1. Kant, Az ítélőerő kritikája, 64. sk. o. A három Kritikára a továbbiakban TÉK, GYÉK, illetve ÍK rövidítéssel utalok, de az elsőtől az ötödik fejezetig a szimplán zárójeles számok a TÉK-re, a hatodik a nyolcadikig az ÍK-re vonatkoznak. A TÉK-nél, ahol fontos, hogy melyik kiadásból való az idézet, az oldalszám előtt álló ^A vagy ^B betű jelzi ezt. A Prolegomenára a Prol., Az érzékelhető és az értelemmel fölfogható világ formájáról és elveiről című értekezésre az MSI, a Pályamű a metafizika haladásáról című írásra a PMH rövidítést használom. A reflexiókra szokás szerint csak számukkal utalok, az Akademie-Ausgabe darabjaira pedig az AA rövidítéssel és kötetszámmal. – Az első Kritikán belül a “Transzcendentális esztétika”, a “Transzcendentális analitika” és a “Transzcendentális dialektika” az egyszerűség kedvéért Esztétika, Analitika és Dialektika néven szerepel. Ugyanígy a harmadik Kritikában “Az esztétikai ítélőerő kritikájá”-t Esztétikának, “A teleológiai ítélőerő kritikájá”-t Teleológiának nevezem, az ízlésítéletek expozíciójára és dedukciójára pedig (§§ 1-22. és 30-38.) Analitika néven hivatkozom. – Az első és a harmadik Kritika fordításain, az utóbbi esetében önkritikaként, sokszor módosítottam, ahol a magyar szöveget nem találtam elég pontosnak ahhoz, hogy a textuális elemzés hiteles lehessen; e változtatásokat azonban nem jelzem külön, aminthogy azt sem, ha Kant kiemeléseit elhagyom.

2. Ezzel Friedrich Schlegel és Fichte nézeteltérésében Schlegel véleményét pártolom. A Második bevezetés a tudománytanba 84. oldalán Fichte azt írja, hogy Kant “egész filozófiájának szelleme” az, ami a “tudománytannak” életet ad. Schlegel ezzel szemben felveti a kérdést, hogy “Kant betűje nem ér-e többet vajon, mint szelleme?”: Philosophische Lehrjahre, Erster Teil, 63. o. Ugyanez a kérdés megtalálható már a 40. oldalon is. Az ő vitájukat is érinti Ernst Behler tanulmánya: “Friedrich Schlegel megértéselmélete: hermeneutika vagy dekonstrukció?”.

3. A ‘tapasztalatelmélet’ kifejezéssel nem Heidegger és Cassirer vitájában kívánok állást foglalni, jóllehet amúgy a disszertáció világosan közelebb áll ahhoz, amit Cassirer képviselt. Tapasztalatelméleten egyszerűen mindazon empirikus műveletek és a priori fogalmak vagy elvek vizsgálatát értem, amelyek Kant felfogása szerint közrejátszanak az ismeretek korrespondencia- és koherenciakritériumának megfelelő tapasztalati ítéletek alkotásában. Van egyébként négy könyv, amelyekre az első Kritika elemzése során külön nem hivatkozom (vagy csak egyszer-egyszer), s ezek egyike épp Cassirer műve, a Das Erkenntnisproblem in der Philosophie und Wissenschaft der neueren Zeit, ennek is a második kötete (a Kanttal foglalkozó rész: 459-617. o.). A további három könyv: Gottfried Martin, Immanuel Kant. Ontologie und Wissenschaftstheorie, Norman Kemp Smith, A Commentary to Kant’s Critique of Pure Reason, valamint Tengelyi László, Kant. A szerzők különböző megközelítésmódokat alkalmaznak, ám épp ezért tudtam mind a négy könyvből sokat tanulni.

4. Tengelyi László, Kant, 259. sk. o. (a könyvre a továbbiakban csak e címmel hivatkozom). Az antinómiák rendszertani jelentőségét hangsúlyozza Munkácsy Gyula is “Az antinómiák filozófiája és az ember antinómiája” című tanulmányában.

5. AA, XII, 257. o.; a levélrészletet Tengelyi László fordításában közlöm (Kant, 70 sk. o.). Az 1798. szeptember 21-ei keltezésű levélben Kant kifejezetten azt írja, hogy az ébredés az antinómiáknak volt köszönhető, nem az istenérvek és nem is a halhatatlanság problémájának.

6. Vö. Leibniz, Neue Abhandlungen… I. kötet, XVII. o. Később egyébként Theophilus – aki Leibniz megszemélyesítője – azt mondja, hogy a tér és az idő “csak absztrakciók”: 101. o. Az alapvető igazságok című írás ellenben úgy fogalmaz, hogy a “tér, az idő, a kiterjedés és mozgás nem dolgok, hanem csak megalapozott szemléletmódok”: 167. o.

7. Kant, 231. o.

8. Kant, 238. o.

9. Kant, 235. sk. o.

10. Kant, 238. o.; ugyanennek a levélnek a végén Kant megállapítja, hogy “a disszertáció hibái miatt új kiadásra nem látszik alkalmasnak”: 240. o.

11. Kant, 239. o.

12. A bekezdés elejétől idáig szereplő idézetek helye: Kant, 241. skk. o.

13. Meg azért is, mert – így az idézet folytatása – “kezére jár minden rigolyának, ájtatos és tépelődő agyrémnek”: Kant, 243. o. Ebben már benne rejlhet, amit majd A gyakorlati ész kritikája fejt ki, nevezetesen hogy az etikában a transzcendentális megalapozás rendje szerint az istenhit nem vághat elébe a kategorikus imperatívusznak.

14. The Leibniz–Clarke Correspondence, 64. és 42. o. Leibniz Clarke-kal/Newtonnal folytatott vitájához lásd még Ábrahám Zoltán, Kant idő-fogalmáról a prekritikai korszakban, 71-94. o.

15. A szillogizmus, illetve az egész antinómiatan megértéséhez nagy segítségemre volt Wolfgang Röd Az újkor dialektikus filozófiája című könyve (I. kötet, 67-92. o.), valamint Friedrich Delekat Immanuel Kant című monográfiája. Delekat azonban Röddel ellentétben nem tárgyalja a regulatív észhasználatot, amely a jelen dolgozat ötödik fejezetének témája.

16. Egy másik vita forrása az volt kettejük közt, hogy Leibniz bizonyíthatónak gondolta az eukleidészi axiómákat, Kant ellenben axióma-párti. S éppen abból a megfontolásból, hogy a matematikai létezők egyszerre fogalmiak és szemléletiek.

A kétszög elgondolható ugyan, de az eukleidészi geometria keretein belül nem konstruálható meg szemléletileg. Az illető axiómának kimutatható ugyan logikai ellentmondásmentessége, de ez Kant számára nem bizonyítja az alakzat lehetetlenségét. Fordítva pedig: lehetősége annyi, mint megszerkeszthetősége. A Neue Abhandlungen… II. kötetének 475. oldalán Leibniz éppen ezt az axiómát tárgyalja.

17. Kant, Über eine Entdeckung…, 337. o.

18. Kant, 231. o.

19. Kant, 238. sk. o.

20. Egy helyütt a következőket írja például:

A szakirodalom egyébként mindeddig elsiklott afölött, hogy a dogmatikus szendergés és kritikai eszmélés históriájában Hume mellett még valaki komoly szerepet játszott. A hatvanas évek vége felé Kant fölfogadott szolgálónak egy Lampe nevű illetőt (ami csak látszik történeti igazságnak: ennél, hogy az Aufklä rer szolgálóját így hívják, lámpással sem lehetne szilárdabb a priori szükségszerűséget találni). És a kritikai gondolkodás érlelődésében a derék Lampe kulcsfigura. Kötelessége volt hajnalanta öt óra előtt öt perccel benyitni a filozófus hálószobájába, s elkiáltani magát ébresztésül. E katonás rendszer bevezetése kellett ahhoz, nyomatékosítandó a hume-i riadót, hogy a dogmatikus álom végleg elhessenjen. A kiáltás, a minden reggel kíméletlenül felharsanó kiáltás, melynek bölcseleti csattanása hosszabb távon önvizsgálatra késztette volna még a legmegrögzöttebb dogmatikust is, így hangzott: “Es ist Zeit!” – Erről Wasianski számol be Kant-életrajzában: Immanuel Kant in seinen letzten Lebensjahren, 204. o.

21. Lásd Hume, Értekezés az emberi természetről, 120. skk. o.

22. Idézett mű, 118. o.

23. Idézett mű, 227. o.

24. Idézett mű, 294. o.

25. Az empirikus igazságnak ehhez a kanti értelmezéséhez lásd Wolfgang Röd, Bevezetés a kritikai filozófiába, 14-37. o.

26. A részletekben nem elvesző, de összefoglalásnak nagyon jó áttekintést kínál erről Georg Simmel a Kant című előadássorozat első két előadásában.

27. A Heidegger által a Kant und das Problem der Metaphysik-ben adott értelmezés – bár helyenként túlzónak gondolom – nagy segítségemre volt a fejezet megírásakor. Én persze nagyon más módszerrel olvasom a (két) dedukciót, mint ő. Egyetértek vele abban, hogy Kant a B-változatban visszalép korábbi álláspontjához képest, de szerintem ennek prózaibb okai vannak (a következő fejezetben lesz róluk szó). Saját megközelítésem szempontjából különösen fontosak az A-dedukció két útjáról és az empirikus ismeretalkotási műveletekről szóló részek Heideggernél: 76-85. o., ill. 176-188. o. – Az övétől egészen eltérő elemzést nyújt mindkét dedukcióról Delekat már említett könyve, 80-107. o. A distinkció, hogy az első változat “ismeretelméleti-ismeretpszichológiai”, míg a második “ismeretkritikai” (83. o.), helytálló, de nem elég erős; viszont Delekat rengeteg történeti adalékkal szolgál. – Megint másfajta módszertani álláspontot foglal el Dieter Henrich az Identitä t und Objektivitä t-ben. Nem annyira szöveget elemez, inkább kibontja a különböző témákat, amiből nagyon sokat lehet tanulni (még ha írása olykor nehezebb is annál, amiről szól), főként az öntudat-azonosság ügyében: 71-101. o. – Szintén hasznosnak találtam Peter F. Strawson Az érzékelés és a jelentés határai című könyvének a dedukciókra vonatkozó részét (92-156. o.), jóllehet Strawson a képzelőerő funkcióinak egészen minimális figyelmet szentel. – A dedukciókhoz és a kategóriatanhoz lásd még Jonathan Bennett, Kant’s Analytic, 100-138. o., és Wolfgang Röd, Bevezetés a kritikai filozófiába, 71-83. o.

28. A képzelőerőnek az első Kritikában betöltött funkcióit Heideggerrel is vitázva elemzi Andreas Heinrich Trebels az Einbildungskraft und Spiel-ben, 15-51. o. A prekritikai korszak képzelőerő-felfogásához lásd Ábrahám Zoltán, Kant idő-fogalmáról…, 174-188. o., valamint Rudolf A. Makkreel, Imagination and Interpretation in Kant, 9-25. o.

29. Kant, Anthropologie in pragmatischer Hinsicht, 477. o., kiemelés tőlem – P.Z.

30. Idézett mű, 479. o.

31. Idézett mű, 466. o.

32. A szöveghely fontossága Cassirernek is feltűnt, csak ő másképp reagált rá. A Das Erkenntnisproblem második kötetének 535. oldalán kihagyással idézi a citált rész utolsó mondatát: “Dieses Bewusstsein kann oft nur schwach sein … ; aber unerachtet dieser Unterschiede” stb. Éppen az marad ki tehát, hogy “úgyhogy csak a hatásban, nem pedig magában az aktusban, vagyis nem közvetlenül kapcsolódik hozzá a képzet létrehozásához”.

33. Manfred Frank az Einführung in die frühromantische Aesthetik-ben külön tárgyalja Kant ítéletelméletét, és az 57. oldalon a “fogalmak”-at találóan “tömörített ítéletek”-nek nevezi.

34. Hume, Értekezés…, 194. o.

35. Kant, Logik, 432. o.

36. A sematizmushoz lásd Hannah Arendt, Kant’s Political Philosophy, 79-85. o., valamint Bennett, Kant’s Analytic, 141-152. o. Heidegger a Kant und das Problem… 144. oldalán felhívja a figyelmet arra, ami az alábbiakban az egyik fontos téma lesz, nevezetesen, hogy a tárgyak fogalmak alá hozása az ítélőerő funkciója.

37. A kétféle ábrázolásmódról szól Rodolphe Gasché “Überlegungen zum Begriff der Hypotypose bei Kant” című tanulmánya. A nyelv témájához lásd még Manfred Riedel “Kritik der reinen Vernunft und Sprache. Zum Kategorienproblem bei Kant” című írását.

38. Schelling, A transzcendentális idealizmus rendszere, 252. sk. o.

39. Lásd továbbá ugyanehhez Kant, Logik, 551. o.

40. Világosan látszik ez a kétnyelvű Leibniz-kiadás negyedik kötetében (Schriften zur Logik und zur philosophischen Grundlegung von Mathematik und Naturwissenschaft) csokorba szedett írásokból, amelyek közt két Varignon-levél is található: 227-267. o.

41. Kant, Anthropologie…, 511. o.

42. N. K. Smith részben hasonló megfontolásokból “rendkívül önellentmondásos”-nak minősíti a regulatív észhasználat tanát: A Commentary…, 547. o. A regulatív eszmék státusát és működésmódját illetően fontos problémákra világít rá Jonathan Bennett: Kant’s Dialectic, 274-280. o.

43. A transzcendentális ideálhoz, azon belül különösen logika és ontológia e kapcsolatához lásd Wolfgang Röd, Az újkor… I., 93-100. o. Az ideálszakaszról jó elemzést ad Swend Andersen az Ideal und Singularitä t-ben: 185-254. o., különösen 214. skk. o., ahol az ideál alább érintendő látszatjellege a téma. Nagy hangsúlyt helyez a transzcendentális ideálra Joachim Peter is Das transzendentale Prinzip der Urteilskraft című könyvében (17-43. o.), amely azért érdemel figyelmet, mert a szakirodalomban kivételként tapasztalatelméleti aspektusból közelít harmadik Kritikához, jóllehet az első Kritika dedukcióival nem foglalkozik, s ennélfogva számos kapcsolódási pontot egyáltalán nem vesz észre.

44. Ez derül ki mind Gerhard Lehmann szerkesztői megjegyzéseiből: AA, XX 475. skk. o., mind Manfred Frank és Véronique Zanetti kommentárjából: Immanuel Kant, Schriften Zur Aesthetik und Naturphilosophie, 1213. skk. o.

45. Kant, Logik, 432. o.

46. A harmadik Kritika különféle célszerűségképzeteit rendszerezi Giorgio Tonelli “Von den verschiedenen Bedeutungen des Wortes Zweckmä ß igkeit in der Kritik der Urteilskraft” című tanulmányában, valamint Georg Kohler a Geschmacksurteil und ä sthetische Erfahrung-ban, 233. skk. o. Egyáltalán nem biztos persze, hogy rendszerbe lehet foglalni az eltérő jelentéseket. – A természet célszerűségének fogalmában kifejeződő módszertani állásponthoz lásd Ernst Cassirer, Kants Leben und Lehre, 316-327. o. Cassirer kiemeli, hogy a célszerűség valójában a racionalista hagyomány harmóniafogalmának felel meg.

47. Egy korábbi tanulmányomban még azt írtam, hogy a reflektáló ítélőerő egyszerűen átveszi a regulatív ész feladatkörét: Ä sthetisch wohnet der Mensch, 33. o.; e véleményemet ezennel visszavonom. A regulatív észhasználat és az ítélőerő célszerűségelve közti kapcsolatot is tárgyalja Gerhard Lehmann írása, a “Hypothetischer Vernunftgebrauch und Gesetzmä ssigkeit des Besonderen in Kants Philosophie”; de a 13. oldalon Lehmann is a kettő egyezését állítja.

48. Az első Bevezetés szerint ha

A “gondolkodási képesség” e modellje láthatóan a logikát veszi alapul (vö. pl. TÉK 168). Kérdés azonban, hogy az ítélőerő ilyen közvetítése érvényesülhet-e a tiszta értelem és a tiszta gyakorlati ész viszonylatában. Lehet, hogy Kant a gyakorlati ítélőerő tipikájára gondol (lásd GYÉK 84-89. o.), ezt mindenesetre nem említi. Aztán a második Bevezetésben már egyáltalán semmilyen indoklással nem is támasztja alá az ítélőerő közvetítő teljesítményét, egyszerűen csak állítja: lásd 89. o.

49. AA, X, 514. o. Kant egyébként már 1787. május 28-án, aztán június 25-én tudatja, hogy könyvet ír az ízlés kritikájáról; lásd a Johann Beringhez, illetve Christian Gottfried Schützhöz írott leveleket: AA, X, 487. sk. o. és 489. o.

50. Van, akinek sehogyan sem. Jens Kulenkampff a Kants Logik des ä sthetischen Urteils-ban egyáltalán nem érti, milyen összefüggés lehet ízlésítélet és tapasztalati célszerűség között: 43-66. o.; és az egész könyv meglehetősen bornírt. Ennél is rosszabb Björn Kaluza esete, aki egy egész disszertációt írt Kants “Kritik der Urteilskraft” im Entwurfe beider Einleitungen címen anélkül, hogy egy kicsit is elmélyedt volna a Bevezetésekben. Jó észrevételei vannak a két szöveghez Friedrich Kaulbachnak az Aesthetische Welterkenntnis bei Kant első fejezetében (különösen az értelem, az ész és az ítélőerő törvényadásait illetően), de ő arra nem hajlandó figyelni – mint egyébként könyvének későbbi fejezeteiben sem –, hogy tapasztalatelméleti célzat áll az ízléstan mögött.

51. Ezúttal jelentősége van annak, hogy a szövegrészlet a második Bevezetésben található. E változat ugyanis szemlátomást kevésbé bízik már abban, hogy a tapasztalatelméletet meg lehet támogatni az ízlés felől. Az ötödik szakaszban a célszerűségelv “transzcendentális dedukcióját” adja (96. o.), ám ennek nincs túl sok értelme, mert a szükségletet dedukálja, a szükséglet viszont nem szorul rá ilyesmire, de nem is lesz általa több szükségletnél (ugyanez volt már a helyzet az első Kritika Függelékében a mintha-elvekkel). Nem sokkal odébb pedig a következő olvasható a célszerűségelvről.

A dolog nyílttá válik: az esetlegességgel szemközt esendőnek bizonyul a célszerűség elve. – Joachim Peter említett könyve aszerint tesz különbséget a két Bevezetés közt, hogy az elsőben az ítélőerő még nem önálló, a másodikban már igen: Das transzendentale Prinzip, 52-85. o.; hasonló véleményt képvisel Wolfgang Bartuschat: Zum systematischen Ort von Kants Kritik der Urteilskraft, 222-238. o. Ebben kétségkívül van igazság, habár arra egyikőjük sem kérdez rá, hogy az önállótlan ítélőerővel Kant milyen tapasztalatelméleti célt követ.

52. A Kritika sehol nem bocsátkozik bele annak vizsgálatába, hogy az ízlésítélés mennyiben nyugszik a kategóriákon. Logikusan azt kell gondolni, hogy a matematikai kategóriák mint a szemléleti matéria artikulációjának formái közül legalább az egy-ségé nélkülözhetetlen hozzá. A dinamikaiak ellenben mellőzhetők, hiszen az ízlés nem objektíve ítél, s így az ‘x ist schön’ ítélet nem tartozik a szubsztancia–akcidencia kategóriája alá.

53. A harmadik Kritika általam ismert legkomplexebb áttekintését Gerhard Krä mling adja Die systembildende Rolle von Ä sthetik und Kulturphilosophie bei Kant című könyvében. Kitér az első két Kritika bizonyos releváns pontjaira, s behatóan foglalkozik a kultúra fogalmával és a művészettannal, sőt végül az utóbbira futtatja ki elemzését. Olykor azért túlteng benne a marxista hevület, és egyes részletkérdésekre nem elég érzékeny. – Kant történetfilozófiájáról szól alapvetően Hannah Arendt nagyon szép és nagyon okos előadássorozata, a Kant’s Political Philosophy. Vele azért is tudok egyetérteni, mert legvégül az ízlésközösségben lát feloldhatónak, vagy inkább eltűrhetőnek számos, pusztán a kanti történetfilozófia keretein belül elvileg nem orvosolható problémát; e szempontból az utolsó, a 11-13. előadások az érdekesek. – A Teleológia egészéről, amennyire fel tudom mérni, mind a mai napig Klaus Düsing nyújtja a legátfogóbb képet a Die Teleologie in Kants Weltbegriff-ben. – Bár alapvetően nem a harmadik, hanem a második Kritikával foglalkozik, elméleti és gyakorlati törvényadás közvetítését illetően fontos Jürgen Heinrichs könyve, a Das Problem der Zeit in der praktischen Philosophie Kants (különösen a “Handlung in der Zeit” című harmadik fejezet), amely szisztematikusan sorra veszi az időtől független morál koncepciójából fakadó nehézségeket. – Végül anélkül, hogy érvekkel szolgálnék, egyszerűen csak vitatni szeretném Vidrányi Katalin állítását, miszerint “az IEK [ Az ítélőerő kritikája] nyújtotta maximális szintézis: esztétika és természetfilozófia frigye az ítélőerő színe előtt” (47. o.). Bármennyire homályos is olykor, ahogyan Kant a harmadik Kritikát az első kettővel rendszerbe szeretné foglalni, egy alapos elemzés által sokkal nagyobb szabású “szintézis” tárulhatna elő.

54. Így például az 1769-es R624 szerint “az ízlésítélet nem objektív, hanem szubjektív”, mindazonáltal a tetszés “nem puszta érzet”; az ugyanakkor keletkezett R640 megállapítja, hogy “az ember szégyelli magát, ha ízlése nem vág egybe másokéval”; a hetvenes évek második feléből származó R1872 “facultas diiudicandi per sensum communem”-ként említi az ízlést. További felsorolás helyett legyen szabad a Frank–Zanetti-féle kötetre hivatkozni, amely a reflexiók közül kigyűjti az esztétikával kapcsolatosakat: Immanuel Kant, Schriften Zur Aesthetik und Naturphilosophie, 11-138. o. – Kant esztétikájának alakulásához számos adalék található Paul Menzernél: Kants Ä sthetik in ihrer Entwicklung.

55. Ehhez az összefüggéshez, továbbá a kritika történeti kérdéséhez lásd Alfred Baeumler, Das Irrationalitä tsproblem in der Ä sthetik und Logik des 18. Jahrhunderts bis zur Kritik der Urteilskraft, 6. skk. o. és 96-107. o.

56. Az idézet így folytatódik: “Ezért tanácsos volna feladni ezt a megnevezést, és átengedni ama tan számára, mely igazi tudományt alkot (ily módon közelednénk a régiek nyelvéhez és elgondolásaihoz, mert náluk felettébb ismert volt a tudomány efféle felosztása aiszthéta kai noéta szerint)…”. Az utolsó sorok viszont a B-kiadásból már hiányoznak: “…vagy osztozni e megnevezésen a spekulatív filozófiával, és az esztétika kifejezést részint transzcendentális értelemben, részint pszichológiai jelentéssel használni.” Ez arra utalhat, hogy Kant egy harmadik jelentést kíván érvényesíteni a transzcendentális esztétika (vagyis a tér és az idő elmélete) és a pszichológia mellett, esetleg között.

57. Edmund Husserl már az első Kritika transzcendentális szubjektivitásának koncepcióját is ilyen értelemben bírálja; lásd Az európai tudományok válsága I, 135-156. o. – Alkalmasint hasonlóra céloz Maurice Merleau-Ponty is, amikor azt írja, hogy “Kant vezérfonala a világ nem-reflektált képe”; Das Sichtbare und das Unsichtbare, 55. o. – A három Kritika ismeretében biztosra vehető, hogy Kant nem olvasta, amit Heidegger a fakticitásról írt: Fenomenológiai Aristotelés-interpretációk, 7-23. o., továbbá Lét és idő, 170-240. o.

58. A gyanakvás taktikáját Jacques Derrida alkalmazza a Die Wahrheit in der Malerei első fejezetének második szakaszában (56. skk. o.); van sok jó észrevétele az expozícióhoz, írása mégis felszínes kissé. Mint oly gyakran a dekonstruktív olvasatokban, a sztereotipikus gyanú nem enged rálátást arra, hogy a perbe fogott szöveg nem csupán aláássa saját állításainak némelyikét, de revideálja is azokat, még ha nem is mindig explicit formában.

59. Idézett művében Derrida a hentes-szaknyelvből vett “tiszta vágás” kifejezést alkalmazza erre a felfüggesztésre (105. sk. o.). Tulajdonképpen találó.

60. Lásd ehhez Heidegger hasonló – Schopenhauerrel és Nietzschével vitázó – értelmezését: Nietzsche, Erster Band, 127. skk. o.

61. Ezt tárgyalja Alfred Baeumler doktori értekezése: Das Problem der Allgemeingültigkeit in Kants Ä sthetik; különösen fontos az általánosság és érzésszerűség összeegyeztethetőségéről szóló fejtegetés: 13. skk. o.

62. A tökéletességesztétikához lásd Baeumler, Das Irrationalitä tsproblem…, 108-122. o., továbbá a logikáról szóló egész második fejezetet: 170-251. o. – Leibniz, Wolff, Baumgarten, Meier és Mendelssohn művei, illetve Kant korai esztétikai nézetei felől közelít Az ítélőerő kritikájá-hoz Hans-Georg Juchem Die Entwicklung des Begriffs des Schönen bei Kant című könyve, jó sok történeti információval; magához a harmadik Kritikához viszont, feltehetőleg épp a történeti olvasat okán, kevés használhatót találni benne.

63. Ehhez kapcsolható, amit Jean-Francois Lyotard az érzés tautegorikus jellegéről ír: Die Analytik des Erhabenen, 21. skk. o.

64. A tiszta ízlésítélet tanát Hans-Georg Gadamer metodikai absztrakciónak tekinti: Igazság és módszer, 53. skk. o.; a minősítés helytálló, de nem elég erős, mert az absztrakció több metodikainál. – Az említett, a 42. paragrafus végén található szöveghely a következőképpen hangzik.

Kant gyakorlatilag azt ismeri el ezzel, hogy a természeti szép megítélése antropológiai alapon lehetséges egyedül: emberi tartalmakat vetítve természeti produktumokra. Schelling nyíltan meg is fogalmazza később (pont a Kritikának erre a helyére hivatkozva), hogy a természet csak ilyen alapon található szépnek: lásd A transzcendentális idealizmus rendszere, 379. skk. o. – A leghamarabb mégis Schiller reagál Kant elméletére Kallias, avagy a szépségről című (levélformában írott) 1793-as értekezésében. A természeti szépség objektív ismérvét keresi, s abban találja meg, hogy a dolog a maga formájával a szabadság megjelenése (ezért szebb a pl. a spanyol paripa az igáslónál). Van egy megállapítása, amely arról árulkodik, hogy a jelen dolgozatéhoz hasonló fenntartást táplál a Kritikával szemben: “Kell lennie valaminek a tárgyon, ami kiemeli a semmitmondónak és az üresnek a végtelen sorából, és stimulálólag hat megismerésösztönünkre, mivel a semmitmondó szinte egyenlő a semmivel” (Kallias, 852. o.). Előzőleg pedig ezt írja: “a szépség abban mutatkozik meg a legragyogóbban, hogy meghaladja objektumának logikai természetét” (Kallias, 840. o.). Mint a nyolcadik fejezetben látható lesz, valóban meghaladja.

65. Kant, Logik, 461. sk. o. A forma témájához lásd Walter Biemel, Die Bedeutung von Kants Begründung der Ä sthetik für die Philosophie der Kunst, 49-60. o.

66. Hume, Az ízlés mércéje, 62. o. Az esszé elbizonytalanodni látszik saját kérdésétől, hogy ti. van-e ilyen mérce. Hol szükségszerű megléte mellett érvel Hume, hol az ellen, hogy általánosan rögzíthető volna, s miután egy bizonyos argumentatív apparátussal mindkét álláspont mellett lehet érvelni, nincs végső döntés.

67. Az expozíció és a dedukció közti markáns különbség hiánya lehet az oka annak, hogy bár a Kant’s Transcendental Deductions című tanulmánykötetben két írás is szól Az ítélőerő kritikájá-ról, az ízlésítélet dedukciójával egyik sem foglalkozik. Rolf-Peter Horstmann a “Why Must There Be a Transcendental Deduction in Kant’s Critique of Judgment”-ben főleg a Bevezetések célszerűség-elvét, míg Stuart Hampshire a “The Social Spirit of Mankind”-ban a Teleológia egyes helyeit tárgyalja. Az ízlésítélet dedukciójának negligálása mindazonáltal elég érthetetlen.

68. Nem osztom teljesen Heller Ágnes véleményét, aki szerint “Kant sensus communisról szóló elmélete sokkal kidolgozottabb, mint bármely korábbi elgondolás”: A szép fogalma, 170. o. Bizonyos értelemben kidolgozottabb persze, mint a Hutchesoné például, de a kidolgozásnak a formalizálás az ára.

69. Ezt a feszültséget a harmadik Kritikáról író szerzők akkor sem veszik észre vagy figyelembe, ha egyáltalán foglalkoznak a művészettannal; ami egyébként a kevésbé tipikus eset, az értelmezések többnyire leragadnak az Analitikánál, mint például Kohler, Kulenkampff és Peter említett könyvei. Alaposan elemzi viszont az esztétikai eszmék tanát Makkreel: Imagination and…, 111-129. o., habár az Analitikával való ellentétre nem tér ki.

70. Kant számára a zsenielmélethez a fő forrás Alexander Gerard An Essay on Genius-a volt, mely 1776-ban németül is megjelent Christian Garve fordításában. Egy lényeges ponton azonban vitázik Gerarddal. Utóbbi az elme (mind) egyik képességeként próbálja meghatározni a zsenit, s kiköt, könyvének keretei között végül is logikusan, a képzelőerőnél; lásd An Essay…, 37. skk. o. Kant ellenvéleményét az idézet is jól mutatja, azonkívül az R949 szerint “a zseni nem a lélek egyik külön képessége, ahogyan Gerard szeretné [ …] , hanem annak elve, hogy tetszőleges tárgyak eszméi révén az összes többi képesség megelevenedjék”. Kérdés azért, hogy mi lenne az összes többi képesség a zsenihez viszonyítva, ha emez épp külön képességként nem fogható föl. A későbbiekben Kant maga is bizonytalan állásponton van ez ügyben. “Ha az a kérdés, hogy a szép művészet alkotásaiban mi a lényegesebb, az-e, hogy zseni mutatkozzon bennük, vagy az, hogy ízlés, úgy ez annyit tesz, mint azt kérdezni, hogy vajon a képzelet vagy az ítélőerő számít inkább” (246. o.). Előzőleg azonban az a tétel élt, hogy a “képzelőerő és az értelem [ …] az elme azon erői, melyek egyesülése (bizonyos viszonyban való egyesülése) a zsenit alkotja” (243. o.). A zsenialitásnak a képzelettel való azonosítása éppen a Gerard-féle felfogás jóváhagyása. Az 50. paragrafus szerint az ízlés vagy az ítélőerő hivatott megfegyelmezni a zsenit, mint szárnyaló fantáziát (lásd 246. sk. o.). E mögött az ingadozás mögött az a probléma bújhat meg, hogy az ‘ízlés’ alkalmas-e a művészettanban kifejtett befogadás leírására. Kant után Schiller és Schlegel elvétve használják még az ‘ízlés’-t, Schelling és Hegel azonban már nem, mi több, Hegelnél éppen a szellem lesz a nyerő az ízlés ellenében.

71. Ezért nincs igaza Hermann Mörchennek abban, hogy “az esztétikai eszme egyáltalán nem igényli a fogalmi kifejezést”, s hogy “inexponibilitásának kiemelésével Kant teljesen téves irányba viszi a fenoném elemzését”: Die Einbildungskraft bei Kant, 48. o.

72. Kant, Opus Postumum I, 51. és 79. o., kiemelések tőlem – P.Z.; a képek aprioritása persze kétséges, sőt ellentmondásos.

73. Az Analitika alapján igen, a művészettan alapján viszont már nem állja meg a helyét Gadamer vádja, hogy Kant szubjektivizálja az esztétikát: Igazság és módszer, 47-62. o. Úgy tűnik azonban, hogy idővel Gadamer maga is felülbírálja álláspontját, még ha nem is gyakorol kifejezett önbírálatot. Az 1992-es “Szó és kép – ‘így igaz, így létező’” című tanulmányában többször Kanttal egyetértően nyilatkozik (idézve például a “sok megnevezhetetlen” elgondolását [ 228. o.] ), ergon és energeia megkülönböztetése pedig (lásd 246. skk. o.) kimondottan illik az esztétikai eszmék tanához. A revízióban fontos állomás az 1980-as “Anschauung und Anschaulichkeit” tanulmány, amely szintén Kanttól indulva világít rá a műalkotások szemléletességére általában (ideértve a nyelvi műveket is), és hivatkozik az esztétikai eszmére is (lásd 8. o.).