív tudat már nem lehet azonos a reproduktívval. Hiszen a rekogníció, mint értelmi cselekvés, fogalmakkal kell hogy történjék. S ha a képzeleti szintézis úgy irányul a sokféleségre, “ahogyan az a szemléletben megjelenik” (^A660), akkor e szintézisen túl szükséges egy olyan aktus is, amely absztrahál e megjelenéstől. Szükséges a diszkurzió az egyeditől a conceptus communis, a konkrét esettől az általános szabály felé: a sematizálás.

Kant erről nem beszél, amiben közrejátszhat, hogy a tapasztalatot a matematika felől gondolja el. Az egyedi geometriai figurákat kisebb és másféle távolság választja el fogalmuktól, mint az empirikus szemlélet tárgyait, a dolgok összeszámlálása pedig indifferens mi-voltukkal szemben: öt kutyát úgy kezel, mint öt pontot. Kép és fogalom közvetítése ekkor súlytalan mozzanattá válik; a levél két oldala közt nincs távolság. Egy-két hely akad csupán a dedukcióban, ahol az ítélőerő kidughatná a fejét képzelőerő és értelem közül. Ilyen lehetne, ha nem a háromszöggel jönne, az előbb idézett passzus; és ilyen az is, ahol a “valamilyen tudat” felbukkan. A reprodukcióval előálló “valamilyen tudat”-hoz a fogalmi tudat “csak a hatásban, nem pedig magában az aktusban” kapcsolódik, “nem közvetlenül” (^A648). Túlzott önkényesség nélkül lehet talán úgy is értelmezni ezt, mint a sematizáció kisebb megakadását, éspedig mint megakadását a szó két oldala között. Kant előzőleg a reprodukciót a számolással példázza, ahol az ‘egy, kettő, három stb.’ mint nyelvi sor a mennyiségfogalom szukcesszív megalkotása is egyszersmind. Egy szemléleti komplexum hasonlóképp szukcesszív észlelésekor azonban a képi felismerés és az objektív, fogalmi-ítéletszerű szintézis közé be kell hogy ékelődjék a sematikus közvetítés. Ahogyan a képalkotás többnyire olyan szintézis, “amelynek még csak tudatában is ritkán vagyunk” (124), úgy általában a sematizálás is észrevétlenül végbemegy: amikor a víz a tűzre ömlik, nincs szükség megfeszített sematizációs munkára ‘a víz eloltja a tüzet’ ítélethez. Persze csak ha tényleg eloltja. Az észrevétlenség nem hiány, s mint oly sok mindenre, a sematizálásra is igaz, hogy anomália esetén véteti észre magát a leginkább. De exponálódik minden olyan esetben, ahol az észlelés valami szokatlanba – s ez úgy is értendő, hogy az asszociáció szokáselvűségétől eltérni kényszerítőbe – ütközik. Ilyenkor a rekogníció, bármennyire azonosak is a fogalmilag szintetizált jelenségek az apprehendáltakkal és reprodukáltakkal, “csak a hatásban”, csak az észrevétlenségből előlépő tudatos sematizálás nyomán követi a képzetek társítását. Határozottan keresni kell azt a fogalmat vagy szabályt, amelynek az adott eset mint példája tekinthető, s ekként egy tapasztalati ítéletben megragadható.

Végül a dedukció elején van még egy fontos, a sémafejezettel összefüggő hely.

Kant itt a képzelőerőre bíz olyasvalamit, ami túlmutatni látszik rajta. Lehet persze a reprodukció egyik megnyilvánulása az, hogy a szavak készletéből felidézi az éppen az adott dologra illő szót. De a szó már elemelkedik a szemlélettől, míg “a képzelőerő szintézise [ …] a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik” (^A660). Vagy ez, vagy az. S a képzelőerőhöz alkalmasint jobban passzol az utóbbi. A dedukció túl sokat bíz rá, ám ezt csak azért teheti, mert ama levélmodell szerint mellőzi a diszkurzív aktus tárgyalását. Ha nem mellőzné, szükségképpen foglalkoznia kellene azzal, hogyan közvetítődik az in concreto adott az értelmi általános felé: a sematizálással mint az ítélőerő tevékenységével. A sematikus kép kialakulhat persze a képzelőerőben, sőt akár a szavak is alkothatják az ő tulajdonát, azonban az egyeditől való elvonatkoztatás nem történhet pusztán a képzelőerő által. “A fogalom sémáján”, mondta Kant, “a képzelőerő azon általános eljárásának megjelenítését értem, hogy a fogalomhoz megalkotja képét” (174). A séma a közvetítő lévén, ennek az állításnak is megfordíthatónak kell lennie; hiszen ami közvetít, az két irányban hatékony. Eszerint a fogalom sémája a képzelőerő azon általános eljárásának megjelenítése volna, hogy a képhez megalkotja a fogalmat. Így viszont rögtön kibukik, hogy a képzelőerő egyedül nem sematizálhat. Nem diszkurzív képesség.

Visszakanyarodva a kiindulóponthoz: miután a dedukcióban letudta a tapasztalat genetikus magyarázatát, az A-kiadásban Kant azon az alapon írhatja meg a sémafejezetet, hogy a tapasztalatelméletnek nincs szüksége az ítélőerőre, nem kell igénybe vennie ama rejtőző művészetét. Megírhatja így, mivel a magyarázatból kihagyta a sematizálást, a diszkurziót – e tekintetben most lényegtelen, hogy emiatt nem is adott számot kimerítően az empirikus ismeretek keletkezéséről –, és az affinitás elvével egyszersmind a priori elvet talált a képzelőerő empirikus működéséhez. Utólagosan igazolható innen, miért keverte hozzá a dedukció elemzése ahhoz, amit Kant ott mond az affinitásról, azt, ami a regulatív észhasználatról szóló Függelékben áll. Emitt megadott verziójában, az egyneműség és a változatosság vagy sokféleség közvetítő elveként (vö. 507ff), az affinitás – mint majd a következő fejezetből kitűnik – felfogható úgy, mint ami a priori beágyazottságot biztosít az ítélőerő ténykedésének. A természet olyan, egyedekből álló, de nemek, fajok és alfajok szerint tagolódó rendjéről – emfatikus értelemben rendjéről – van szó, amelyen belül az egyedi szükségképpen fogalom alá, a különös eset valamilyen általános szabály alá sorolható. Egyfajta piramidális rendről tehát, ami sokkal inkább illik az emberi megismerés véges-diszkurzív jellegéhez, mint az A-dedukció levélmodellje. Az alapsíkot az egyedi létezők és események alkotják, a tapasztalat pedig ezek észleleteit foglalja ítéletekbe az általánosság alacsonyabb vagy magasabb szintjén. Minden ilyen ítélethez szükséges tehát valamilyen fokban generalizálni és ily módon az értelmi képzetek számára hozzáférhetővé tenni a szemléleteket. Egy kutyáról, amikor épp csöndben van, viszont mozog, alkotható olyan ítélet, hogy ‘az állat mozog’, vagy hogy ‘a kutya mozog’, vagy hogy ‘a terrier mozog’. A mozgás predikátuma mindhárom fogalommal összefér. Ha azonban a kutya egyszer csak a levegőbe emelkedik, akkor ‘az állat repül’ és ‘a kutya repül’ közt nincs átjárás: megreped a tapasztalat tudás piramisa. Amennyiben az affinitás fennáll, nem fog repülni soha. Ám az affinitás a diszkurzivitás feltételei közepette is csak annak az empirikus műveletnek lehet a priori transzcendentális feltétele, mely a szemléletet összehasonlítás útján általánosítja. Abba pedig belegondolni is rossz, hogy az affinitás nem áll fenn. Így ugyanis e művelet, az empirikus sematizálásé, a priori elv híján marad, s a tapasztalatelmélet nem tehet mást, mint hogy elfogadja: az empirikus megismerés a per definitionem szabályszerűsíthetetlen ítélőerőre ráutalt, mert nélküle a kategoriális konstitúció a törvényadás csupasz formája csak.

Meglehet, a B-dedukció írásakor Kant belegondol ebbe. De ott az ítélőerő már negyedszer nincs jelen. Először az A-dedukcióból hiányzik, másodszor a sémafejezetből, legalábbis a szemlélet empirikus sematizálásának képességeként. Harmadszor pedig a Prolegomenából. Érdekes egybeesés, hogy miközben a tapasztalat és elmélete itt megválik a képzelőerőtől, felbukkan helyette a diszkurzív mozzanat, amely viszont az A-dedukcióból szorult ki.

A viszonykategóriák szavatolta általánosság mint objektív érvényesség előtt a szemléletnek “már általánossá” kell tétetnie. Kant az értelemre bízza ezt, mondván, az “értelem” az, amely “pusztán érzéki szemléletekből” észleleti ítéleteket “alkot” (uo.). De ezzel a másik szélsőség felé mozdul el, mint az A-dedukcióban. Ahogyan ott a képzelőerő reprodukciójának kellett volna a rekognícióhoz elvezetnie, úgy itt az értelem lenne a felelős a szemléletek általánossá tételéért. A sémafejezet alapján ez nem meggyőző. Ha “a képek [ …] a fogalomhoz mindig csak az általuk jelölt séma közvetítésével kapcsolódhatnak” (175), akkor a fogalmak képessége aligha vállalhatja magára e sematikus közvetítést. A Prolegomenában kifejezetten jelezve van tehát az ítélőerő tapasztalati funkciójának strukturális helye, nem úgy, mint az első dedukcióban, ahol a képzelőerő elfedte azt: az “összehasonlítás révén” történő általánosítás egészen nyilvánvalóan a tapasztalati ítélet előfeltételezte sematikus generalizáció művelete. Bár Kant “észleleti ítéletek”-ről beszél, “szükség”-esnek mondja, hogy bennük “az észleletek logikai kapcsolatba kerüljenek egymással egy gondolkodó alanyban” (Prol. 62). A logikailag és gondolatilag társított képzetek, nyilván többek puszta észleleteknél. Nem fogalmak még, ha a fogalmak a formailag viszonykategóriákon nyugvó objektív ítéletek terminusai. Ugyanakkor az ilyen ítéletek tartalmát alkotják, az objektíve tételezhető általánosság szintjére hozatva már, s itt egy értelmi szabállyal adekvát módon egymáshoz társulva. Nehéz másképp értékelni ezt, mint hogy az ítélőerő teszi a dolgát.

Végül a Kritika második kiadásában a helyzet megint módosul. A képzelőerő visszakerül a transzcendentális apparátusba, de csak mint produktív képesség, míg a reproduktív képzelőerő a pszichológiában kap helyet. Híre-hamva sincs továbbá a szemléletek amaz általánossá tétele aktusának, mely a Prolegomenában lényeges – noha kevéssé tisztázott – eleme volt az észleleti ítélet teorémájának, s ekként annak, ami a genetikus módszerből még megmaradt. Igaz, ezzel egyidejűleg az észleleti ítélet is megszűnik ítélet lenni. Az “ítélet” most már kizárólag “az objektív érvényességgel felruházott viszony”-t jelenti, s benne a “‘van’ kopula célja éppen az, hogy megkülönböztesse az adott képzetek objektív egységét szubjektív egységüktől” (^B150). Hogy Urteil és Urteilskraft között lehet bizonyos összefüggés, azt Kant nem bolygatja. Habár ebbe belejátszhat az is, hogy még a 10. paragrafusban olyasmit állít, ami sehogysem egyeztethető össze az ítélőerő későbbi jellemzésével. Az “ítélőerő”, írja ott, “ugyanaz”, mint “a gondolkodás képessége” (126). A kategóriák szisztematikus levezetése kapcsán írja ezt, vagyis itt az ítélőerőt azonosnak veszi az értelemmel. Amikor formai logikai ítélésfunkciókról van szó, valóban mindegy lehet, hogy az értelem vagy az ítélőerő egységformái. Ám a dedukcióban az ilyen azonosítás már nem megy el. Hiába feledkezik meg Kant arról, amit a Prolegomenában még tudott, s hiába minősíti vizsgálatra érdemtelennek a szubjektív tudategységet, ama tételének bizonyítása végett, mely szerint az észleleti tartalmak csak az objektív-fogalmi szintézis módján tartozhatnak egyazon Énhez, mégis nyomon kellene követnie, hogyan lesz bármely szemléleti sokféleségből tapasztalati ítélet. S amilyen hangsúlyos e tétel, olyan feltűnő a fogalomra hozás diszkurzív mozzanata tematizálásának elmulasztása.

A tiszta értelemmel és a gyakorlatilag benne feloldott produktív képzelőerővel nem lehet elégségesen megalapozni azt, amit a dedukció a szubjektív tudategység és az objektív szintézis közti váltásként ír le. Azért nem, mert amaz – ha az ítélet név használatára jogosulatlan is immár – ugyanúgy a percepciós tartalmak “gondolkodó alany”-beli “logikai kapcsolat”-át implikálja, mint négy éve az észleleti ítélet. Csak kicsivel összetettebb példa kellene annál, hogy “ha valamilyen testet cipelek, súly nyomását érzem” (^B150), s kitűnne rögtön, hogy a “képzeteknek egy” szubjektív “tudatban való egyesítése”, hiába nem “ítélet” többé (Prol. 70) az objektivitás kritériuma szerint, mégis megkövetel egy empirikus ítélésaktust, amely az észlelésnél magasabb szinten kapcsolja össze azokat. Ráadásul a B-dedukció keletkezéstörténetileg a Függelék után is következik (az A-verzió a Kritika egyik legkorábban megírt része), s ott Kant szintén megnevezte már, mit az ismeretalkotás tennivalója az éppen adott észleletekkel: “összehasonlítás útján [ …] hasonlóságot fölfedezni [ a] jelenségek között” (507). Ilyenformán egy könyvön belül megint két tapasztalatmodell konkurál, de most azzal a különbséggel 1781-hez képest, hogy akkor a dedukció legalább saját határai között konzisztens akart lenni a tapasztalás empirikus műveleteinek és transzcendentális elveinek feltérképezésében. Az affinitásról lemondó és a reproduktív képzelőerőt kitaszító B-változat, mint föntebb megmutatkozott, a produktívnak a kapacitását a kategóriák sematizálására szűkíti. A transzcendentális

Ez a passzus az, ami a “séma” szó nélkül nyugodtan elférne az B-dedukcióban. De ha “az ítélőerő transzcendentális doktrínája” mutatja meg, “hogyan alkalmazhatók a jelenségekre egyáltalán mint jelenségekre a tiszta értelmi fogalmak” (172), akkor a B-dedukció ennyiben szintén minősülhetne az ítélőerő doktrínájának. A harmadik Kritikában már csakugyan “az ítélőerő [ …] feladata” lesz az, hogy “az általános természetfogalmakat a priori módon sematizálja” (ÍK 33). Ily módon viszont az ő feladata kellene hogy legyen az is, ami a B-dedukcióból kimarad: a különös szemléletek empirikus sematizálása a fogalomalkotás és ezáltal az objektív szintézis érdekében.

Egyvalami utalhat esetleg arra, hogy Kant, ha nem is feltétlenül az ítélőerőt tartva szem előtt, mindazonáltal szükségesnek tart itt egy empirikus sematizmust a kategóriáké mellett. A “figurális szintézist [ …] a képzelőerő transzcendentális szintézisének kell neveznünk”, mint ami “pusztán az appercepció eredendő szintetikus egységére, tehát a kategóriákban elgondolt transzcendentális egységre vonatkozik” (^B156). Ennek alapján a “synthesis speciosa”, az “érzékelésben adott sokféleség a priori lehetséges és szükségszerű szintézise” (uo.) nem tartható a szó igazi értelmében figurálisnak. Hiszen a kategóriák tisztaságával nyilván összeférhetetlen, hogy sémáik révén bizonyos formák alakuljanak ki az elmében; az egység kategóriája csak szükséges, de korántsem elégséges például “a ház alakjá”-nak megképezéséhez (^B163). A sematizmusfejezetben azonban nem az eredeti, hanem “az érzéki fogalmak (mint térbeli figurák) sémája” számít “a tiszta a priori képzelőerő produktumá”-nak; s ezután következik, hogy “a képek [ …] a fogalomhoz mindig csak az általuk jelölt séma közvetítésével kapcsolódhatnak” (175). Maguk a fogalmak aligha lehetnek Figuren im Raume: sémáik lehetnek azok. Azonkívül az érzéki fogalmak sémája, erről volt szó, a matematikaiakat kivéve sohasem tiszta, mivelhogy a fogalmak empirikusak. Ennek ellenére a figurális szintézisnek a B-dedukcióban való szerepeltetése azt jelezheti, hogy Kant a tulajdonképpeni transzcendentális sematizmus mellé a tapasztalatelmélethez immár nélkülözhetetlennek gondol egy olyan sematizmust, amely nem a kategóriákat tér- és időbeliesíti, viszont szintén transzcendentális – a tapasztalat lehetőségfeltételeihez sorolandó – funkcióval bír: általában “az érzéki fogalmak” és szemléleteik közt közvetít. A synthesis speciosa olyasvalami lehetne eszerint, ami a figurával már a species általánosságába emeli a képet, azaz elvonatkoztat érzéki adva-lététől és egyediségétől. De ha így is van, ami persze nem biztos, a kezdeményezés nehézségeket rejt. Mert a fogalmakhoz hozzárendelhetők sémáik és figuráik az aprioritásnak ama gyengébb értelmében, ahogyan a ház alapjának aláásásakor a priori bizonyos az összedőlés. Ami viszont a szemléletek mint ilyenek empirikus sematizálását illeti, ennek nem adható meg szabálya; a szemléletek felől nézve egyedi és általános diszkrepanciájának áthidalása az ítélőerő szabályszerűsíthetetlen művészete marad.

Ezt az egész összefüggést azért kellett áttekinteni, mert a harmadik Kritika nagyjából az itt felsorolt körülményekre reagálva fordul majd az ítélőerőhöz a tapasztalatelmélet megtámogatása céljából; ahhoz az ítélőerőhöz egész pontosan, amely az empirikus sematizálásban illetékes. Igaz, a derék képesség transzcendentálfilozófiai megdicsőülésének az is előfeltétele még, hogy a Függeléket fölemésszék ellentmondásai. E szövegrész elemzése előtt már csak egy téma van hátra. A második kiadásban a dedukción kívül is megmutatkoznak annak következményei, hogy az Analitika lemond(ani kényszerül) a képzelőerő empirikus teljesítményéről, melyre az első – mivel birtokában hitte magát a priori elvének, az affinitásnak – még bazírozhatott. A “tiszta értelmi fogalom sémáját soha nem lehet képbe foglalni, mert e séma nem egyéb a tiszta szintézisnél” (175). Pár sorral azután mondja ezt Kant, hogy a sematizmust “az emberi lélek mélyén rejtőző művészet”-nek nevezte, úgyhogy szavaiból, tárgyszerű igazságuk mellett, némi megkönnyebbülést is ki lehet érezni. A kategóriák és sémáik kapcsán nem jelentkeznek mindama bonyodalmak, melyek az “érzéki fogalmak” és képeik fentről lefelé, s még inkább az egyedi szemléletek és empirikus fogalmaik lentről felfelé viszonylatában. De a helyzet ennél összetettebb. A transzcendentális sémák éppoly tiszták lévén, mint a kategóriák, tapasztalati alkalmazásuk előfeltételezi, hogy a jelenségek percepciója valamiképpen magában hordozza már a fogalom ígéretét, illetve hogy egy empirikus képesség kihozza ezt belőle.

Az A-dedukcióban az affinitás tartalmi elve garantált (volna) a priori módon azért, hogy az apprehenzió adataiból a mentális feldolgozás során az ismeretek koherenciakritériumának megfelelő objektív szintézis szülessék. A B-változatnak nem marad egyebe, mint az értelmi képesség a belső érzék szintén a priori, de csupán formai meghatározására, ami a tapasztalás különös eseteiben kevés az objektív ítéletszintézishez. A sémafejezet – eredetileg az A-dedukcióval a háta mögött – nyíltan bevallja, hogy az ítélőerőnek az a tevékenysége, mellyel a szemléletileg adottat fogalom alá rendeli, szabályszerűsíthetetlen, ergo ki is kell szorulnia a tiszta a priori elvekre orientált elméletből. Attól azonban, hogy a kategóriák nem foglalhatók képbe, sematizmusuk tana nem úszhatja meg különös kép és általános fogalom közvetítésének problémáját. Épp amiatt nem mehet el mellette, mert és amire a transzcendentális időmeghatározások önmagukban kép-telenek. Ám miután 1787-re a képzelőerő empirikus működése mögül elvész az a priori elv, az ítélőerő pedig eleve szóba sem jött apriorizálható empirikus képességként, Kant nemcsak a dedukció eredeti genetikus módszerét áldozza föl egy másképp problematikus megközelítés javára, hanem az alaptételszakaszban is kénytelen változtatásokat eszközölni. Az analógiák tárgyalása elé beiktat egy (két fejezettel ezelőtt részben már idézett) új passzust.

A szövegrészlet tehát a matematikai és a dinamikai tételek kifejtése között található. Ezúttal nyílttá válik, amit a B-dedukció homályban hagyott. Az apprehenzió, amíg csak a matematikai kategóriák tagolják, nem nyújt mást, mint a “térben és időben egymás mellé helyezett” észleletek esetleges sorát. Tartalmuk akkor egyesülhet objektív nexusban, ha a sokféleség valamelyik viszonykategória szerint szintetizálódik. S miután a második dedukció az elsőnél is hangsúlyosabban ezt az objektív kapcsolatot állítja az identikus Énhez való tartozás egyetlen móduszaként, a dinamikai kategóriák sematizációjával kellene megoldani a szubjektív – és szubjektív voltában esetleges – tudategység (tapasztalatelméleti) semlegesítését.

Kifejezetten úgy méghozzá, mint rögtön látható lesz, hogy a képzelőerőn a lehető legkevesebb múljék. A kauzalitás kapcsán lehet a legjobban megmutatni, milyen fonák helyzetbe jut a B-kiadás e szándék miatt.

Ez volna maga séma. A dolgok különös oksági kapcsolódását illetően semmit nem határoz meg: tiszta-formai természeténél fogva “a reális [ …] bármely tetszőleges előfordulásá”-ra vonatkozik, ám a tapasztalatban nem a reális mint ilyen szokott előfordulni, hanem ez és ez a dolog vagy esemény. A második analógiánál az a kérdés, miként vihető át az okságfogalom tartalmazta szabályszerű szukcesszivitás az ugyancsak szukcesszív, de az objektív szabályszerűséget nélkülöző apprehenzióra. A jelenségek két “állapotá”-t látván – és ez fontos, hogy állapotokról van szó –,

E részlet szintén a B-kiadás toldaléka. Célja szemmel láthatóan az, hogy leértékelje az empirikus képzelőerőt; hogy megvonjon tőle minden kompetenciát, mellyel az objektív szintézis részese lehetne. Az A-dedukcióban még rajta múlott az észleletek társítása: formailag az okságkategória szerint, tartalmilag viszont a szokáson túlmutató affinitás mint asszociabilitás a priori elve alapján. Most már – miután reproduktív funkciójában a pszichológiába utaltatott – “csakis [ a] tiszta értelmi fogalom” hivatott meghatározni, mi az “objektív viszonya” a két állapotnak. Baj is kettő van ezzel. Két súlyos baj, de főleg azért, mert csúnya, amiről árulkodnak. Az empirikus képzelőerő menesztésével párhuzamosan Kant némi hamisításra is kész avégett, hogy a tiszta értelmet nyerő helyzetbe hozza: magát a tapasztalatot szabja hozzá a tapasztalatelmélet aprioritásigényéhez és ebből fakadó korlátozottságához. Az egyik baj az, hogy az állapotok viszonya messze nem meríti ki az oksági kapcsolatot, s még kevésbé lehet annak reprezentatív esete. “Ha [ …] azt mondom: a nap felmelegíti a követ, akkor az észlelethez” kétségkívül “hozzáadódik az ok [ tiszta] értelmi fogalma is” (Prol. 66, lábjegyzet), ám a tapasztalati ítélet nem arról szól, hogy a kő hideg állapota lenne az oka a melegnek. És legtöbbször nem ilyesmiről szól. Hanem különböző dolgok egymásra-hatásáról. A második baj az, hogy egyazon dolog két állapotát látva az észlelés időrendje szükségképpen megegyezik az ok-okozati renddel. Amikor például a sas repülni kezd, az az állapota, hogy a sziklaszirten ülve kiterjeszti a szárnyát, felfogható ama következő állapotának okaként, hogy repül. De nincs az a képzelőerő, süllyedjen bármily mélyre is a pszichológiában, amelyik az időbeli egymásra-következést a kauzális bekövetkezéssel fordított rendben apprehendálná. Hogy “pusztán a képzeletben” – a beképezésben – az okozat-állapot “akár meg is előzhetné” az ok-állapotot, ez egész egyszerűen nem igaz. Illetve csak akkor, ha a képzelőerő fantáziaként működik; vagy ha a végéről kezd el nézni egy természetfilmet. Minden más esetben a beképezés rendje egyezik az objektív viszonyéval. A tiszta értelemnek viszonylag könnyű dolga van ekkor a kategoriális meghatározással. És ez a könnyítés sajnos koncepcionális célja a B-kiadásnak.

A második analógia 1781-ben így hangzik: “Minden, ami történik (létezni kezd), előfeltételez valamit, amire szabály szerint következik” (^A209); 1787-ben így: “Minden változás az ok és az okozat közti kapcsolat alapján megy végbe” (^B209). A korrekció, ahogyan az okozat helyén a – két bekezdés múlva már a megváltozott állapotra redukált – módosuló leváltja a létezni kezdőt, a bekövetkezőt, egyenes folyománya a reproduktív képzelőerő kiebrudalásának. Ugyanez jelentkezik a B-dedukcióban a házas példa után.

Az az egy igaz ebből, hogy az objektív ítéletben az észleletek viszonya formailag az a priori okságkategória szerint determinált. De a cseppfolyós és a fagyott állapotnak nincs kauzális köze egymáshoz: amaz nem oka emennek. Következésképp az apprehenzió sem “rendelődik alá” a kauzális reláció tiszta fogalmának. Akkor rendelődnék alá, ha az esemény kiterjedne az okra, amelytől a víz megfagy. Csakhogy ekkor már nem lehetne tisztán alárendelésről beszélni. Hamarosan lesz egy másik példa, amelyből kiderül, miről lehet helyette. Megjegyzendő még, hogy a szövegrészlet így magában is egész paradox. Akárcsak előzőleg, ahol a ház észlelését “a mennyiség kategóriájá”-nak rendelné alá (uo.), megint példán, tehát egyedi eseten akarja Kant bemutatni, hogy a kategória önerőből – az empirikus képzelőerő nélkül – uralja a percepciót, s közben kétszer is leírja, hogy a szemléleti sokféleséget csak überhaupt tudja meghatározni “az időbeli egymásutániság vonatkozásában”. Maga az érv ellenérvbe fordul át ily módon, cáfolva, ami mellett szólnia kellene.

Mindezzel, ahogyan eddig sem, továbbra sem annak megkérdőjelezése a cél, hogy a kauzalitás alakzata és egyáltalán a tárgytudat eredeti formái a priori módon alapul szolgálnak minden tapasztalathoz, s ekként konstitutívak a jelenségek vonatkozásában. E tekintetben a második analógia bizonyítása amúgy is a Kritika legjobb részei közé sorolható; de csak a nélkül az előrebocsátott kínos óvintézkedés nélkül, hogy az oksági összefüggés az állapotváltozásra korlátozódik. Az “apprehenzió” egymásutánja “merőben szubjektív viszony, és nem határoz meg objektumot”; “az objektumban foglalt egymásutániság”, mellyel “szubjektív szintézisemet (az apprehenzió szintézisét) objektívvé teszem, mindig valamilyen szabály figyelembe vételével történik” (214), az okságfogalomban mint “tiszta a priori fogalom”-ban (215) rejlő szabályéval jelesül. Pontosan érzi Kant, micsoda revolúciót hajt végre, amikor a gondolkodás szerkezetét, mely egyszersmind az empirikus tárgygondolás szerkezete, a lehetséges tapasztalati objektivitás a priori lehetőségfeltételévé teszi. De a forradalom hevében olykor túlzásokra ragadtatja magát.

A dedukciók elemzése után már unalmas lehet, mégis muszáj leírni: az idézet két mondata nem passzol egymáshoz, így az egész nem megy el érvnek sem. Igaz, Hume Értekezése tényleg pont azt hagyja homályban, hogy mi “indít bennünket az ok fogalmának” mint ilyennek a “megalkotására”. Kant viszont a másik véglet felé húz; vagy ha a jelen dolgozat első fejezete nem tévedett nagyokat, e véglet felől indul: onnan, hogy létezniük kell a priori fogalmaknak és elveknek, köztük a kauzalitásénak, mert egyébként a metafizika menthetetlen. Két összetartozó, mégis különböző dologról beszél. Egyszer az a priori okságfogalomról, amely az események egyáltalán lehetséges objektív tudatának minden tapasztalat előtt fennálló tiszta formája. Másrészt az, hogy “bizonyos események bizonyos jelenségekre következnek”, kizárólag empirikusan ismerhető meg, “indukció” révén, ami a “kitalált”-nál kétségkívül erősebb, de mégis csak relatív általánosságra és szükségszerűségre jogosít fel. A kategória – vagy a sematizálásával nyert törvény, “mely szerint [ a jelenségek körében] mindennek oka van, ami bekövetkezik” – ezt nem váltja le, a mindenkori tapasztalat pedig az a priori formából és az empirikus tartalomból tevődik össze. A “minden” felől éppúgy nincs tiszta átjárás a “bizonyos események” felé, mint ezektől empirikus a “minden” felé.

Talán nem volt hozzá energiája, hogy teljes egészében átírja a szöveget, talán nem akarta túlságosan nyilvánvalóvá tenni amaz óvintézkedést, melynek erőltetettségével maga is tisztában lehetett: a második analógia tárgyalásában Kant benne hagy valamit, amitől jókora feszültség keletkezik a B-kiadásbeli korrekció és az eredeti kifejtés között. Az érvmenet fő eleme az, hogy az észleletileg adott képzetek sora a kauzalitás a priori kategóriája révén hozható olyan egységre, mely az egyes szubjektum megjelenítőerejéről leválva valamilyen objektív viszonyt ad ki; az apprehenzió tartalma azért bírhat a fogalmi szintézisben tárgyi referenciával, mert az elmében a priori megvan az ilyen tárgyiasítás alapformája. A bizonyítás majdnem végig azt a fajta esetet veszi alapul, ahol a kauzális történés észlelése párhuzamos magával az objektív relációval. Ilyen lenne például az a jellegében a víz megfagyásához hasonló eset, amikor “egy csónak lefelé úszik a folyón” (212). Bár nem világos, milyen oksági kapcsolat áll fenn a csónak két különböző pozíciója, térbeli állapota között – alkalmasint semmilyen –, Kant itt legalább kimondja, hogy az efféle eseteknek behatárolt argumentatív horderejük van a szubjektív észleletsor és az objektív ítélet közti transzformáció magyarázata, pontosabban a benne rejlő probléma kezelése tekintetében: “lehetetlen, hogy e jelenség apprehenziója során a hajót előbb a folyó lenti szakaszán észleljem, s aztán a fenti szakaszon” (213). Speciel ha a csónakos fölfelé evez, akkor lehetséges; és akkor az oksági viszony végképp nem tételezhető a csónak két helyzete közt. Némi nagyvonalúsággal azonban az olvasó elfogadhatja, hogy “esetünkben az apprehenzió szubjektív egymásutánját a jelenségek objektív egymásutánjából kell levezetni” (uo.). S elfogadhatja az innen nyert generális következtetést is.

Olyan nagyon “tetszőleges”-nek azért itt sem minősíthető az apprehenzió rendje, ha egyszer “lehetetlen” eltérnie a tárgyi rendtől; ha “az apprehenziót nem hajthatom végre másként, csupán ebben az egymásutániságban”, akkor az empirikus képzelőerő még a pszichológiába kergetve is a transzcendentálfilozófia szolgálólánya lesz. Próbálná csak meg valaki az árral sodródó csónakot előbb lent, azután fönt észlelni. Az apprehenzív és az objektív egymásutániság ilyen szimmetriájának meglétekor a B-dedukciónak igaza van abban, hogy az “esemény apprehenziója, s maga az esemény, az okozatok és okok közötti viszony fogalmának rendelődik alá, és ugyanígy áll a dolog más esetben is (^B163f). Mi több, abban is, hogy “az appercepció empirikus egysége, melyet itt nem vizsgálunk”, s amely “csupán szubjektív érvényű”, “bizonyos adott konkrét feltételek mellett” az “értelem tiszta szintézise által” létrehozott, “objektív érvényesség”-gel bíró apperceptív egységből “vezettetik le” (^B149).

A levezetésnek így is át kell hidalnia persze a tiszta kategória és az empirikus tartalom közti minőségi különbséget. A tapasztalati ítélet, amennyiben tényleg a kauzalitáskategórián alapul, csak a folyó sodrása és a csónak sodródása viszonylatában mondhat ki ok-okozati összefüggést, azaz hiába lehetetlen az utóbbi mozgását hátrafelé apprehendálni, az ítéletnek előfeltétele a tapasztalati tudás, hogy a folyó olyan, ami sodor, a csónak meg olyan, ami sodródhat. Enélkül a parton ücsörgő elme – a Prolegomena terminológiájával – nem fogja “logikai kapcsolatba” hozni észleleteiket. De ami most fontosabb: ha a “konkrét feltételek”-en nem a két rend szimmetriája értendő, akkor az apprehenzió mozgása vagy az észleletek “szubjektív érvényű” tudatbeli egymáshoz csatlakozása nem fog kauzális sort kirajzolni. Márpedig a szimmetria sajnos nem univerzális. A B-dedukció erről hallgat. Az alaptételszakasz nem: “felmerül [ …] egy aggály” (219), ismeri el. Az nevezetesen, hogy a “természetben működő hatóokok nagyobbrészt egyszerre léteznek okozataikkal” (uo.). És ez csakugyan aggasztó. A természet, sportszerűtlenül ellenszegülve a tiszta értelem törvényadó akaratának, jól belezavar apprehenzió és appercepció párhuzamosságába. Aktuálissá válik a B-kiadás fönt idézett toldalékának megállapítása, hogy ti. a képzelőerő bizony fordítva is mutathatja akár okot és okozatot. Csak épp nem abban az értelmezhetetlen formában, hogy egyazon dolog két állapotának észlelésekor a képzelőerő a kauzálisan későbbit időbelileg előbbre is helyezheti. Hanem úgy, hogy az okozó és okozott entitások percepciója során “a képzelőerő nem határozza meg az egymásutániság rendjét (azt, hogy minek kell előbb, és minek később következnie), és az egymásra következő képzetek sora odafelé is, visszafelé is haladhat” (218). Ez még az aggály fölbukkanása előtt olvasható, de nyilván utána sem veszti érvényét. “Például a szobában melegebb van, mint künn a szabad levegőn. Körülnézek, a különbség okát keresvén, és szemem megakad a forró kályhán” (219). Megakad – ha tudom, hogy a kályha fűtésre való (a forróságot látni nem lehet, csak a kályhához mint fűtésre valóhoz asszociálni). A tiszta értelmet pedig a hőség dacára kiverheti a hideg veríték.

Az aggályt, mondja Kant, “el kell oszlatnunk” (219). Bizonyos szempontból el is oszlatja, ám ez nem hoz végső megnyugvást. “Az ok kauzalitása és közvetlen okozata közötti idő akár végtelenül csekély is lehet (úgyhogy az ok és okozat egyszerre létezhet), mindazonáltal a kettő közötti időbeli viszony meghatározható marad” (220). Csakhogy e meghatározásnak van egy primer, nagyon egyszerű és mégis nagyon bonyolult feltétele. Az oksági viszony relátumainak apprehenziójától, mely nem szükségképpen parallel a tárgyi renddel, köztes stádiumon át vezet az út az objektív szintézis megalkotásához: azonosítani kell az apprehenzióban adott dolgokat aszerint, hogy miként gyakorolhatnak, illetve szenvedhetnek el hatást. A ‘mi lehet az oka annak, hogy…’ kezdetű kérdésben, mely a tapasztalás egyik vezérlő orientációja, elvárás rejlik: az okozat – pontosabban az okozatként meghatározhatónak gondolt észlelettartalom – mivolta alapján beméri a lehetséges okok körét. Valaki egy követ lát a földre hullani maga mellett, majd körbenézve észrevesz először egy embert puskával, majd egy másikat íjjal, aztán egy harmadikat parittyával, végül egy negyediket esernyővel a kezében. Apprehenzióját a kő és a parittya társítása révén fogja részint megszűrni, kizárva a puskát, az íjat és az esernyőt mint okot, részint átfordíthatóvá tenni az immár objektív érvényű predikációba, hogy a parittyás fickó egy követ dobott felé. De ehhez a szimpla művelethez is meglehetős identifikációs, absztrakciós, szelekciós és asszociációs készség szükségeltetik már. Főleg ha az esernyős ember, mert ez sem zárható ki, halálos ellensége az illetőnek, míg a parittyásnak, tudomása szerint, semmi indítéka nincs arra, hogy kővel hajigálja. Vagy ha az utóbbi, egyik kezében a parittyával, a másikban teniszütőt tart. Vagy ha kettejük között flamingók bóklásznak, melyeken a képzelőerő máskor oly szívesen legeltetné a tekintetét. Ennyit a matematikai példákról.

Hiába nyugszik lehetősége szerint a kategóriákon, a tapasztalás sohasem mehet végbe az empirikus képesség közreműködése nélkül. Róla pedig lepereg az apriorizálás szándéka, ami a Kritika számára láthatóan emészthetetlen. Ez nyilvánul meg abban, hogy a B-kiadás a kauzális viszonyt az állapotváltozásra szűkíti. Ha teljesen nem iktatható is ki, legalább minimalizálható ekkor a képzelőerő hozzájárulása a tapasztalati ismeretekhez. Két állapot szukcesszív észlelésekor az apprehenzió kontinuusan halad valamitől valamiig, azaz menete parallel az utóbb objektív szintézisben tételezhető változással; nincs olyan kényszer, hogy az elme e párhuzamosságtól eltérve vagy a folyamatosság megszakításával keresse a bekövetkezőnek az okát. Az objektív szintézis úgy tüntethető fel, mint ami egyedül a tiszta értelem műve, s nem szorul rá a reprodukció (vagy az észleleti ítélet vagy az empirikus sematizálás) címszava alá tartozó aktusokra. Hogy ez az olvasat ne tűnjék túl agresszívnek, jöjjenek itt a tapasztalat első és harmadik analógiájának A-, illetve B-kiadásbeli verziói is. “[ M] inden jelenség mint magát a tárgyat tartalmazza azt, ami állandó (szubsztancia), és ennek puszta meghatározásaként foglalja magában azt, ami változik, vagyis azt, hogy a tárgy milyen módon létezik” (^A204) – a “szubsztancia a jelenségek minden módosulása során változatlan marad, s mennyisége a természetben nem növekszik és nem csökken” (^B204). “[ A] z egyidejűleg létező szubsztanciák egyetemes kölcsönviszonyban állnak” (^A225) – a “szubsztanciák, amennyiben a térben egyidejűleg észlelhetők, egyetemes kölcsönhatásban állnak egymással” (^B225).

Az első analógia 1787-es formulája szemlátomást a természettudomány felé mozdul el attól, ami hat évvel korábban még a tapasztalás elve volt. Egy, ‘a kutya ugat’ típusú ítélet magyarázható úgy, hogy az alany-terminushoz (a kutyához) mint szubsztanciához társíttatik az állítmány-terminus (az ugatás) mint akcidens. Az anyagmegmaradás törvényével már kevésbé magyarázható, viszont e törvény nem is ereszkedik alá abba az empirikus fertőbe, ahol a reproduktív képzelőerő tartózkodik. Éppily szembeszökő az empirikus képesség tapasztalati közreműködése lefokozásának szándéka a harmadik analógia átírásában; sőt itt nyilván ugyanaz a megfontolás munkál, mint a kauzalitáselv korrekciójánál. Az egyidejű létezés helyére az egyidejű észlelhetőség kerül, ami megintcsak arra lenne jó, hogy a kategoriálisan szabályozott fogalmi nexus ne legyen ráutalva a percepció mozgására, s ezáltal esetlegességre. Jó lenne azonban az is, ha Kant elárulná, mit ért egyidejű észlelhetőségen. A kifejtés ugyanis a B-kiadásban is arról szól, hogy az észleletek “kölcsönösen követhetik egymást” (uo.). Persze a “sokféleség megragadásának szintézisében a sorrend közömbös” lehet (226), ám ettől a különböző entitások észlelése még nem történhet egyidejűleg, és az egyikről a másikra vagy a másikról az egyikre való átmenetet a tiszta értelem biztosan nem determinálhatja: mert hiányzik belőle az átmenet miértje és merréje. Ami tapasztalatelméleti szempontból igazán aggálykeltő, az végső soron az, hogy a Kritika nem tudja a priori alapokra helyezni a minden tapasztalathoz szükséges empirikus képességet és empirikus tudáskészletet: sem akkor, amikor próbálkozik ezzel (az A-dedukcióban), sem akkor, amikor próbálná megkerülni e nehézséget a tiszta értelem szerepének felnagyításával (a B-dedukcióban és az alaptételszakasz átírásakor). Így hát a sematizmusfejezet is oda lyukad ki végül, ahova – bár eltérő úton – a két dedukció. Ha a jelen fejezet elemzései megállják a helyüket nagyjából, úgy a korábbiak most azzal egészíthetők ki, hogy a tapasztalatelmélet az ítélőerőt lesz kénytelen igénybe venni a bajok orvoslására. A harmadik Kritika Bevezetéseiben kerül majd sor erre. De előbb szét kell esnie még a regulatív észhasználat elméletének.