A “jelen kiadásban”, írja Kant az 1787-es Előszó vége felé, “kísérletet tettem bizonyos javításokra”, kiküszöbölendő többek közt “az értelmi fogalmak dedukciójának homályosságait” (^B47). Voltak ilyenek, mi tagadás. A javítások aránytalanul erősre sikeredtek mégis: teljesen új dedukció kerül az első helyébe. Sokkal gördülékenyebb, mint a hat évvel korábbi szöveg. S miközben gördül, visszamenőlegesen nyilvánvalóvá teszi, hogy az A-változatban baj volt a képzelőerővel. Részint végletesen lefokozza, részint az értelem igájába hajtja a szebb napokat látott képességet; párhuzamosan azzal, hogy az affinitást törli a transzcendentális elvek közül. Fellelhetők e korrekció előzményei az 1783-as Prolegomenában, ahol észleleti és tapasztalati ítélet megkülönböztetésekor Kant olyan helyzetbe hozza magát, hogy utóbb muszáj lesz elbánnia a képzelőerővel. De a drasztikus gyógymód nem segít. Csak látszólag stabilabb az új dedukció, valójában ingatag, féloldalas. Föláldozhatni, negligálhatni vél olyasmit is, aminek kiiktatásával, bár egy darabig zökkenőmentesebbé teszi útját, végül kátyúba jut. Módszere árulkodó már: egyedül a fentről lefelé perspektívát ismeri, legalábbis ezt szeretné ismerni egyedül.

Ennek jegyében állítja az élre a tudatidentitás követelményét. A jelenségek összefüggéséről a spontaneitás gondoskodik mindig is: “a kapcsolat nem származhat a tárgyakból, csupán a szubjektum műve lehet” (^B142). Legmagasabb rendű feltétele pedig a bármely képzetet okvetlenül kísérhető “Én gondolom” (^B143; az “Ich denke” jelentésének e fordítás jobban megfelel, mint a “gondolkodom”). A cogito egységét írják bele a kategóriák a jelenségekbe. A tapasztalathoz a priori módon “szükség van a szemléletben adott sokféleség szintézisére, ami nélkül nem gondolható el az öntudat egyetemleges azonossága” (^B145). Ezt szolgálják a tiszta értelem alakzatai. “Minden érzéki szemlélet a kategóriák alá rendelődik; sokféleségük csakis a kategóriák feltétele alapján egyesülhet egyazon tudattá” (^B150). Első ránézésre nincs ebben sok változás az A-verzióhoz képest, legfeljebb annyi, hogy ott a képzetek és egységük tudatát Kant még nem az Ich denke formulával adta meg. De a változás több, mint formai. Az “appercepció szintetikus egysége a legfelső pont, melyhez az értelem bárminemű használatának, magának az egész logikának, s a logika nyomán a transzcendentálfilozófiának kötődnie kell” (^B145, lábjegyzet). Ez is furcsa már, ez a hangsúlyosan logikai indítás. És az ekként magasba emelt “képesség”, így az idézet folytatása, “azonos magával az értelemmel” (uo.).

A “különböző képzeteket kísérő empirikus tudat önmagában szétszórt, és nem vonatkozik a szubjektum azonosságára” (^B144). Ugyaninnen, az észleletek szétszórtságától indította az első dedukció a progressziót felfelé. De egyesítésük folyamatába empirikus apprehenziójuk és társításuk műveletét is beiktatta. S megengedte, még ha csak azért is, mert nem tudta kizárni, hogy az észleletek objektív szintézis nélkül tartozzanak egymáshoz és az identikus appercepcióhoz: az “egyazon öntudat” kiterjedhetett rájuk úgy is, hogy nem kapcsolódtak össze az objektív szintézis egységében. Második nekifutásra tűrhetetlen az ilyen hiba.

A dedukció sarkalatos tétele fogalmazódik meg itt és az előző idézetben: a szemléleti képzetek kizárólag az objektumtudatban egységesülhetnek, és/mert kizárólag így tartozhatnak az eredeti appercepcióhoz: “más módon [ …] nem”. Persze az A-változat hasonlóképp többször előrebocsátotta, hogy az észleletek csakis az objektív szintézisben lehetnek egyazon Én tudatának tartalmai. De alulról nézve ez problematikusnak bizonyult: felbukkant a “valamilyen tudat”, melynek eltüntetéséhez – vagyis ahhoz, hogy mindig és szükségszerűen átmehessen ismereti szintézisbe, s hogy e szintézis koherensen illeszkedjék az ismeretek rendjébe – a jelenségek transzcendentális affinitásának az apprehenzió szintjén érvényesülő elve kellett volna.

Az affinitás a B-dedukcióban nem fordul elő. Nyilvánvalóan belátja Kant, hogy ez volt a tapasztalatelmélet legbizonytalanabb pontja (s bár a regulatív észhasználatot tárgyaló Függelékben fenntartja, olybá vehető, mintha elvesztette volna). Kompenzációképpen, legalábbis a szövegnek úgy az első harmadában, sokkal hangsúlyosabbá teszi azt a mozzanatot, hogy az eredeti appercepció az értelemmel azonos: a benne kifejeződő “transzcendentális egységet objektív egységnek” nevezi vagy tucatszor (^B148), miután leszögezte, hogy “objektum az, aminek fogalmában egységbe foglaltatik egy adott szemlélet sokfélesége” (^B147). “Intelligencia vagyok”, írja később az appercepcióról, “mely csupán azt tudja magáról, hogy rendelkezik az egybekapcsolás képességével” (^B161). E képesség az értelem, transzcendentális formájában a tiszta értelem. “A szemléletben adott minden sokféleség az appercepció transzcendentális egysége révén egyesül valamely objektum fogalmává” (^B148). Esélye sincs mássá egyesülni, olyasvalamivé, amiből hiányzik a fogalmi meghatározottság: hiszen aminek révén egyesülhet, az az objektivitásra van beállítva eleve. Ha ilyen az ad-percepció, a percepcióból csakis objektumok születhetnek; egyebet nem tesz lehetővé a szintézisben implikált Én-tudat jellege. Ám épp ezért új, pontosabban soványabb jelentést hordoz az a megállapítás, hogy a sokféleség tudatbeli egységének tétele mint tétel analitikus, jóllehet az egység maga szintetikus. Nem foglal többé magában olyan kényszert – mint 1781-ben –, hogy a dedukció szintetikus úton közelítsen e szintézishez. Módszere egyirányúvá válik. Minthogy a szemléleti sokféleség egységében az Én identitása deklaráltan csak az objektumtudat módján lehet jelen, nincs miért vesződni többé regresszív és progresszív eljárás fáradságos ötvözésével; az előbbi is elég önmagában. Ha az eredeti appercepció csak az objektív szintézist tűri el, akkor bármely tartalmára, pusztán azért, mert az övé, értelmi szabály-, fogalmi szükségszerűség érvényes, ergo fölösleges külön bemutatni, miképpen lesz az érzékelés anyagából tárgyi ismeret.

Igaz, nézhető ez az egész fordítva is: azért kell jó előre deklarálni az Énhez tartozás és az objektív szintézis egyenlőségét, hogy az ismeret keletkezésének vizsgálata mellőzhető legyen. Ekkor ugyanis figyelmen kívül hagyható a képzelőerő empirikus működése és transzcendentális elve. Hogy a dedukció erre törekszik, azt elárulja az első fejezet végén már hivatkozott nyitó paragrafusa.

Lehet, hogy a szintézis “minden kapcsolatra nézvést egyaránt érvényes”, de aligha ugyanúgy. Mert az elme biztosan másképp jár el, amikor az észleletileg adott és a képzeleti szintézisben reprodukált sokféleséget az objektív ismeret szintézisére hozza – egy formája szerint analitikus ítéletben –, illetve amikor meglévő fogalmakat bont föl, vagy viszonyaikat explikálja. A dedukció a szintézist teljes egészében az értelemre hárítaná: “minden egybekapcsolás értelmi művelet”, “akár a szemléleti sokféleségbe visz összefüggést, akár különféle fogalmak közé” (^B142; vö. még ^B150). Kevéssel odébb azonban az értelem szintetikus kompetenciája az utóbbira látszik szűkülni. Azok között a bizonyos “szétszórt” tudatok között

A cinóber piros (“vörös”), azonkívül “súlyos” is (^A646), meg piros a vér is, azonkívül sós is stb. Ilyenfajta szubjektum–predikátum kapcsolatoknál az ítéletbeli analitikus egységtudat valóban szintézist előfeltételez: de mint fogalmi egységet. És a második bekezdés azt mutatja, hogy analízis (predikáció) és szintézis viszonyát Kant leginkább egy fogalmi rendszeren, meglévő fogalmak rendszerén belül gondolja el. A tapasztalat során viszont az “adott képzetek sokfélesége” oly módon kapcsolódik össze “egyazon tudatban”, hogy fogalomra hozott perceptuális tartalmak közt létesül analitikus egység. Ehhez kétségkívül szükségesek a (viszony)kategóriák. De amikor “minden képzethez hozzátársítom tudatát”, az a “szemléleti sokféleség” esetén nem egyéb az empirikus fogalomalkotás aktusánál. S itt bizony nemcsak a kategóriák elégtelenek önmagukban, hanem az “előre elgondolt lehetséges szintetikus egység” is sérülékeny.

Azért fontos ez a szövegrészlet, mert kiviláglik belőle, hogy a dedukció a kategóriák a priori érvényességének igazolása mellett a dolgok logikai-fogalmi rendjét is szem előtt tartja; az eredeti szintézisformák mellett a tapasztalat tartalmi koherenciáját is tehát. Így ama kezdeti tételbe, miszerint bármely szemléleti sokféleség csak az objektumtudatban egyesülve tartozhat az identikus Énhez, beleértendő, hogy az objektumtudat a koherens tapasztalat része mindenkor. Emiatt azonban a tétel csak még inkább szuppresszív óvintézkedésnek hat. Mert az “előre elgondolt” egység szükségképpen ki van szolgáltatva az észlelésnek. Igaz, Kant “lehetséges szintetikus egység”-ről beszél, ahol egy adott képzet “esetleg csak lehetséges [ …] fogalmakkal” kapcsolódik össze. Csakhogy valami analitikusan lehetetlent nyilván nem gondolhatni el előre (már amennyiben az értelem távolságot tart a fantáziától): “például amikor elgondolom magamnak a pirosat általában véve”, a tej fogalma biztosan nem fog szerepelni azok között a lehetséges fogalmak között, amelyekkel a piros “összefügghet”. Azt már az első dedukció is világossá tette, hogy “a kapcsolat nem a tárgyakban rejlik, s nem lehetséges olyasmi, hogy az észlelés révén kölcsönöztessék tőlük”. De ott a mondat még nem feltétlenül folytatódott volna így: “és csak ezáltal bocsáttassék be értelmünkbe, hanem éppenséggel az értelem hozza létre” (^B145). Ott még, legalábbis a lentről fölfelé menetben, a képzelőerő műveletei is közrejátszottak. S legfőképpen a jelenségek transzcendentális affinitása felelt (volna) azért, hogy a tehénből ne piros tej, a sebből ne zöld vér folyjék. Soha ne. Amaz “előre elgondolt” rend, pusztán a fogalmak rendje lévén, nem pedig a jelenségeké, védtelenül hagyja az értelmet az ilyen eshetőségekkel szemben. Az empirikus értelmet, melynek azonban a tiszta nem dobhat mentőövet. Ennek ellenére miután az affinitás – amúgy okkal – lekerül a napirendről, a B-dedukció döntően a kategóriákra terheli az érzéki anyag tudatosítását. “A sokféleséget, melyet egy, a magaménak nevezett szemlélet foglal magában, az értelem szintézise útján jelenítem meg az öntudat szükségszerű egységéhez tartozóként, és ez a kategória segítségével történik” (^B151). Egyedül “a kategória segítségével” azonban nem történhet. Úgyhogy Kant végül mégiscsak a képzelőerőhöz fordul. Ám ebben nincs sok köszönet.

Valahogyan persze muszáj foglalkoztatnia. Mert az nem járná, hogy közvetlenül az értelemnek, a “synthesis intellectualis” képességének tulajdonítsa “az érzékelésben adott sokféleség a priori lehetséges és szükségszerű szintézisét” (^B156). Ehhez kell a képzelőerő, szegény. Kétnemű továbbra is: “az érzékeléshez tartozik” egyfelől, másfelől “az érzékelés a priori meghatározásának képessége”-ként “szintézise a spontaneitás gyakorlásában áll” (uo.). De hiába az érzékeléshez tartozás – mely hat éve azt is jelentette, hogy “a képzelőerő szintézise, jóllehet a priori módon gyakoroltatik, mégis mindig érzéki, mivel a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik” (^A660) –, a B-dedukció nem érzi szükségét, hogy bemutassa, miként végzi el a képzelőerő a szemléleti sokféleség empirikus szintézisét. Már csak “a priori lehetséges és szükségszerű” funkciójának van jelentősége: mint “figurális szintézisnek (synthesis speciosa)”, mely ekként “transzcendentális” (^B156). Hogy mi is voltaképpen a figurális szintézis, nem derül ki itt; az egy fejezettel későbbi sematizmust előlegzi gyaníthatóan. A “képzelőerő [ …] a kategóriáknak megfelelően” viselkedik, így aztán “transzcendentális szintézise” soha nem is más igazából, mint “az értelem hatása az érzékelésre” (uo.). Spontán képességként “produktív” ugyan (uo.), de igencsak mérsékelten. A “belső érzéket”, az empirikus képzetek időbeli szintézisének helyét, ahol produktivitását kiélhetné, “az értelem határozza meg azon eredendő képességé”-vel, “hogy a szemléletben adott sokféleséget egybekapcsolja, vagyis alárendelje az appercepciónak” (^B157). Egyenlőségjel kerül “a képzelőerő transzcendentális művelete” és “az értelem” által “a belső érzékre” gyakorolt “szintézisteremtő hatás” közé; ez utóbbi felől van csupán létjogosultsága a “figurális szintézisnek” (^B158). És a legmélyebb (ám végül harakirinek bizonyuló) döfés:

Régi nevét tartja csak meg a képzelőerő. Az A-verzió még így írt: az “appercepció[ nak …] csatlakoznia kell [ hinzukommen muß ] a tiszta képzelőerőhöz azért, hogy funkcióját intellektuálissá tegye” (^A660). S ennek indoklásául szögezte le a következő mondat, hogy a képzelőerő szintézise a megjelenőre mint ilyenre irányul. A B-dedukcióban szóba jön ugyan a apprehenzív funkciója, de “az intellektuális szintézis”, mellyel az iménti lábjegyzet szerint adekvát, olyasvalami, amit “az értelem egyedül, a képzelőerő bármiféle közreműködése nélkül végez el” (^B156). Érdekes felállás. Saját aktusában annak felel meg a képzelőerő, amihez nincs szükség rá. Nem látszik túl nagy mozgástere lenni.

Pillanatnyilag legyen elég annyit rögzíteni mindebből, hogy alárendelt helyzetbe kerül az értelemhez képest. További kommentárral a második szakasz szolgál majd. Az értelmi szintézis kitüntetése nyilvánul meg a B-dedukció ítéletelméletében is. Elégedetlen Kant “a magyarázattal, melyet a logikusok az ítélet általános természetéről adnak”, hogy ti. az ítélet “két fogalom közt viszony megjelenítése” volna (^B149). A helyes definíció szerint “az ítélet nem egyéb ama módnál, ahogyan adott ismeretek között megteremtjük az appercepció objektív egységét. A ‘van’ kopula célja éppen az, hogy megkülönböztesse az adott képzetek objektív egységét szubjektív egységüktől” (^B150). Így az “ítélet” mint olyan “az objektív érvényességgel felruházott viszony”-t jelenti (uo.), s ebben az objektív ítéletszintézisben az eredeti appercepció egysége realizálódik a (viszony)kategóriák révén. Az ítéletelméletnek, ha áttételesen is, az a Prolegomena 18-23. paragrafusaiban olvasható fejtegetés az előzménye, amely észleleti és tapasztalati ítélet szembeállításával világítja meg a kategóriák szerepét.

Tiszta sor (első ránézésre). Még tisztább lesz a példákkal. “A szoba meleg, a cukor édes, az üröm kellemetlen” (Prol. 64). Igaz, az effajta ítéletek, ezt Kant “készséggel” elismeri, “pusztán az érzésre vonatkoznak”, s lévén maga az érzés “pusztán szubjektív”, “akkor sem válhatnának tapasztalati ítéletekké, ha hozzájuk adnánk egy [ tiszta] értelmi fogalmat” (uo., lábjegyzet). A következő példa már találóbb.

A második dedukcióban visszaköszönni látszik a kétféle ítélet megkülönböztetése. A “testnek súlya van”: ez volna a tapasztalati ítélet esete (^B150). Ekkor “a két képzet magában az objektumban, tehát a szubjektum állapotától függetlenül kapcsolódik össze, és nem csupán az észlelésben vannak együtt (bármilyen sokszor ismétlődjék is az)” (uo.). Ettől az objektív érvényű viszonytól marad el az, hogy “ha valamilyen testet cipelek, súly nyomását érzem” (uo.).

Egyvalami azért meglepő: a B-dedukció, noha kézenfekvő volna, sehol nem él az “észleleti ítélet” és “tapasztalati ítélet” terminusokkal. Ez lesz az egyik fejlemény, amellyel végpontjához ér a Prolegomena elindította folyamat. Ott a képzelőerőt hagyja Kant említés nélkül. Erre azért érdemes felfigyelni: megírja a Kritika zanzáját úgy, hogy tapasztalatelméleti összefüggésben szót sem ejt róla. Alkalmasint elvesztette a bizodalmát iránta. Néhol ugyan, így az idézett helyen is, a “megszokás”-ban leli föl az észleleti ítélet eredetét, ami az asszociációs szabályra utal. Ám ezzel, mint látható lesz, csak megerősíti, hogy hátat fordít első próbálkozásának. S annak a módszernek is egyben, amely genezise szerint vizsgálja a megismerést.

Az észleleti ítélet kerül az ismeretalkotás kezdetére. Úgy tűnik, mégiscsak megmarad a genetikus módszer. De ha megmaradna, a képzelőerőnek nem volna szabad hiányoznia a Prolegomena ítéletelméletéből. Márpedig hiányzik, ami egy tekintetben mindenképp üdvös. Így ugyanis az észleleti ítélet nincs kitéve annak a bizonytalanságot rejtő körülménynek, hogy “a képzelőerő szintézise [ …] a sokféleséget csak úgy kapcsolja össze, ahogyan az a szemléletben megjelenik” (^A660). Háttérbe szorul ezáltal a szokásalapú társításnak az az oldala, hogy az éppen adott észleletek kapitulációra kényszeríthetik, amennyiben minéműségükkel vagy együttességükkel ellentmondanak a dolgok bevett rendjének. Elhagyván a képzelőerő hozzájárulását az észleleti ítéletekből, Kant úgy láttathatja az ilyen “távolról sem tapasztalati ítéletek”-et, mint “amelyeket az értelem pusztán érzéki szemléletekből alkot” (Prol. 69). Észleleti és tapasztalati ítélet érvénybeli differenciájának áthidalásához elegendő immár a kategóriákra hivatkoznia, miként a napsütéses példában.

De most már az észleleti ítéletért is ugyanez az értelem felelős.

Mindezzel semmi baj, ha csak az nem, hogy Kant a kétfajta ítélet közti váltást olyan szinten fogalmazza meg, ahol az A-dedukció fő problémája eleve föl sem merülhet. Az észleleti ítélet, miután létrejötte a képzelőerő hiánya folytán ködbe vész – nincs szó beképezésről, képi és perceptuális azonosításról, valamint ezen nyugvó asszociációról –, a párhuzamos szerkesztés retorikai eszköze sugallta könnyedséggel transzformálódhat tapasztalativá. Értelmi-gondolati kapcsolatként szimmetrikus előformája emennek, csupán abban tér el tőle, hogy még nem objektív szintézis.

Egy helyütt mindazonáltal világosan kitűnik, hogy a Prolegomena tényleg megkerüli a dolgok nehezét; s hogy némi ellentmondásba is jut emiatt. Meg azért is – és ez más tekintetben figyelemre méltó változás –, mert miközben a képzelőerőről elfeledkezik, cserébe behozza az empirikus ismeretalkotásnak azt a diszkurzív mozzanatát, a szemlélet egyediségétől a fogalom általánosságáig való elvonatkoztató felemelkedést, amely viszont hiányzott az A-dedukcióból.

Az észleleti ítélet nincs ugyan említve itt, mégis csak róla lehet szó, mert a tapasztalás menete szerint csak ő állhat az “érzéki szemlélet” és a “tapasztalati ítélet” között. S valóban, pár oldallal előbb Kant ezt írta: az “észleleti ítéletek”-nél, “amelyek csupán szubjektíven érvényesek [ …,] nincs szükség egyébre, mint hogy az észleletek logikai kapcsolatba kerüljenek egymással egy gondolkodó alanyban” (Prol. 62). Jól kijön az ellentmondás. Az egyébként “a mi szubjektumunkra” korlátozott észleleti ítélet már általánossággal bír. Logikai általánosság és objektív általánosérvényűség között nem gond az átmenet: biztosítható pusztán a viszonykategóriákkal. Tapasztalatbeli szerepüket, hogy ti. az objektív szintézis alapformái, a Prolegomena kétségkívül nagyon jól bemutatja. Csak közben az egész koncepció harsányan arról árulkodik, hogy ami 1781-ben megoldatlan maradt, azt Kant most sem képes megoldani. Az észleleti ítélet egyszerűen átugrik a két évvel korábbi bizonytalanságon. Nem igaz, hogy “a szubjektumra vagy annak valamely egyszeri állapotára” korlátozódik, s hogy benne “csupán egymásra vonatkoztatok két érzetet az érzékeimben” (Prol. 64). Észleletek vonatkoznak egymásra, és nem az érzékben, hanem az értelemben. Sőt amennyiben az észleletnek az egyedi mint olyan a tárgya, úgy nem is egyszerűen észleletek, mert az ítélet “a szemléletet összehasonlítás révén már általánossá” teszi: egymással a logikai predikáció révén társítható képzeteket alkalmaz a szemléletben adottakra. Így az észleleti és a tapasztalati ítélet közti váltás – egyazon képesség, az értelem műve lévén mindkettő – egy logikai horizonton belül játszódik le, ami az A-dedukcióhoz képest nagy könnyebbség. De egy más szempontból kezelhetetlenül nagy.

Ha “a szemlélet összehasonlítás révén” már “általánossá” tétetett, s ha megtörtént már a “logikai összekapcsolás”, ráadásul egy “gondolkodó alanyban”: akkor az észlelettartalmak egymással asszociábilisaknak bizonyultak, és perceptuális azonosításuk után már az általánosság szintjére kerültek, az objektív ítélet előszobájába úgyszólván. A lényegi kérdés azonban ennek mikéntjére kellene hogy irányuljon: arra bizonyos “összehasonlítás”-ra, mely az észleletekből elővarázsolja a logikai – gondolati – társítás lehetőségét, s amelynek transzcendentális feltétele nem egyéb, mint a jelenségek egyetemes összehasonlíthatósága, az affinitás. Miután ez hiányzik, az észleleti ítéletetek részint a priori alap nélkül maradnak, részint ugyanúgy rájuk hárul az objektív predikáció előkészítése, mint ahogy az A-dedukcióban a képzelőerő műveleteire hárult (illetve nem pont ugyanúgy, mert Kant ott az általánossá tétel diszkurzív aktusát figyelmen kívül hagyta; erről a következő fejezetben lesz szó bővebben). A megállapítás, hogy esetükben “nincs szükség egyébre, mint hogy az észleletek logikai kapcsolatba kerüljenek egymással [ bedürfen (…) nur der logischen Verknüpfung] egy gondolkodó alanyban”, a legkevésbé sem jelenthet lekicsinylést, s nem utalhat olyan megkülönböztetésre, hogy de bezzeg a tapasztalati ítéleteknél szükség van a kategóriákra. Az idézet folytatása szerint a tapasztalati ítéletek “viszont az érzéki szemlélet körébe tartozó képzeteken túl mindenkor megkövetelnek bizonyos, eredetileg az értelemben létrehozott fogalmakat is, és éppen ezek adnak a tapasztalati ítéletnek objektív érvényességet” (Prol. 62). A “gondolkodó alanyban” beálló “logikai kapcsolat” egész biztosan nem tartozhat “az érzéki szemlélet körébe”. Ami logikai és általános, az már följebb van a szemléletnél. Amit “az értelem pusztán érzéki szemléletekből alkot” (Prol. 69), az csak az “eredeti” fogalmakat nélkülözheti, az intellektuális aktivitást nem (mellesleg az előbbiek közül is a viszonykategóriákat, a matematikaiakat nem). A Kritikának épp gondol(kod)ás és szemlélet specifikus különbsége az egyik vesszőparipája.

Váltogat Kant két szempontot, de hibásan teszi. Egyfelől az észleleti ítéletet lent akarná tartani a szemlélet vagy a percepció szintjén, mint ami így előttes a tapasztalatihoz képest. Másfelől a tartalom–forma kettősség szerint disztingvál a kétféle ítélet között. Az észleleti – ám e tekintetben csak állítólagosan észleleti – ítélet szolgáltatja a logikailag asszociált általános képzeteket mint a tapasztalati ítéletben a formailag a viszonykategória segítségével megteremtendő szintézis tartalmát. Így a tapasztalati ítélet lehet ugyan valami több az észleletinél (hadd maradjon ez a neve), de nem oly módon, hogy mintegy hátrahagyja őt. Éppenséggel rá van utalva az észleleti ítéletnek tulajdonított, a szemlélet egyediségétől elemelkedő generalizációra. Az empirikus fogalomképzésre, lehetne mondani, azonban nem lehet, mert ahogy az objektum – a fenti definíció szerint – a szemléleti sokféleség fogalmi egyesítésével jön létre, úgy nyilván a fogalom is csak az objektív predikációban létezik. S mégis: ha a “logikai kapcsolatba” hozott képzetek nem fogalmak, akkor mik? Mik akkor, ha az értelem alkotja őket, a fogalmak képessége? A Prolegomena erre nem ad választ. Mindamellett a viszonykategóriákkal az és aszerint ölti az objektív szintézis formáját, amit és ahogyan az észleleti ítélet általánossá tesz és összekapcsol. Már a napsütést és a kő felmelegedését társító észleleti ítélet sem lehetséges másként, csak ha az észlelő – aki egyben “gondolkodó alany” is – a felmelegítés mint hatás és a felmelegedés mint a hatás elszenvedése jegyében asszociálja a kettőt.

Nem létesít. Akkor létesíthetne, ha a tapasztaló maga előtt látná az összes lehetséges követ, és előre látná a napsütés összes lehetséges esetét. Azaz ha bizton rendelkeznék a jelenségek egyetemes affinitásának elvével. “Amiről a tapasztalat meghatározott körülmények között tudósít engem, arról kell tudósítania mindenkor, és arról kell tudósítania mindenki mást is” (Prol. 64). Igen, így kellene lennie, de nincs az a kategória, mely e “mindenkor”-ért kezeskedhet.

Az A-dedukció problémája elevenedik föl tehát, az nevezetesen, hogy a szokás (mint tartalmas) nem váltható ki a kategóriákkal (mint formákkal). Szükségtelen elmélyedni itt megint a részletekben. A Prolegomenában Kant meneszti a képzelőerőt, ugyanakkor a hol a szemlélet dimenziójába utalt, hol az értelem empirikus teljesítményeként láttatott észleleti ítéletet rakja a tapasztalás kezdetére, valamelyest kitartva még ezzel az A-dedukció metodikai álláspontja mellett, miszerint az érzékeléstől az objektív-ismeretszerű szintézishez a magyarázat útja is lentről kell hogy vezessen fölfelé. “Kezdetben valamennyi ítéletünk észleleti ítélet” (Prol. 62) – írja ennek megfelelően, ami fentiek alapján kétségbevonhatatlan, mivel a “kezdetben” azt is jelenti itt, hogy tartalmi oldalról. De ekkor a tapasztalati ítéletek érdekében, azaz annak érdekében, hogy a viszonykategóriák az észleleti tartalom objektív szintézisének a priori formáiként funkcionálhassanak, valamennyi lehetséges észleletkomplexumról ki kellene mutatni azt a fajta logikai-gondolati társíthatóságot, amely a napsütés és a kő felmelegedése közt fennáll. Enélkül a tiszta értelem kénytelen lesz asszisztálni, kénytelen lesz drága kauzalitáskategóriáját adni egy olyan lehetséges – mert nem lehetetlen – ítélethez, hogy ‘a Nap lehűtötte a követ’. A tapaszlat ilyen botránya csak a jelenségek affinitásának elvével volna a priori elhárítható. Volna, ha a Prolegomena a képzelőerővel egyetemben nem mondana le az affinitásról is. Egyrészt joggal tesz persze így, hiszen a jelenségek univerzális asszociabilitásáért és ezáltal a koherens tapasztalat lehetőségéért – továbbá a kategóriákkal karöltve a szokáselv meghaladásáért – szavatoló affinitás valóban nem áll, nem állhat rendelkezésre a priori módon. Másrészt hiába ezért, hogy a képzelőerő az agyonhallgatás áldozatává válik: a nélküle alkotott észleleti ítélet alól is elvész a transzcendentális alapzat. Függetlenül az azt érintő zavartól, hogy az elme mely fakultásának reszortja az észleleti ítélet, annyi bizonyos, hogy e még nem objektív, viszont a tapasztalati ítélet tartalmi oldalát jelentő képzettársítás híján van mindennemű a priori támasznak. Ennél nagyobb csapás egy Kritikát nem érhetne. A B-kiadás félre is ugrik. Belátja, hogy az értelem a priori formáira szűkül a tapasztalatelméleti készlet, amely fölött a transzcendentálfilozófia biztos kézzel diszponál. E formákba igyekszik belepréselni a képzelőerőt. De a váltás, hogy a második dedukció csak fentről lefelé dolgozzon, már a Prolegomenában elő van készítve. Már ott sejteni lehet, hogy az észleleti ítélet teorémája, bármily használhatónak tűnik is elsőre, ellentmondásai miatt nem lesz hosszú életű. Röviddel azután, hogy megfogalmazza a “[ k] ezdetben valamennyi ítéletünk észleleti ítélet” tételt, Kant fátylat is borít rá. Egy összefoglalónak szánt, de inkább visszakozásnak ható megjegyzésben arra “emlékeztet[ i] az olvasót, hogy itt nem a tapasztalat keletkezéséről van szó, hanem arról, amit a tapasztalat magában foglal” (Prol. 69). Így múlik el a genetikus módszer dicsősége.

A B-dedukció annyiban konzekvensen jár el, hogy beteljesíti, ami 1783-ban még csak felemás elmozdulás volt az A-változattól. Akkor a meghatározás úgy szólt, hogy “képzeteknek egy tudatban való egyesítése az ítélet” (Prol. 70); ebbe tehát belefért még az észleleti ítélet is. Négy év múlva másképp szól. “Minden ítélet logikai formája a benne szereplő fogalmak appercepciójának objektív egységében áll” – hirdeti a 19. paragrafus címe (^B149). Bármennyire ellentmond is ez a Prolegomenának, nyílegyenesen következik belőle másrészt. Akárcsak az, hogy “az értelem bárminemű használatának” (^B145, lábjegyzet, kiemelés most tőlem – P.Z.) az appercepció objektív egységéhez kell kötődnie. Egycsapásra megszűnnek a kérdőjelek az észleleti ítéletet körül: mert megszűnik ő maga mint ítélet. Huszáros megoldás, talán túlságosan is. A szemléletek bármiféle tudatbeli szintézisét kizárólag objektív-fogalmi ítélésként, illetve ebben föloldhatóként akarja az új dedukció elfogadni. Nem vész el, csak jelentésében alakul át a definíció, hogy a “képzeteknek egy tudatban való egyesítése az ítélet”. Aszerint módosul, ahogyan az “egy tudat” objektumtudattá csontosodik. De az észleleti ítélet helye nem marad üresen: az empirikus képzelőerő számlájára íratik, ami az ítélet címre nem méltó többé. Az ismereteknek “az értelemhez tartozó” egysége “a reprodukáló képzelet törvényei szerint létrehozott” viszonyukkal, az észleleteknek az ítéletben kimondott objektív szintézise “a képzettársítás törvényei szerint létrejött” kapcsolatukkal áll szemben; így például a “képzettársítás törvényei alapján csak ezt mondhatnám: ‘ha valamilyen testet cipelek, a súly nyomását érzem’ ” (^B149f). Mindebben már a Prolegomena üzenete – s persze az A-dedukció tanulsága – figyelhető meg. A legkevésbé sem szándékszik Kant a tapasztalat genetikus magyarázatához igénybe venni a reproduktív képzelőerőt. Épp ellenkezőleg: kiutasítja a dedukcióból.

Távozik végre az első dedukció rendbontója. A továbbiakban az lenne a kérdés, hogy ki jár jól ezzel. Vagy más aspektusból: hogy mellőzhető-e a genetikus módszer.

Hat évvel korábban a képzelőerő az affinitással kapott volna a priori alapot empirikus reproduktív-asszociatív ténykedéséhez. Illetve teremtett volna magának, produktív módon. De az affinitás végül transzcendentális vágyálom maradt csupán. A Prolegomena azzal reagált erre, hogy a képzelőerőt teljesen kihagyta észleleti és tapasztalati ítéletek elméletéből, s egyáltalán a kategoriális törvényadáséból. Ezt részint összefoglaló-egyszerűsítő jellege miatt engedhette meg magának, részint azonban – és főképp – azért, mert nem tartalmazott dedukciót. A Kritikában ilyen nagyvonalúságra nincs mód. Itt igenis dedukálni kell azt a jogigényt, hogy az értelem formái a tapasztalati tárgyiasság a priori formái; és annak előterében kell dedukálni, hogy gondolkodás és érzékelés specifikus különbözősége okán közvetítő instancia szükséges. Kant ezért ismét bevonja a képzelőerőt, de úgy, hogy kettémetszi. Reproduktív minőségében a pszichológiába süllyeszti, transzcendentális szemszögből érdektelenné. Mint produktív képességet tartja meg, habár produktívnak is csak “olykor” nevezi – szám szerint egyszer a tizenhárom paragrafusban: amikor azt mondja róla, hogy olykor produktívnak nevezi. S ebben elég jól megmutatkozik, hogy igazából nem tud mit kezdeni vele. Innen adódnak a föntebb már elősorolt módosítások, melyekkel transzcendentálfilozófiailag releváns működését “az értelem szintézisteremtő hatásá”-vá szabja át (^B158), őt magát pedig képzelőerőnek hívott, de voltaképpen az értelemmel azonos spontaneitássá. Nem más jut kifejezésre bennük – bár ez momentán csak jelzendő –, mint hogy produktivitását a B-dedukció a sematizmusra szűkíti.

Mostantól kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazok a problémák lesznek felmutathatók, mint az A-dedukció tárgyalásakor. Amit ott az önálló képzelőerővel nem sikerült elintézni, azt most az értelemnek alárendelt képzelőerővel nem sikerül. Egyetlen lényeges különbségről azonban szót kell ejteni előbb. A 22. paragrafus címe szerint “A kategória csak oly módon használható a dolgok megismerésére, hogy a tapasztalat tárgyaira alkalmazzuk”; majd a nyitómondat szerint “elgondolni vagy megismerni egy tárgyat nem ugyanaz” (^B152). Még az előző paragrafus utal rá, hogy “a kategóriák csupán egy olyan értelem szabályai”, amely – szemben a teremtő isteni értelemmel – a “rajta kívülről, a szemlélettől kapott sokféleség szintézisé”-t végzi (uo.). Negatív-kritikai érv épül be ily módon a dedukcióba. Az emberi értelem nem emelkedhet el az érzékeléstől, mert ha “a fogalom mellett nem lehetne adva a neki megfelelő szemlélet, úgy a fogalom formája szerint gondolat volna ugyan, de tárgy nélküli gondolat, és a segítségével soha nem jutnék dolgokra vonatkozó ismerethez” (^B153). Mintha a Dialektikából idézne itt Kant, akárcsak alább: “a kategóriák csak oly módon használhatók a dolgok megismerésére, hogy a dolgokat a lehetséges tapasztalat tárgyaiként tekintjük” (uo.). Aztán még a következő paragrafus is azt bizonygatja, hogy “a tiszta értelmi fogalmak”-nak “[ c] sakis a mi érzéki és empirikus szemléletünk kölcsönözhet [ …] értelmet és jelentést” (^B154). A három oldalnyi fejtegetés furcsán hat a dedukcióban. Viszont azt jelzi, hogy az újraírás során felerősödik a kritikai motiváció, a tiszta intellektuális megismerés behatárolásának szándéka. De vele együtt az első fejezet végén érzékeltetni próbált feszültség is: a kritikai kezdeményezés nyomán Kantnak a transzcendens pretenziók leleplezésén és a jelenségek idealitásának felismerésén keresztül könnyebb azt belát(tat)nia, hogy a kategóriáknak csak tapasztalati használatuk lehetséges, illetve hogy csak általuk lehetséges a tapasztalat, mint számot vetnie azzal, hogy csak általuk még nem lehetséges; pláne ha a tapasztalathoz, ahogyan azóta kiderült, a koherenciakritérium is hozzátartozik.

Az itt fellépő bizonytalanságokat hivatott talán előre elnyomni a dedukció programmatikus, már-már fenyegető nyitánya, mely arra figyelmeztet, hogy az Én nem leli azonosságát a különböző képzetek szétszórt empirikus tudataiban, s kiköti rögtön azt is, hogy az Én egysége csak a cogito egysége lehet (vö. ^B144). De túllő a célon. Noha a képzetek bármiféle egyesítését az objektumtudatra kényszerített eredeti appercepció alá utalja, kisvártatva azzal kell szembesülni, hogy az érzéki sokféleségnek nem kizárólag objektív egységtudata, mert az identikus Énnek nem kizárólag effajta megnyilvánulása létezik. A cipekedő szubjektum, ha csak annyit mond is, hogy a súly nyomását érzi, mégis valamilyen tudatbeli – “valamilyen tudat”-beli – szintézisnek ad kifejezést ezzel; ha mondja, akkor nem pusztán érzi, s ha német szubjektum mondja, akkor ott lesz még a személyes névmás is: “Wenn ich einen Körper trage, so fühle ich einen Druck der Schwere”. Ki ez az Ich, aki nem átall objektív tudat nélkül hangot adni énségének? A szemléleti sokféleségből kreált “objektív egységet [ …] meg kell különböztetnünk a tudat szubjektív egységétől, mely nem egyéb a belső érzék meghatározódásánál, mely által ama sokféleség empirikusan adatik” (^B148). Distinkciójuk azonban nem elegendő. Így ugyanis az utóbbi még képes lenne konkurálni az előbbivel, orvul rácáfolva a korábban lefektetett tézisre, miszerint muszáj, hogy a szemléleti sokféleség “objektummá lehessen a számomra, mert [ …] más módon, eme szintézis nélkül nem egyesülne egyetlen tudatban”, s mert ilyen szintézis “híján nem sorolhatnám őket az én képzeteim gyanánt önnön azonos énemhez” (^B147).

Ha ennyire világosan meg van mondva, mi a tudatbeli szintézis és az Énhez tartozás egyedül lehetséges módja, hogy jön a szubjektív tudategység ahhoz, hogy egyáltalán létezzék? Ráadásul olyan kitartóan? Az (objektív) ítéletben “két képzet [ …] a szubjektum állapotától függetlenül kapcsolódik össze, és nem csupán az észlelésben vannak együtt (bármilyen sokszor ismétlődjék is az)” (^B150, kiemelés most tőlem – P.Z.). A szubjektív tudatnak az egyes észleléseken átívelő azonossága rivalizál az objektív appercepcióban meglévő Én-identitással. A mondat, hogy “ha valamilyen testet cipelek, a súly nyomását érzem”, megtoldható egy ‘mindig’-gel. Mi több, érvényessége, ha szubjektív is, nem korlátozódik az egyénre. A nyelvi közlés általánossága illeti meg; más szubjektumok rábólinthatnak: ők is a súly nyomását érzik (mindig), amikor valamilyen testet cipelnek (a Prolegomenában ez állt: “Ha a nap rásüt a kőre, a kő felmelegszik. Puszta észleleti ítélet ez, amely szükségszerűséget nem tartalmaz, bármily gyakran észleltem is, s észlelték mások is” [ Prol. 66, lábjegyzet, kiemelés most tőlem – P.Z.] ). Csak persze így nem beszél az ember. A példa, a dedukció érdekének szempontjából, azért jó, mert kellőképp valószínűtlenné teszi a szubjektív tudategységet; mármint annyiban, hogy megfosztja saját relevanciájától. De rossz is: amiként “valami rajtunk kívülinek az észlelése” rendszerint nem “a test fogalmá”-t generálja az elmében (^A649), hanem egy bizonyos tárgyét, ugyanúgy nem “valamilyen testet” szokás cipelni, hanem egy bizonyos tárgyat. Olyan viszont van, hogy “valamilyen tudat”; és nem iktatható ki egykönnyen. Továbbá a bégető kutya mellett újabb lidércként felrémlik az az eset, amikor többen ugyanazt a hokedlit hordozzák stafétában, majd megvallják egymásnak, hogy egyikőjük sem érezte “a súly nyomását”, s végül a közös élményen felbátorodván kórusban kijelentik: a hokedlitestnek nincs súlya.

Ha nem is pont ezzel, de jellegükben ilyen eshetőségekkel a dedukciónak számolnia kellene. A módszert, hogy a normálishoz az abnormális felől, a törvényszerűhöz az anomália felől lehet közelíteni, Kant maga alkalmazta, amikor az A-változatban a cinóberes stb. példákkal élt. Azóta egyenesen akuttá vált a dolgok rendje összezavarodásának veszélye, mivel az affinitás kihullott a transzcendentális elvek közül. Így ha van is súlya a testnek, az csak szerencsés véletlen, Zufall. Sehonnan nem következik ugyanis szükségszerűen, hogy ami észleletileg testként adódik, az mindig súlyos lesz, ezért aztán esetleges, zufä llig, hogy a testet kézbe véve mindig megalkotható-e az objektív ítélet. Az affinitás hiányával magyarázható talán, hogy a B-dedukció, miközben a Prolegomenával ellentétben ismét bevonja a képzelőerőt a transzcendentális apparátusba – bár csak félig és erős torzítások árán –, másrészt visszacsinál egy ott elkezdődött változást: mélyen hallgat a tapaszlati megismerés diszkurzív jellegéről. Hivatkozik a fogalmak “előre elgondolt” szintetikus viszonyaira (^B145, lábjegyzet), eltekint azonban annak a problémának nemcsak a vizsgálatától, hanem a felvetésétől is, hogy a szemléletek, mindenkor egyediek lévén, absztrakció és generalizáció útján válhatnak a fogalmak tárgyaivá. Az észleleti ítélet teorémája homályos maradt a tekintetben, milyen státusuk van az általánosított és logikai kapcsolatba hozott képzeteknek, főleg ha az értelem mint a fogalmak képessége vette őket kezelésbe. De ezzel együtt legalább nyilvánvaló lett, hogy a “conceptus communis” (uo.) megalkotásához az elmének el kell vonatkoztatnia a szemlélettől. Az affinitás lényegében ehhez nyújtott a priori fedezetet: annak objektív elveként, ahogyan a jelenségek apprehendálandók, kivonta a szokás hatalma alól, és egyáltalán a világrend szempontjából kedvező módon kanalizálta az érzékeléstől a rekognícióig vezető mentális műveletek szubjektivitását. Transzcendentális mederbe terelte másszóval azt, ami a Prolegomenában az észleleti ítélet címszava alatt történt – s ami a most visszatér a szubjektív tudategységgel.

Igaz, Kant azt szeretné, ha nem térne vissza. A 14. paragrafus B-változata szerint Hume “kénytelen volt a tapasztalatból levezetni a fogalmakat” – azokat ti., melyeket a Kritika mint eredetieket dedukál –, “mégpedig a szokásból, vagyis a gyakori képzettársítás útján a tapasztalatban kialakult szubjektív szükségszerűségből” (^B140). Ezt “az empirikus levezetés”-t azonban “tények cáfolják”, a “tiszta matematika” és az “általános természettudomány” tényei jelesül (uo.). Cáfolják, de ez a tapasztalatelmélethez kevés. Hiába állnak fönn a kategóriák a priori módon a képzetkomplexumok objektivációjának formáiként, a szokáselv pusztán rájuk hivatkozva még nem dobható sutba. A szokás ugyanis mindenkor valami tartalmas. Különös észleletek gyakori társulásából származik, empirikusan telített tehát, szemben a kategóriákkal. S ugyancsak tőlük eltérően ki van szolgáltatva, mert nem lehet nem kiszolgáltatva a jelenségeknek úgy, ahogyan értelmileg determinálhatatlan módon megjelennek. A reproduktív képzelőerő azért utasítandó a pszichológiába, mert “szintézise csupán empirikus törvényeknek, nevezetesen az asszociáció törvényeinek alávetett” (^B157). Többnyire nekik alávetett. De az A-dedukció, midőn az affinitással az asszociációs szabályszerűségről a jelenségek asszociabilitására váltott át, mintha azt akarta volna kiküszöbölni, hogy a természet olyan észleletekkel szolgálhasson, amelyek gonoszul felforgatják a társítás bevett szabályait; amelyek a tiszta értelem által megakadályozhatatlanul kivonják a képzeleti reprodukciót e szabályok égisze alól. A “tudat egysége abban, ami empirikus, nem szükségszerű és nem általánosérvényű annak tekintetében, ami adatik” (^B149). Amilyen rettenetes a megfogalmazás, olyan csúf implikációja is van. Lehetne az ‘adatik’ a tapasztalatelmélet, sőt az egész Kritika egyik emblémája akár: mint ami a spontaneitás teljesítményét a receptivitással ellenpontozza. Tapasztalati ismeretek az ‘adatik’ és az ‘elgondoltatik’ összjátékából születnek (vö. 106f, ahol a Logika a gegeben és a gedacht kettősségével indít), s amire nézvést a tiszta értelem törvényadó, az mindig is adatik: empirikusan, a maga egyediségében. Ám ezzel a dedukció nem kíván foglalkozni.

Talány, mire céloz Kant a levezetéssel (habár az alaptételszakasz egy szöveghelye esetleg kínálhat majd némi eligazítást). Hogy a szubjektív tudategység az objektívből származna, annak nemigen van értelme. A “bizonyos adott konkrét feltételek” említése alapján arra lehet tippelni inkább, hogy ha a sokféleség észleletekben tudatosul, úgy ezek tudatbeli együttese implicite tartalmazza az objektív szintézis lehetőségét, miáltal a “nem szükségszerű és nem általánosérvényű” – a viszonykategóriák egyikének segítségével – átfordulhat szükségszerűbe és általánosérvényűbe. A cipekedő szubjektum esete éppen ilyen. Mindazonáltal a levezetés ekkor is minimum annyira fel-, mint levezetés. Le, mert az asszociatív tudat, mint “maga is jelenség”, a kategóriák alá tartozik. De fel, mert aszerint tartozik alájuk, amit megjelenít, s ahogyan ebből elvonatkoztatás révén kihozható a fogalmi általános.

Célszerűbb hát “nem vizsgál[ ni] ” a “csupán szubjektív érvényű” egységet. A szövegrészlet fényében tényleg célszerűbb; ugyanakkor bajos is. A harmadik mondat indokolná, miért hagyható el a vizsgálat anélkül, hogy ez kárára válna a dedukciónak. Az kétségkívül “a körülményeken vagy empirikus feltételeken múlik”, hogy és ahogy a szemléletek észleletileg azonosíttatnak. Ennek megfelelően “esetleges” is, ami azonban az ‘adatik’ kontingenciájával egyenlő. És az “Ezzel szemben” kezdetű érv épp ezzel szemben nem tud mit nyújtani. Az “időbeli szemlélet tiszta formája mint általában vett, puszta szemlélet” az, amivel “az értelem” hasonlóképp “tiszta szintézise” paritásban van. Ám “a sokféleségnek” az elme nem szimplán “mint egyidejűnek vagy egymásutáninak” tesz szert “empirikus tudatára”, hanem mint konkrét észleleti tartalmaknak. Ez az “adott [ gegebenes] sokféleség” egyrészről a szemlélet tiszta időformája alatt áll, másrészről objektíve tudatosulni különös észleletek szintézise módján fog, ha fog. Itt említendő, hogy az A-kiadástól eltérően a Prolegomena és a B-változat hangsúlyozottan a tiszta megismerés egységének kívánalmát veszi alapul. A “hogyan lehetségesek szintetikus a priori ítéletek” kérdés – a “transzcendentális főkérdés” (Prol. 38) – mint közös probléma bomlik le a tiszta matematikára, a tiszta természettudományra és a (különös) metafizikára. A Prolegomena kimondottan aszerint szerveződik, hogy a három területen ugyanaz az elv érvényesül, az a priori szintézisé; a Bevezetés B-verziójának ötödik és hatodik szakasza pedig átveszi ezt (vö. ^B61-68). Hogy a tapasztalati megismerés matematikai modellálása nehézségeket okoz, az az első dedukció kapcsán kitűnt már. Amíg így értelmezi magát, addig a transzcendentálfilozófia csak formai tér- és időviszonyokra tudja vonatkoztatni a kategóriákat és a szintetikus alaptételeket. Pusztán ilyen úton még nem adhat teljes képet a tapasztalatról és lehetőségfeltételeiről, viszont amikor kilép a modellből, akkor az a priori uralhatatlan különösség szférájában találja magát. A kritikailag érvelő 22. paragrafus szerint a

Ez így önmagában evidens, csak épp a matematikai orientáció elfedi, hogy a tapasztalatban a kategóriák mint különös szemléletek szintézisfunkciói érvényesülnek. Visszatérve az előző szöveghelyhez: a szubjektív tudategység egyedül “az értelem tiszta szintézise által” nem transzformálható objektívvé. Kell ehhez természetesen valamelyik viszonykategória, de nem elég. Kell hozzá az is, hogy az elme az éppen adott észleleteket tartalmuk szerint azonosítsa, általánosítsa és társítsa.

A “reprodukáló képzelet törvényei szerint létrehozott” kapcsolatukat nem pusztán az jellemzi, hogy “csak szubjektív érvényesség” illeti meg, szemben az “ítélet”-tel mint “objektív egység”-gel (^B148f). Amit Kant a kétféle tudatmódusz érvénybeli különbségének tüntet föl, az több ennél: tartalmi és formai meghatározottság különbségét is rejti. Éppúgy, ahogyan a Prolegomena észleleti ítélete tartalommal szolgált a tapasztalatihoz. Igaz, a szubjektív tudategység kapcsán nincs szó olyasmiről, hogy a szemléleteket általánossá teszi és logikai kapcsolatba hozza. Csakhogy ez a dedukció fogyatékossága, mert így effektíve megmagyarázatlanul hagyja, miképpen áll elő a tudat objektív-fogalmi egysége. Másrészt érthető is persze, hogy a szubjektívet Kant nem akarja vizsgálni. Hiszen a tartalom–forma különbség egy újabb szempontból empirikus és tiszta ismereteké is. Ez volt az, amiért az A-dedukció csak állítani tudta végső soron a jelenségek transzcendentális affinitását, a priori biztosítani nem. A B-változatnak, hogy egyáltalán operálhasson a produktív képzelőerővel, voltaképpen muszáj őt a tiszta értelem fennhatósága alá helyeznie; muszáj kizárólagossá tennie az eredetileg csak a dedukció egyik irányát jelentő fentről lefelé irányt. Mert a képzeleti szintézis csak azzal válhat “a priori lehetséges és szükségszerű” elemévé a transzcendentális háztartásnak (^B156), ha a tiszta értelem fogalmait képezi le: ugyanúgy, mint ahogy a geometriai figurák nem egyebek fogalmak megkonstruálásainál. De a képzelőerő ilyenfajta domesztikálása, bármennyire következik is az aprioritásigényből, megszünteti azt a viszonyt, hogy képzelőerő és értelem transzcendentális struktúrái egymás komplementerei. S ha az affinitás elsőre kicsúszott Kant kezéből, úgy most az affinitásmentesítés vezet bajokhoz.

A 20. paragrafus a korábbi gondolatmenet konklúziójaképpen – miután visszautalt a tudatosulás egyetlen módjaként az objektív szintézist engedő 17.-re is – leszögezi, hogy “az adott szemlélet sokfélesége [ …] szükségszerűen a kategóriák alá rendelődik” (^B151), ami formai tekintetben kétségkívül igaz az objektív egységre. Erre következik a már citált tétel, hogy a “sokféleséget, melyet egy, a magaménak nevezett szemlélet foglal magában, az értelem szintézise útján jelenítem meg az öntudat szükségszerű egységéhez tartozóként, és ez a kategória segítségével történik”. E “kijelentéssel”, fűzi hozzá Kant “megtettük az első lépést a kategóriák dedukciójához” (uo.); ő maga emeli ki tehát, mi a dedukció célja: bizonyítani, hogy az egyáltalán valamiféle tudattal kísért – “magaménak nevezett” – lehetséges szemléletek objektív szintézisbe foglalhatók. Mind az addigiak még valóban nem tartoznak a dedukcióba, dedukción a szűkebb jelentésben vett jogigény-érvényesítést értve itt. Mostanáig arról volt szó csupán – fentről lefelé, s egyben a képzelőerő említése nélkül –, hogy a receptív képzetek objektív szintézise a tárgytudatnak az elmében eredendően meglévő alakzatai szerint zajlik. S bár ehhez hozzátartozott, hogy az öntudat az objektív ítélet egy tudatában nyilatkozhat meg egyedül, a szubjektív tudategység Énje tapasztalatelméletileg kedvesebb társához hasonlóan szintén a magáénak nevezheti különféle szemléleteit. A jogigény így fest: “a kategóriák révén [ …] mintegy törvényt lehet szabnunk a természetnek, sőt egyenesen lehetővé tehetjük azt” (^B161); a “kategóriák olyan fogalmak, melyek a priori törvényeket írnak elő a jelenségeknek s ennélfogva a természetnek mint valamennyi jelenség összességének (natura materialiter spectata)” (^B164). E törvényadás számára viszont a szubjektív tudategység zavaró tényező.

Vizsgálatra, meglehet, méltatlan. De mihelyt az értelem “valamennyi jelenség” törvényadójának nyilvánítja magát – avagy mihelyt a dedukció kezdetét veszi –, a feladat annak kimutatása, hogy az ‘adatik’ esetlegessége mindenkor meghaladható egy objektív ‘elgondoltatik’ felé. Továbbra is érvényes, akárcsak az A-dedukcióban, hogy a világról szóló a priori állítások az emberi tudatból vehetők egyedül. Ha az észleletek sokféleségében az Én-identitás más módon is fennállhat, mint objektív szintézisként, akkor a természetnek sem feltétlenül az lesz az egyetlen létmódja, hogy tapasztalati objektumok összessége. A szubjektív tudategységnek tehát nem szabad léteznie, mármint nem szabad úgy léteznie, hogy ne mehessen át objektívbe. Meg kell hogy előlegződjék benne a fogalmi tárgytudat, miként egykor az észleleti ítéletben a tapasztalati. Bár a B-dedukció tartja magát a Prolegomenában jelzett módszertani váltáshoz, hogy nem a tapasztalat keletkezéséről” kell elmélkedni, “hanem arról, amit a tapasztalat magában foglal” (Prol. 69), mégsem tekinthet el teljesen genetikus vizsgálatától. Azért nem, mert a jelenségek, melyekre nézve a tiszta értelem törvényadó kíván lenni, elsődlegesen adatnak. Így hát annak igazolása végett, hogy szükségszerűen a kategóriák mint az eredeti appercepcióban létrejövő objektív egység formái alá tartoznak, azt kell bizonyítani, hogy érzéki felfogásuk a mentális műveleteken keresztül szükségszerűen objektív szintézisbe torkollik. Ama tételt, hogy a természetet a kategóriák teszik lehetővé, csakugyan a következő indoklás kíséri.

Ha viszont alárendelődik, úgy a szubjektív tudategység tapasztalatelméletileg semlegesíthető. Ha az érzékeink elé kerülők mint ilyenek a kategóriáknak engedelmeskednek, úgy biztosítva van csatlakozásuk “az appercepció transzcendentális egységé”-hez, amely a kategóriákon keresztül nyilatkozik meg, és – a kezdeti kikötés értelmében – csak “objektív egység”-ként (^B148).

Az A-dedukciónak arra a kitételére rímel ez, hogy “minden jelenségnek úgy kell bejutnia az elmébe, avagy valamennyit úgy kell apprehendálni, hogy beleilleszkedjenek az appercepció egységébe” (^A659). De ott a jelenségek affinitása-asszociabilitása volt mindenkori objektív szintézisük lehetőségének transzcendentális feltétele, melyen az apprehenzió alapult. Emez mint “empirikus szintézis” most is “a transzcendentális szintézistől” függ, utóbbit azonban már csak a kategóriák testesítik meg. Igaz, a képzelőerő is közreműködik. A megelőző indoklás szerint “a jelenségek [ …] puszta képzetek”, s ekként

Két választás van, de egyik sem jó. A képzelőerő vagy empirikus képzelőerő, s akkor ez a passzus csak leírását adja a tapasztalatnak, nem a priori transzcendentális megalapozásáról szól, nem az értelmi törvénykezés végrehajtásmódjáról. Vagy pedig tiszta képzelőerő, s akkor kapcsolatteremtése az ugyancsak tiszta “intellektuális szintézis”-t viszi át az érzéki sokféleségre, ám ez esetben “az apprehenzió szintézise” és vele “minden lehetséges észlelet” nem függ olyan készségesen a kategóriáktól: mert azzal a feltétellel függ tőle, hogy az empirikus képzelőerő tartalmilag kezére játszik a kategoriális formának.

Ebből a dilemmából a dedukció nem tud kikeveredni. A második opció mellett dönt, helyesebben a mellett a számára kedvezőbb része mellett, hogy a képzelőerőnek van a priori funkciója. Végső soron érthető is, hogy így dönt. Furcsán venné ki magát, ha a kategóriák a priori érvényének igazolásakor nem lépne ki a tiszta intellektuális szintézis köréből. A képzelőerő továbbra is nélkülözhetetlen, hogy rajta keresztül az eredeti fogalmak levetüljenek a szemléletre (s hogy ily módon teljesüljék a negatív-kritikai célzat is). Csak épp most már ez az egyetlen funkciója, amely a priori kézben tartható. Az affinitás elveszvén, Kant kénytelen számot vetni azzal, hogy a képzelőerő empirikus-reproduktív működése lentről nézve merőben a posteriori alapokon nyugszik. Megválik hát tőle, legalábbis névleg. De amikor a kategóriák tapasztalásbeli hatékonyságát mutatja be, olyan műveleteket akar elvégeztetni a “spontaneitás”-ként, “az érzékelés a priori meghatározásának képessége”-ként megtartott – “olykor [ egyszer] produktívnak” nevezett – képzelőerővel (^B156), amelyekhez ez az a priorivá purifikált képesség nem lehet elégséges. Annál is kevésbé, mivel produktív voltában felsőbb utasításra cselekszik. A “kategóriáknak megfelelően” üzemel, s “transzcendentális szintézise” azonosnak vehető “az értelem hatás[ ával] az érzékelésre” (uo.). Mint spontaneitás, “meghatározhatja az érzéket” ekkor – de csak “formája szerint” (uo.). Ama “lehetséges észlelet” viszont, melynek “az apprehenzió szintézisétől függ”-ve mindig “a kategóriáktól” kellene függeniük, sohasem pusztán formai entitás. Hanem valami konkrét adott benne, aminek percepciója – s ennélfogva a róla szóló objektív ítélet lehetősége – azon is múlik, hogy a képzelőerő mit kezd vele mint ilyennel. De nem kezdhet vele semmit, miután csak a tiszta értelem beosztottjaként szerepel a dedukcióban. Sőt. Az “értelem”-nek van meg az az “eredendő képessége, hogy a szemléletben adott sokféleséget egybekapcsolja, vagyis alárendelje az appercepciónak”; és az “értelem” az, amely a “belső érzék”-et ekként meghatározván “a képzelőerő transzcendentális szintézisének elnevezése alatt olyan műveletet fejt ki a passzív szubjektum vonatkozásában, melynek képességeként működik, hogy joggal mondhatjuk: e művelet afficiálja a belső érzéket” (^B157). Hogy unter der Benennung einer transzendentalen Synthesis der Einbildungskraft valójában az értelem operatív, az persze jó a dedukciónak, mert így – ha csak a név más – az apprehenzív-észleleti szintézis képessége a priori kontrollálható az intellektuáliséval: fentről lefelé. A kedvező választásnak mindazonáltal árnyoldala is van.

Lényegében ugyanazt vitatja Kant – teljes joggal –, mint amit már az A-dedukcióban is: hogy pusztán a receptív behatásokkal meg lehetne magyarázni, miként megy végbe a belső érzékben a szemléleti tartalmak artikulációja, elkülönítése és összekapcsolása. Figyelemre méltó azonban, hogy a kipontozott helyen két, a dedukció újraírását a képzelőerővel ellentétben sértetlenül átvészelő példa áll a belső érzék meghatározására: a háromszög konstrukciója és az idő folytonosságát jelképező – “az idő figurális külső képzeté”-ül szolgáló (uo.) – vonal meghúzása; valamint harmadikként a kör megrajzolása. Ennek ugyanúgy nincs sok köze a tapasztalathoz, mint ahogy 1781-ben sem volt.

De ami rosszabb: amíg “az értelem szintézisteremtő hatásá”-ból csak annyira futja, hogy magát képzelőerőnek képzelve elgondolt fogalmakat ábrázoljon a tiszta szemléletek médiumában, addig hiába cserél nevet, az apprehenzíve adott különös jelenségek szintézisét önerőből nem rendelheti alá kategóriáinak. Mert “belső érzékünket” továbbra is pusztán “formája szerint” determinálja (uo.), ami a matematikai konstrukciók esetében megteszi, a tapasztalatban viszont – ahol “a belső érzék” nem “pusztán a szemlélet formáját tartalmazza”, hanem “az abban rejlő sokféleséget” is: összekapcsolatlanul ugyan, de mint tartalmas és a maga különös mi-volta szerint szintetizálandó sokféleséget – ki kell hogy egészüljön tartalmi oldalról. Márpedig többre nem futja.

Csak róluk, de ugyanakkor csak tiszta szemléleteket. A belső érzék kategoriális meghatározása is a szemléleti “sokféleség appercepciójának” csupasz formáira korlátozott ezért: a transzcendentális sémákra. Úgy tűnik, a B-dedukcióban felülkerekedik az a szándék, hogy “a gondolkodás puszta formái[ nak …] objektív realitás”-a biztonságba helyeződjék. A tapasztalatelmélet rovására kerekedik felül méghozzá, jóllehet valóra válnia egy tapasztalatelmélet alakjában kellene. Ha a tárgyak – az antinómiák tanulságaképpen – “csupán mint jelenségek lehetnek adva szemléletünkben”, a kategóriák a priori tárgyvonatkozása vitán felül áll. De mert az aprioritás Kant számára sérthetetlen kívánalma azt követeli, hogy a tiszta fogalmak tiszta szemléletekre alkalmaztassanak, a tapasztalatelmélet megreked félúton. Megreked a “tiszta természettudomány” szintjén, analógiában a “tiszta matematikával” (^B66): a kategóriák és az alaptételek éppúgy merőben formai szintézist képviselnek, mint a matematikai konstrukciók. A probléma az, hogy a dedukció többet akar bizonyítani, mint ami “tiszta természettudomány” eszközeivel, a newtoni természetkép transzcendentálfilozófiai kontúrjainak kirajzolásával lehetséges. Ez a több viszont szétfeszíti az a priori igazolhatóság kereteit. Ama fönt idézett tétel után, mely szerint “minden, ami csak érzékeink elé kerülhet”, a priori értelmi törvényeknek alárendelt, Kant így ír.

Vélhetőleg korrekciónak-kiegészítésnek szánja ezt Kant ahhoz a korábbi szöveghelyhez, ahol a kategóriákat a tiszta szemléletformákra utalta rá (vö. ^B153). Konklúziója azonban így sem meggyőző. El akar távolodni láthatóan a tapasztalat matematikai modellálásától, de köti őt az aprioritásigény, amely csak mérsékelt eltávolodást enged. Hiába, hogy a tér és az idő nem üres forma, hanem materiálisan kitöltött mindig, ettől “a sokféleség egységének meghatározása” még pusztán formai marad: mint egymásmellettiségé, egymásutániságé stb. És “a kategóriák szerint való összekapcsolás” tisztaságának, tiszta felmutathatóságának is ez a formalitás az ára.

Formális értelemben persze “az apprehenzió szintézise” szükségképpen “alárendelődik a kategóriáknak”. Ám a formai “feltétel” egymagában nem elégséges ahhoz, hogy “lehetővé te[ gye] a sokféleség (mint jelenség) észleletét, azaz empirikus tudatát.” A következő oldalon példa szolgál az itt kifejtettek illusztrálására.

Ember legyen a talpán, aki “a tér és az általában vett külső szemlélet szükségszerű egysége” szerint képes egy ház észleletére. Abból, hogy e szükségszerű egység a priori érvényes a sokféleség térviszonyaira, még nem lesz ház. Aki a kéményen található gólyafészekről nem tudja, hogy gólyafészek, annak a ház alakja más, mint annak, aki tudja. S ha a ház romos állapotban van, vagy gömb formájú, esetleg ablaktalan, akkor csak kellő absztrakcióval lehet háznak látni. A leghétköznapibb észlelés is kifejlett felismerőképességet igényel, továbbá egy empirikus képi és percepciós készletet, amelyhez, illetve releváns tartományához viszonyítva az adott szemlélet azonosítható. A mennyiség kategóriája csak ezzel az empirikus képességgel együtt működőképes, ami azt is jelenti egyben, hogy az észlelés nem lehet “az értelem hatása az érzékelésre” (^B156). Amíg “a képzelőerő az érzékelés a priori meghatározásának képessége”-ként “a kategóriáknak megfelelően”, sőt a tiszta értelem alteregójaként ügyködik, addig nem fogja “létrehoz[ ni] a szemléletek szintézisét” (uo.); addig nem születik észlelet. Mellesleg olyan, mint a mennyiség kategóriája, nincs. Hogy az aktuális esetben melyik vagy melyek és hogyan érvényesül(nek) a mennyiségkategóriák közül, az újra csak az észlelés empirikus képességén múlik: a ház részeinek sokfélesége oly módon szintetizálódik a ház észleletének egységében, hogy a percepció folyamatában az elme – miután sok házat látott már életében – elhatárolja őket attól, ami nem tartozik a házhoz. Mindez a lehető legprózaibb megfontolás; csupán azért ragozandó ennyire, mert a dedukció is szemlátomást hosszú és kétségbeesett küzdelmet folytat, hogy a kategóriák formai apparátusával gondoskodjék valamiről, amiről csak vele nem gondoskodhatni. A példa – tulajdonképpen pusztán azzal, hogy példa, azaz egy különös eset leírása – végeredményben dementálja a belőle nyert következtetést, vagy legalábbis olyan jelentést ad neki, amely ütközik a dedukció korábbi igényével. Az “apprehenzió szintézise” kétségkívül megfelel az “appercepció”-énak. De amennyiben az utóbbi “teljességgel a priori módon a kategóriákban foglaltatik”, úgy “az értelem szintézisteremtő hatása a belső érzékre” (^B158) félkarú óriás. Ha a két különböző néven “[ e] gy és ugyanazon spontaneitás” fut is, “empirikus” fele nem uralható a “teljességgel a priori”, a tartalmi a formai által.

Érintendő a példához kapcsolódóan még egy fontos téma. A B-kiadásba beiktatott 11. paragrafus külön felhívja a figyelmet a matematikai és a dinamikai kategóriák eltérésére (lásd ^B129), a dedukció azonban sehol nem utal rá. Pedig lenne alkalma, hogy említse; sőt nyomós oka is. Kezdeti tézise szerint ha a szemléleti sokféleség nem egyesülne “objektummá”, úgy “nem sorolhatnám őket az én képzeteim gyanánt önnön azonos énemhez” (^B147). Az “objektum” mármost “az, aminek fogalmában egységbe foglaltatik egy adott szemlélet sokfélesége” (uo.). Mivel a matematikai kategóriák az apprehenzió és az észlelés tagolásának típusai, fogalmi nexus ellenben csak a viszonykategóriák révén teremtődik, nagyon is kívánatos volna, hogy Kant legalább néhol e különbség szerint specifikálja a természet kategoriális szabályozottságának elvét. Abban a megannyiszor előforduló generális formában, hogy a jelenségek a kategóriák alatt állnak, az elv egyszerre több és kevesebb, mint amit ama kezdeti tétel tartalmaz. Több, mert a szubjektív tudategység, az észleletek fogalmi szintézist nélkülöző társítása is kategóriákhoz igazodik részben: a matematikaiakhoz, melyek azonban még nem alapoznak meg tapasztalati tárgytudatot. Ebből következően kevesebb is, mert csak a relációkategóriákra konkretizálva fedi azt, hogy a szemléletek mindenkor a sokféleség fogalmi egyesítésének módján, a jelenségek tehát tapasztalati objektumokként lesznek tudatosíthatók. S ami a legfurcsább: a dedukció elején oly elsöprő lendülettel bevezetett tétel, miszerint az identikus Én csak objektumokkal áll szóba, a későbbiekben nem bukkan föl sehol.

A 22. paragrafustól az olvasó hiába vágyakozik, már ha vágyakozik, olyasfajta kijelentésre, hogy a belső érzék képzetei az értelmi meghatározás folytán csakis valamilyen objektív egységben kapcsolódhatnak egymáshoz az eredeti appercepcióban. Rendes aránytalanság támad így a szöveg két fele között. Az első dörgedelmes, az objektív szintézist harsogó szólama, melynek erejével a szubjektív tudategység vizsgálatra érdemtelennek minősíthető, a reproduktív képzelőerő pedig kiakolbólítható a transzcendentálfilozófiából, a másodikban nem elhalkul: elnémul. Egyetlen egyszer sem nyilvánítja ki Kant, hogy íme bebizonyítatott: a jelenségek a kategóriáknak alárendeltek lévén, észlelésük nyomán mindig és szükségszerűen előáll az (objektív) ítéletben manifesztálódó tárgyi egységtudatuk. Van annyira feltűnő a hiány, hogy koncepcionális nehézséget lehessen sejteni mögötte. Ami a ház példája kapcsán problémaként mutatkozott, ti. az észleleti tudat kategóriákból nem levezethető volta, az hatványozottan jelentkezik az észleleti tudatról az objektív szintézisre történő váltásnál. (Igaz, egy másik példa szerint “amikor a víz megfagyását észlelem”, akkor a cseppfolyós és a szilárd állapot szukcesszív “apprehenziója, s így maga az esemény”, a megfagyás, “az okozatok és okok közötti viszony fogalmának rendelődik alá” [ ^B163f] ; a példa kritikáját szabad a következő fejezetre halasztani.) A nehézség automatikusan adódik az affinitás elveszejtéséből. Hiszen ez azért garantált (volna), hogy a jelenségek észleleti képzete szükségszerűen komparábilis legyen hasonló képzetekkel, s ezáltal a szubjektív asszociációs képességtől függetlenül magában hordozza az objektív érvényű társítás lehetőségét. A B-dedukció sorsa gyakorlatilag már azzal meg van pecsételve, hogy lemond az affinitásról.

Habár kénytelen is lemondani róla, mivel a materiális sokféleségük szerint tekintett jelenségek affinitása a priori nem látható be. Az A-dedukcióban a paradoxon a következő volt: az affinitás, midőn tapasztalatelméletileg a kategóriastruktúra formai mivoltához tette hozzá a jelenségek tartalmi asszociabilitását, olyasvalaminek szolgált komplementer elvéül, ami másrészt épp formalitásában és csak abban felelt meg az a priori prezentálhatóság kritériumának; ergo maga kicsúszott a kritérium hatálya alól. 1787-re a paradoxon megszűnik, de ami elsőre az affinitással nem ment, az most nélküle nem megy. Űr marad a helyén, a dedukcióban pedig hiányosság emiatt. És különösen szembeszökő lesz azáltal, hogy Kant kezdetben olyan vehemensen hangoztatja a tudat objektív egységét mint az eredeti appercepció állítólag egyetlen megnyilatkozási formáját. Pont azt a problémát exponálja ezzel, amelyre az affinitás lett volna a megoldás egyik fele; mégpedig a kategóriákkal és egyáltalán a tiszta értelem eszközeivel nem kiváltható fele. Adott (adatik) valamilyen szemléleti sokféleség, és az a kérdés, hogyan jön létre az észleletek objektív érvényű, tapasztalati ítéletben kifejezett egységtudata. Maga az észlelés, jóllehet a mennyiségkategóriák szerint, nem csak általuk megy végbe. Második instanciában pedig szintén egy empirikus képesség felelős azért, hogy a percepciós tudatban azonosítottakból kihozza a fogalmi összekapcsolás lehetőségét, mely összekapcsolás ismét csupán formai tekintetben igazodik a viszonykategóriákhoz. Ez utóbbi mozzanattal nincs is semmi gond: a viszonykategóriák valóban nélkülözhetetlen és valóban a priori alakzatai az objektív tudatnak. De hogy egyáltalán alkalmazhatók legyenek, ahhoz a jelenségeket empirikusan elő kell készíteni, miként a Prolegomena észleleti ítéletében történt; ahhoz pedig, hogy e művelet a priori alapba ágyazódjék, s ezáltal a jelenségek összességükben az objektív tudat potenciális tárgyainak minősülhessenek, az affinitásra lenne szükség mint egyszerre a priori és tartalmas elvre.

“Tárgyakat elgondolni”, írja Kant “Az értelmi fogalmak e dedukciójának eredménye” című utolsó, 27. paragrafusban,

Igen, ez így korrekt, így hűen summázza a második dedukció valódi eredményét. Az elsőben, a szándék szerint legalábbis, még fedte egymást a két igény, hogy a transzcendens használat tiltása és a jelenségek idealitásának kimutatása nyomán az a priori értelmi ismeretek a lehetséges tapasztalat tárgyaira behatároltan őrizzék meg objektív realitásukat, illetve hogy ilyen szerepük tapasztalatelméletté bontakozzék ki. A második, bár deklarált szándéka szerint nem, valójában elmozdul a kategóriák, a tiszta Denken kritikai restrikciója felé. Nem marad természetesen merőben negatív, viszont belül marad az a priori birtokolhatónak a körén. A “tiszta értelmi fogalmak”-ról kimutatja, hogy “a tapasztalat lehetőségének elvei”, de “magát a tapasztalatot” csak úgy képes láttatni, “mint a tér- és időbeli jelenségek meghatározását általában véve [ als Bestimmung der Erscheinungen in Raum und Zeit überhaupt] ”; “az appercepciót” pedig csak úgy a maga “eredendő szintetikus egységé”-ben, “mint az értelem formáját az érzékelés eredeti formáiként szolgáló térre és időre vonatkoztatottan” (^B167). Form, rein, überhaupt: csupa olyasmi, ami az aprioritáskényszerből fakadóan eleve akadálya egy komplett tapasztalatelméletnek, s ama belé foglalt elvárás valóra váltásának, hogy az Én számára a természeti jelenségek mint a lehetséges tapasztalat objektumai létezzenek kizárólag.

A kategóriák törvényadó-tárgyiasságkonstitutív teljesítménye igazolást nyert; de ez nem újdonság 1781-hez képest. Miként az sem, csak most máshogyan nem, hogy e teljesítményük olyan feltételekhez kötött, amelyek kívül esnek a tiszta értelem hatáskörén. Bár álom és tapasztalati igazság szembeállítása a B-dedukcióból hiányzik, a szövegben így is ott bujkál a természeti zűrzavar réme, a való világ szilárd-meghitt rendjének összekavarodásáé.

Tapasztalattal, de ez azt is jelenti, sőt azt jelenti igazán, hogy észleléssel és empirikus fogalomalkotással. A “törvényszerű rend”, amíg nem egyéb a kategóriák és alaptételek kirajzolta formai szerkezetnél, a kétségbeejtő tartalmi káosz formája is lehet. Hiába nyúlná le a tiszta értelem a belső érzék meghatározását, az ismeretalkotásban az empirikus képességre ráutalt, s nem szavatolhat azért, hogy utóbbi a maga részéről mindig az egyetlen-egységes tapasztalatba betagozhatóként jeleníti meg, ami adatik. Afelől is kénytelen bizonytalan lenni emiatt, hogy az Én, aki egyszerre gazdája neki és az empirikus képességnek, nem dönt adott esetben szubjektív tudategységének tartalmilag ugyan minden addig tapasztalttal ütköző, ám formailag valamely viszonykategória segítségével pompásan elvégezhető objektivációja mellett, kijelentve például: a Nap lehűtötte a követ. Valószínűtlen persze, hogy ilyesmi előfordul, de a jelenségek affinitásának elve híján csak valószínűtlen. Mondható-e objektívnek az effajta szintézis? A fogalmak “előre elgondolt” (^B145, lábjegyzet) tartalmi rendje alapján nem. Érvelhetni azonban amellett is, hogy az empirikus tényállítások az észleletekhez igazodjanak elsődlegesen. A két kívánalmat, a koherenciáét és az adekvációét, eredetileg az affinitás hozta volna egyensúlyba. Nélküle kérdéses, hogyan nyeri el a mindenkori észlelés az “előre elgondolt” egységhez illeszkedő fogalmi szükségszerűség formáját. Van talán még egy esély. “Hogy miként tesz szert az észlelet e hozzájárulásra, annak a Kritika transzcendentális ítélőerőről szóló fejezetében [ …] kell utánanézni” (Prol. 71, lábjegyzet).