Félreértés áldozata lett, gondolhatja esetleg az olvasó. Mármint ha abban a reményben fog hozzá Az ítélőerő kritikájá-hoz, hogy az ízlésről, a szépről és megítélésének mikéntjéről kap majd felvilágosítást; s persze ha az elején fog hozzá. Megbízható írott és verbális forrásokból előre tudja már, hogy amit kezében tart, az az esztétikatörténet egyik alapműve, a lelkesebbek szerint a modern esztétika történetének nulla kilométerköve, a mind a teóriával, mind a praxissal szemben autonóm esztétikai befogadás első és örökérvényű dokumentuma. Ehhez képest mi vár rá? Legalább egy, de inkább két Bevezetésen kénytelen átkelni, mire azt kapja – vagy úgy hiheti, hogy azt kapja –, amit remélt. Huszonegy szakasz áll előtte, súlyos transzcendentálfilozófiai, főleg a tapasztalati megismerés szisztematikus voltát érintő témákkal zsúfoltan. Kettő szól mindössze esztétikáról, s még néhány bekezdés vagy mondat itt-ott. Elkedvetlenítő arány. És a helyzet romlik. Mert ama kettő is a transzcendentálfilozófiai kontextusba ágyazott, s aki ettől eltekint, azt kockáztatja, hogy az esztétikai kérdésföltevést kiemeli a neki értelmet adó összefüggésből. Viszont ha nem akarja kiemelni, akkor tudomásul kell vennie legelőször is, hogy ez a könyv bizony nem az, vagy legalábbis nagyon nem csak az, amire számított. Akkor tilos átlibbennie a fölött a megállapítás fölött például, hogy az esztétikai “reflektáló ítélet”, gyakoribb nevén az ízlésítélet,

Ugyanez a Bevezetés második változatában így hangzik.

Mit lehet vajon kezdeni ezzel? Hogyan értendő, sőt megemészthető-e egyáltalán, hogy az ízlésítélet a természet célszerű, másszóval szisztematikus tapasztalati rendjének a priori elvére támaszkodik? Hogyan lesz ebből hiteles ízléstan? Mert azt nehezen veszi be az ember, még ha visszaképzeli is magát Kant korába, hogy a szépről szóló ítéleteiben a lehetséges empirikus ismeretek, illetve a természeti törvényszerűségek koherens összefüggése jut kifejezésre.

Sok évvel ezelőtt magam is abban hiszemben és azzal az izgatott várakozással kezdtem olvasni a Kritik der Urteilskraft-ot, hogy az ízlésről és a szépről világosít majd fel. Az olvasás során még csak a bizonytalanság nőtt. Az ízlés és a szép teóriája megvan tagadhatatlanul, de helyenként túlságosan absztraktnak tűnik; távolibbnak annál, mint ami a két évszázadnyi időkülönbséggel magyarázható. Mi kapcsolhatja össze azt, hogy “egyetlen adott tulipánt szépnek nevezek” (ÍK 209), azzal, hogy “a természet a maga különös (empirikus) törvényei szerint formálisan célszerű a mi megismerőképességünk számára”? Mi köze vajon “a papagáj, a kolibri, a paradicsommadár” szépségének (ÍK 145) az egészében vett tapasztalati tudás rendszeréhez és ennek a priori elvéhez? Mit keresnek egy könyvben? Továbbá miért íródhat meg e könyv a 18. század végén úgy, hogy a mintegy másfél évszázada a mű(vi )alkotásokra orientált ízlésfogalom ellenében a természeti szépet veszi a szépség paradigmatikus eseteként és az esztétikai megítélés kitüntetett tárgyaként? Aztán még e kezdeti furcsa irányvételtől függetlenül is, miért mutatja be Kant az ízlésítéletet a formalizálásnak olyan fokán, hogy a szöveghez szinte lehetetlen életszerű fenomént hozzágondolni? Végül mi magyarázza, hogy a Kritika művészettanában, félig-meddig a je ne sais quoi hagyományát folytatva, olyan álláspontra helyezkedik az esztétikai befogadást illetően, amely sehogysem egyeztethető össze a korábbiakkal?

Utóbb, a mű fordítása és a kritikai filozófiával való behatóbb foglalatoskodás idején, a bizonytalanság kezdett halvány bizonyossággá alakulni: koncepcionálisan a természet célszerűségének elgondolni-akarása jelentheti a kiindulópontot, innen nőhet ki az ízléselmélet, e háttere magyarázhatja sok belső nehézségét, esetenként torzulásait, s emiatt kerülhet sor arra, hogy a művészettan revideálja végül a megelőző felfogást. Kezdett érlelődni a gondolat, hogy a Kritika sajátos módon olvasandó. Azt a célját feltételezve, hogy direkte az esztétikai megítélés teóriájával kíván szolgálni – a Teleológiát most figyelmen kívül hagyva –, nemcsak homályos marad mondandójának egy jelentős hányada, de az sem érthető meg, miért tesz Kant vagy első pillantásra, vagy implikációik szerint tarthatatlan állításokat; például miért tolakszik elő sok helyütt a következmény, hogy az ízlésnek végső soron nincs kritériuma választani szép és nem-szép között. Úgy olvasva viszont, hogy valamilyen, az ízlés tárgykörén kívül eső kérdést szeretne esztétikai úton rendezni, megvilágosodik sok minden, ami az előző megközelítés szerint nem. Ma már határozottan így gondolom, s a jelen dolgozatban ezt igyekszem alátámasztani: azt a némileg provokatívnak tűnhető összetett hipotézist, hogy Az ítélőerő kritikája – először – az ízlést nem önmagáért véve teszi vizsgálat tárgyává, nem önmagáért véve a szép recepciójának empirikus fenoménja iránt érdeklődik, hanem egy, A tiszta ész kritikájá-ból örökölt tapasztalatelméleti problematika megoldásának lehetőségét fedezi fel az ízlésben, e szándékkal dolgozza ki az esztétikai ítélés tanát, azonban – másodszor – épp e szándék folytán egy megengedhetetlenül absztrakt-formalizált, a fenomén leírására alkalmatlan ízlésfogalmat gyárt, ám végül – harmadszor – hátat fordít a kezdeti koncepciónak, és eljut helyette az esztétikai befogadás hitelesebb, de egyszersmind a tapasztalatelméletileg motivált elgondolást romba döntő bemutatásáig.

Mielőtt a disszertáció menetének és főbb témáinak vázolásával részletezném, mit is takar és milyen úton igazolandó a hipotézis, legyen szabad néhány előzetes megjegyzést tenni. Amikor annak idején elterveztem e disszertációt, nagyon nem olyannak terveztem, mint amilyen lett végül. Akkor még kevésbé láttam, mennyire mélyen gyökerezik a harmadik Kritika kezdeményezése az elsőben. Az írás – a többszöri újraírás – során merültem el egyre inkább A tiszta ész kritikájá-ban. Alcíme szerint a dolgozat “Kant esztétikájáról” szól, ehhez képest csak úgy a felénél (sőt kicsivel később) tér rá a harmadik Kritikára, odáig az elsővel foglalkozik. Egy következő újraírás változtatni fog ezen, annál is inkább, mert A tiszta ész kritikájá-nak szentelt első öt fejezet egyszerűen mondva túl bő lére van eresztve. A három év, amit a disszertáció készítése igénybe vett, annak története is, ahogyan egyre többet véltem megérteni az első Kritikából. Ez a történet csapódik le részint a dolgozatban. De nem csak ez, és nem is elsősorban ez. Hanem egy tág értelemben vett módszertani megfontolás inkább, melynek ugyanakkor tartalmi vonzata is van. Az egyik lehetőség Kant – és sok más szerző – műveinek vizsgálatára az, hogy az elemzés, mi mást is tehetne, a szövegektől indul, de nem vész el bennük, hanem már előre, azaz mielőtt papírra (számítógépbe) vettetnék, kikristályosít összefüggéseket, s a szövegek releváns helyeit inkább illusztrációképpen alkalmazza. E metódus igen termékeny lehet, amennyiben egyetlen nagyobb ívbe tudja foglalni például Kant tapasztalat- vagy ízléselméletét. A másik módszer – a jelen disszertációé – nem szükségképpen összeegyeztethetetlen vele, mégis alaposan eltér tőle abban, hogy a betűhöz tapad megrögzötten. Nem annyira egy szilárd-egységes koncepciót bont ki, inkább azt követi nyomon, hogyan alakulnak egyes teorémák magukban a szövegekben. Textuális kapcsolódásokat – megfeleléseket, elmozdulásokat vagy épp ellentmondásokat – keres a helyek között, akár egy művön belül, akár több mű viszonylatában; s ha talál ilyeneket, kommentárt fűz hozzájuk.²

Mindkét módszernek ára van. Az előbbinek az, hogy a nagy ívek érdekében negligálni kényszerül megannyi részletet, amelyek nem okvetlenül igazolják azokat, hanem megtörik esetleg. Az utóbbinak az, hogy túlságosan elmerülhet a részletekben, s mert szegmentálja, amit vizsgál, szegmentálttá válik maga is; föláldozva akár az egészre való rálátást az aprólékosság oltárán, az extenzív teljességet az intenzív telítettségén (továbbá sokszor visszatérve egyazon témához, ahogyan az a szövegekben is újra és újra felbukkan). Bár tisztában vagyok vele, hogy a disszertáció nem mentes e hibától, elvi alapon – a kivitelezés fogyatékosságaitól függetlenül – mégis a második opciót gondolom követendőnek. Éspedig azért, mert ha nem csalódom, kifizetődőnek bizonyult betűközelből szöszmötölni a két Kritikával. Hogy a harmadik hogyan viszonyul a másik kettőhöz, azt a szakirodalomban döntően vagy nem elemzik, vagy ha igen, akkor arra koncentrálva, milyen szerepet játszik az esztétikum tiszta elméleti és tiszta gyakorlati törvényadás távolságának áthidalásában. Az első megközelítést – pontosabban meg-nem-közelítést – hibásnak tartom, a másodikat annál izgalmasabbnak. A dolgozat ennek ellenére lemond, puszta terjedelmi okokból is, az utóbbi téma vizsgálatáról. Cserébe, már amennyiben ez csere, azt az eddig kevéssé bolygatott kérdést feszegeti, hogy az első Kritika tapasztalatelmélete hogyan húzódik át a harmadikra. E kapcsolat természetesen nem ismeretlen a szakirodalomban. Régen felfedezték már, hogy A tiszta ész kritikája Dialektikájának Függeléke – regulatív észhasználat címen – alapvetően ugyanarról szól, amiről aztán Az ítélőerő kritikája két Bevezetése is: a tapasztalat rendszeréről. Arra viszont nincs meggyőző válasz, amit a fenti idézetek szemléltetnek – s ami pusztán az idézetek szerint akár abszurdumnak is tűnhet –, nevezetesen hogy hogyan kellene az ízlésnek magára vállalnia az empirikus ismeretek szisztematikusságának ügyét. A dolgozat megkísérel választ adni, ehhez viszont részletesen áttekintendő előbb mindaz, ami az említett Függeléknek előzményét képezi a Kritikában.

Az első fejezetnek azonban látszólag még így sincs semmi keresnivalója a disszertációban. A tiszta ész kritikája egy lehetséges olvasatát indítványozza. Eszerint mind keletkezéstörténeti szempontból, jelesül Kant 1770-es székfoglaló értekezése felől és Hume-mal folytatott vitája fényében, mind pedig a Kritika belső logikáját tekintve lehet amellett optálni, hogy az antinómiatan elsőbbséget élvez a tapasztalatelmélethez képest.³ A kiinduló kérdés nem direkte a transzcendentális tárgyiasságkonstitúcióra irányul, nem arra, miképpen alapozhatják meg az értelem tiszta fogalmai az egyáltalán lehetséges tárgyiasságot mint jelenségvilágot. Kant eleve fix pontnak veszi az ilyen tiszta fogalmak és elvek létét; hiányuk az észmetafizika halálát jelentené, Hume diadalát. Az értekezésben az érzéki és az intelligíbilis világ különválasztása szolgálna a metafizika megmentésére, oly módon méghozzá, hogy az utóbbiról való tudás biztosítaná jogszerűségükben a tiszta észismereteket; e biztosításhoz pedig az abszolút kezdet elgondolása szükséges, az abszolút kezdeté, amely csakis az intelligíbilis világhoz tartozhat. Kant azonban nagyon hamar felülbírálja álláspontját, s e revízió nyomán jön létre az értekezésben persze már megelőlegzett antinómiatan. Továbbra is azt kérdezi, hogyan érvényesülhetnek legitim módon a tiszta vagy eredeti fogalmak, de a válasz most már az ész meghasonlása önmagával az abszolút kezdet ügyében. Csakhogy a kozmológiai dialektikának pozitív hozadéka is van. Nem egyszerűen az dől el ott, hogy a tiszta megismerés nem mehet túl a lehetséges tapasztalaton – hanem ott tisztázódik egyáltalán a lehetséges tapasztalat mibenléte, nevezetesen hogy tárgyai (mint ilyenek) csak jelenségekként adottak, nem magukban valóan. Megszűnik ily módon a nehézség, hogy az eredeti fogalmak hogyan lehetnek a priori érvényesek egy magában valóan létező tárgyi világra: mert e tárgyi világ szűnik meg magában való lenni. Elhárul ily módon az akadály a tiszta értelmi fogalmak használata elől, lehetővé válik az a priori tárgyiasságkonstitúció, amely immár az eredeti gondolkodásformák képviselte törvényadás a jelenségekre vonatkozóan. Így végül mégsem indokolatlan talán, hogy a dolgozat egy ilyen témájú fejezettel nyisson. Mert a harmadik Kritika – a hipotézis szerint – az elsőben nyitva maradt tapasztalatelméleti problémákra reagál, maguk ezek a problémák viszont részben onnan származhatnak, hogy az első Kritika priméren nem tapasztalatelmélettel kíván szolgálni, nem elsődlegesen a tapasztalat felé fordul transzcendentális megalapozásának céljával, hanem a tiszta fogalmak (és a metafizika) fenntarthatóságának kérdését oldja meg részint jelenségek és magukban való dolgok elválasztásával, ami a kozmológiai dialektika eredménye, részint az a priori tárgyiasságkonstitúcióval, ami ezért a kozmológiai dialektika folyománya.

A második fejezet a kategóriák dedukciójának A-kiadásbeli változatával foglalkozik. E szöveg még a Kritikán belül is a legnehezebbek közé sorolható. Így az elemzés nem tart igényt teljességre, csupán egyetlen problémát akar néhány oldalról megvilágítani. A kategóriák tapasztalatelőttes érvényének bizonyítását Kant a tapasztalat genetikus magyarázatával ötvözi, amiből azonban jókora feszültség támad. Míg az értelem kategóriái, a gondolkodás tiszta formáiként, tartalomsemlegesek, azaz közömbösek azzal szemben, hogy éppen milyen konkrét szemléleti matéria artikulációja és szintézise megy végbe általuk, addig a tapasztalat keletkezésének vizsgálatában a képzelőerő is főszereplővé válik, márpedig a képzeleti aktusok az értelmiektől eltérően nem formalizálhatók. Az első dedukció helyenként mintha ignorálná e körülményt, ugyanakkor a képzelőerőre olyan tapasztalat(elmélet)i szerepet ró, amelynek lényege éppenséggel a tapasztalat a priori megalapozása tartalmi oldalról. A jelenségek transzcendentális affinitásának elvében jut ez kifejezésre, de az affinitáselv, amely ily módon a kategoriális törvényadás komplementere volna, azt az ellentmondást rejti, hogy az elmének a priori módon felül kellene kerekednie a dolgok adódásának esetlegességén. Azt lenne hivatott biztosítani, hogy az észleletek objektív predikációban való szintézise részben az individuális tudatoktól függetlenül, részben a perceptuális tartalmak kontingenciáját legyőzve mindenkor az ismeretek koherenciakritériumának megfelelő tapasztalati ítéleteket adjon ki. Más nézetből: a véges emberi megismerés álláspontjáról kellene garanciát találni arra, amit a Kant által berekesztetett metafizikai hagyomány mindvégig csak teológiai úton tudott megalapozni. A vállalkozás sikertelen marad, így az A-dedukció végül fennakad a képzelőerőn, illetve saját módszerén, a genetikus magyarázaton. Arra a paradoxonra fut ki, hogy a képzeleti funkciók egyrészt nélkülözhetetlenek az érzékeléstől az objektív szintézisig tartó tapasztalásfolyamatban – illetve ennek leírásában –, másrészt híján vannak az a priori elvnek és szabályozhatóságnak.

Hogy Kant is így értékelhette az eredményt, arra a harmadik fejezetben elemzett B-dedukció a tanúság. Igyekszik megszabadulni mind az empirikusan ügyködő képzelőerőtől, mind a genetikus módszertől. Megmarad ugyan az, ami az 1781-es változatban produktív képzelőerőként szerepel, de gyakorlatilag csak névleg, mert a neki tulajdonított funkciók lényegében átkerülnek a tiszta értelemhez. De jobban megnézve látható lesz – egy, a Prolegomena felé, azon belül is az észleleti és tapasztalati ítéletek tana felé tett kitérő után –, hogy Kant csak szeretné mellőzni a képzelőerőt és a genetikus vizsgálódást. Hiába pakolná át az értelemhez azt, ami hat évvel korábban a képzelőerő teljesítménye volt, a módosítás elcsúszik azon a nehézségen, amelyet épp orvosolni próbálna: hogy a kategóriák merőben formaiak, következésképp elégtelenek annak magyarázatához, hogyan lesz egy észleletkomplexumból objektív ítélet. S hiába tekintene el a dedukció attól, hogy a tapasztalatot keletkezése szerint is tárgyalja, a kategóriák a priori érvényességének bizonyítása végett kénytelen néha ilyen vizekre evezni, ekkor viszont léket kap. Így a második dedukció – ha szándéka ellenére is – végül sokkal inkább exponálja a már az elsőben meglévő problémákat, mintsem hogy leszámolna velük.

Furcsamód ugyanezek a problémák vetődnek fel a sematizmustanban, mely a negyedik fejezet témája. A sematizmus jelenti részint – transzcendentális szempontból – a kategóriák mint gondolkodásformák tiszta időstruktúrákká történő lebontását, de jelenti a mindenkori empirikus közvetítő mozzanatot is konkrét szemléleti tartalmak és értelmi fogalmak között. Az ítélőerő feladata e közvetítés, azé az ítélőerőé, amelyet Kant egészen látványosan megpróbál kirekeszteni a tapasztalatelméletileg hadra fogható képességek közül. De ez azt is jelenti, hogy az a priori kontrollálható képességek közül. Pontosan tudja róla, hogy empirikus műveleteiben szabályszerűsíthetetlen, s ennek megfelelően a lehető legkevesebbet bízná rá. Igaz, a sematizmustan furcsa helyzetben van, mivel átírás nélkül szerepel a Kritika első és második kiadásában (illetve csak kisebb változtatásokkal, amelyek mindazonáltal jelentősnek fognak bizonyulni). Az elsőn belül olvasható lenne úgy, mintha már a dedukció letudta volna ama közvetítést. Lenne, ha így olvasva nem hozná felszínre, hogy az első dedukció, miközben nagyban épít a képzelőerőre a tapasztalati ismeretek keletkezésük szerint való elemzésekor, figyelmen kívül hagyja a diszkurzív mozzanatot, az elvonatkoztatást a szemléleti egyeditől az értelmi általános felé. Kimarad belőle az, amit viszont a sémafejezet határozottan az ítélőerő funkciójaként láttat. Így az ítélőerő, bármennyire mostohán bánik is vele Kant, már az első kiadásban is kulcsszereplő. A másodikban pedig még inkább az (volna), minthogy itt általa lehetne betölteni a képzelőerő lefokozása után támadt űrt.

Kilenc, illetve három évet kell várni arra, hogy az ítélőerő őt megillető tapasztalat(elmélet)i jogaiba helyeződjék a harmadik Kritikában. Előzőleg Kant tesz még egy kísérletet, hogy elboldoguljon nélküle. Az első Kritika Dialektikájához csatolt, az ötödik fejezetben vizsgálandó Függelékben próbálkozik ezzel – de talán soha nem írt ellentmondásosabbat annál, amit itt ír. Két részből áll a Függelék, s ha más-más módon is, mindkettő azzal vet számot, hogy a Kritika, különbséget téve phaenomena és noumena között, érvényre juttatta ugyan az egyáltalán lehetséges tárgyiasság a priori rendformáit, a kategóriákat, vagyis biztosította a tiszta értelmi fogalmak létét, viszont ugyanezzel a lendülettel elveszítette a természet materiális rendjét. Annak pótlása volna ekként a Függelék, ami a dedukció(k)ban és a sémaelméletben hiányként megmaradt. Első része az egyneműség, a sokféleség és a rokonság logikai elveit szeretné transzcendentális elvekké átformálni. De ehhez kénytelen eleve igaznak venni azt, amiért másfelől éppenséggel egyedül a transzcendentális elvek szavatolhatnának, nevezetesen hogy az észlelés számára kontingens módon adódó egyedi dolgok és események mindenkor betagozhatók az értelmi általános alá, vagyis hogy nincsen radikális egyediség. Rossz cirkularitásba keveredik tehát, mivel a természet logikai rendjét akarván transzcendentális alapokra helyezni, a logikai rendből indul ki: az esetlegesség ellen küzdene úgy, hogy közben ab ovo legyűrtnek tudja az esetlegességet. Pedig a tét nagy. Nyíltan elismeri Kant, hogy nem lehetséges tapasztalat, ha a kategóriákhoz nem társul komplementer módon az ismeretek szisztematikus egységének elve. A második rész szinte kétségbeesésről árulkodik. A filozófus kétségbeeséséről, aki a kritika tiltó-negatív vonulatában megfosztotta az észt Isten létének elméleti bizonyosságától (bizonyíthatóságától), eztán viszont rájön arra, hogy teológiai rekurzus nélkül nincs mivel gondoskodni a természet tartalmi-materiális rendezettségéről. Odalettek a konstitutív érvényű istenérvek – az elméletiek legalábbis, amelyekért azonban az etikoteológia nem kárpótol száz százalékosan, mert a kategorikus imperatívusz istenhit nélkül is kötelez –, marad hát a regulatív eljárás az ész számára: úgy tekinteni a természetre, mintha egy legfőbb-legbölcsebb világalkotó műve volna. Ez a mintha-elv, nyersen fogalmazva, semmire nem jó. Vagy van megkérdőjelezhetetlen tudás Istenről, s akkor a természet rendje is garantáltnak vehető. Vagy nincs – márpedig a Kritika szerint nincs –, s akkor a természet rendje puszta elvárás, teljesülésének legcsekélyebb a priori biztosítéka nélkül. A mintha-koncepció egy köztes megoldást kellene hogy kínáljon, de nem alkalmas rá.

Kant már 1787-ben, vagyis A tiszta ész kritikája B-kiadásának megjelenése évében dolgozik Az ítélőerő kritikájá-n. A dátum fontos lehet itt. Az ítélőerő kritikája első Bevezetése ugyanis nem egyszerűen a Függelék problémáját veszi föl újra, de úgy veszi föl, hogy teológiai hivatkozás nélkül próbál tenni valami transzcendentálisat a természet rendje, illetve az empirikus ismeretek szisztematikussága érdekében. A Bevezetés második – utólag, azaz a kilencvenegy paragrafus elkészülte után íródott – változata már ismét teológiai húrokat penget. Ezzel együtt mindkét verzióban közös, hogy Kant ezúttal a reflektáló ítélőerő felől akar a priori elvet találni a természet rendezettségére. A hatodik fejezetben tárgyalandó vállalkozás egészen elképesztő, mind súlya, mind bonyolultsága, mind nehézségei szerint. Sikerét az jelentené, ha a fenti idézetek megállnák a helyüket; ha az esztétikai reflexió vagy az ízlésítélés a természet célszerűségének a priori elve alapján volna egyedül lehetséges. A siker elmarad végül, az egész elképzelés ennek ellenére alapos elemzést-értelmezést kíván. Bő fél évig tartott, mire a jelen dolgozat átrágta magát a Bevezetéseken, s még így sem biztos, hogy fel tudta mérni, miről szólnak. Ami biztos: Kant messzemenően rehabilitálja az első Kritikában még negligált ítélőerőt – immár reflektáló ítélőerő néven –, és az ízlésítélést valamiképpen annak megnyilvánulásaként kezeli kicsiben, ami nagyban a természet egészének materiális rendje. A célszerűség itt a kulcsterminus, mely vonatkozik egyrészről a természet cél-szerint-valóságára – hogy ti. a természet a maga egyetlen-legfőbb fogalmát bontja le mintegy az egyediségek szintjéig, így ezek mindig valamely értelmi fogalom vagy szabályszerűség eseteiként lesznek megismerhetők –, de vonatkozik másrészről az önmagában fogalommentes esztétikai megítélésre is, ahol egy adott dolog részeinek apprehenzív egysége szubjektív módon korrespondeál az értelemmel, egyfajta belső célszerűség módján, amely ekként az objektív predikáció előzménye-feltétele. Az előbbit, az össztermészeti célszerűséget, Kant a reflektáló ítélőerő a priori elveként vezeti be, azaz a reflektáló ítélőerőre bízza azt, ami két Kritikával korábban a regulatíve használt tiszta ész teljesítménye volt. Egy darabig úgy tűnik, mintha a célszerűségelv puszta maximaként érvényesülhetne, mintha csak az ismeretek koherens egységének szükségletét fejezhetné ki. Ennek azonban ellentmond, hogy az elv – a regulatív észhasználat tanára emlékeztetően – a kategoriális tárgyiasságkonstitúció komplementere, s hogy transzcendentális státusban az ismeretalkotás lehetőségfeltételének minősül. Igaz, a kategóriáktól és a belőlük kibontott a priori szintetikus alaptételektől eltérően nincs objektív meghatározó ereje. Mégsem maradhat puszta maxima, puszta elvárás, nem maradhat kiszolgáltatva az esetlegességnek. Itt lép közbe az ízlés – a tapasztalatelmélet javára. Az ízlésítéletek, állítja Kant, általánosságot és szükségszerűséget igényelnek, ehhez pedig nélkülözhetetlen valamely a priori elv. Ugyanakkor a természeti dolgokról alkottatván nem mást mondanak ki, mint hogy az esztétikai reflexióban képzelőerő és értelem a fogalommentes szubjektív esztétikai célszerűség módján hangolódik össze. S ekkor jön a némileg váratlan fordulat: az ízlésítéletek a természet célszerűsége a priori elvén nyugszanak. Míg a tapasztalati ítéletek sohasem tanúskodhatnak a természet egészének rendezettségéről, addig az ízlésítéletben rátalál Kant egy ítéletfajtára, amely csak úgy lehetséges egyáltalán, ha a célszerűségelven alapul.

Más kérdés, mennyire meggyőző mindez. És a kérdés a Kritikában megválaszolatlan marad, de különös módon úgy, hogy közben megválaszolódik mégis. A két Bevezetés azt ígéri, hogy az Analitika fogja az ízlésítélet elemzése révén közelebbről kimutatni, miért kell általánossága és szükségszerűsége szerint a célszerűségelven nyugodnia. Ehhez képest az Analitika, amelyet a hetedik fejezet tekint át, szót sem ejt a célszerűségelvről. A kérdés ennyiben tehát megválaszolatlan marad, de választ is nyer nyilván implicite: Kant nem tudta plauzibilisen kidolgozni az összefüggést ízlésítélet és célszerűségelv között. Az Analitikában ennek ellenére továbbél a tapasztalatelméleti szándék, jóllehet valamelyest módosulva. Az ízlés továbbra is az empirikus ismeretalkotással való összefüggése szerint érdekes, és továbbra is egy a priori elv fellelése a cél. Ám a hangsúly immár azon van, hogy az egyes ítélők az objektumtudat-előttes megjelenítés szintjén is képesek univerzális egyetértésre. Furcsán hangzik, de tény: Kant a szkepticizmus ellenszerét véli emiatt felfedezni az ízlésítéletben és a priori elvében, a közös érzékben. Ez önmagában még nem volna baj. A baj az, hogy ama szándék torz ízlésfogalmat eredményez. Egy rendkívül absztrakt és formalizált ízlésfogalmat, amely mögött nem látszik az esztétikai megítélés hiteles fenoménja. Helyenként egyszerűen nincs mivel elhárítani a gyanút, hogy az Analitika tapasztalatelméleti érdekből konstruál magának egy ítélésmodellt, tekintet nélkül arra, életképes-e a konstrukció. Nem életképes: tönkremegy saját ellentmondásain.

Az utolsó, nyolcadik fejezet azt szeretné megmutatni, hogy Kant végül feladja az Analitika koncepcióját. Nem vonja vissza látványosan – ez esetben a Kritika meg sem jelenhetett volna valószínűleg –, mégis túllép rajta. A művészettanban történik meg ez, ahol az előzmények után teljesen váratlan módon kibontakozik egy újfajta, immár hiteles megítélés teóriája. Míg az Analitika a fogalmi tárgytudat feltételének szeretné beállítani az esztétikai reflexiót, addig a művészettan már arra világít rá, hogy a befogadás szemlélet és fogalom feszültségteli mozgása, és a szép – mint szép – folyton megvonja magát a végérvényes fogalmi rögzítéstől. Máig érvényes felismerések születnek ott a műalkotások megítélésére vonatkozóan. De egy helyütt Kant elárul még valami fontosat: elárulja, hogy nem kívánja fenntartani többé az Analitika tapasztalatelméleti célzatú ízlésfogalmát. Eddig a pontig viszi el a jelen dolgozat a Kritika vizsgálatát. Részleges áttekintést ad tehát róla, nem foglalkozik sem “A fenséges analitikájá”-val, sem a Teleológiával, sem azzal a hozzájuk is köthető egész kérdéskörrel, milyen szerepe lehet az esztétikumnak elméleti és morális törvényadás közvetítésében. Nagyon izgalmas volna persze tárgyalni mindezt, de felületesen nem érdemes, beható elemzés esetén viszont a disszertáció terjedelme megduplázódna nagyjából.

Még néhány megjegyzés, melyek sem a módszerhez, sem a témához nem kapcsolódnak szorosan. Átnézve az elmúlt tíz évet, hol fordítóként, hol író olvasóként több időt töltöttem Kanttal és műveivel, mint bárki és bármi mással együttvéve. Sok mindent nem értek továbbra sem Kritikáiból. De egy ideje az az érzésem, hogy kezdek ráhangolódni észjárására. Ez nagyképűen hangzik és korszerűtlenül. Nagyképűséget nem akar sugallni, pláne nem úgy, hogy a ráhangolódás érdem lenne, vagy valamilyen kitüntetett értelmezői pozíciót biztosítana. Egyszerűen arról van csak szó, hogy amiként többé-kevésbé ki lehet ismerni valakit, akivel az ember együtt él, ugyanúgy ki lehet ismerni egy szerzőt is bizonyos fokig, ha az ember sokat van együtt vele. Ami a korszerűtlenséget illeti, a szerző halálának barthes-i tézisében fenntartásokkal hiszek. Egyrészt bizonyos, hogy a szépirodalmi művek értelmezéséhez hasonlóan a filozófiaiké sem léphet föl az intentio auctoris reprodukálásának szándékával; ez legkésőbb Friedrich Schlegel és Schleiermacher óta tudható már. Másrészt egy szerző szövegeiben elmélyedve mégiscsak meghallhatni idővel az ő saját hangját, fellelhetni bennük egy gondolkodásmódot, a gondolatok egymásra-következésének, alakulásának, olykor átalakulásának bizonyos logikáját, motivációk, szándékok, teljesülésük vagy teljesületlenségük komplexumát, a teljesületlenségből fakadó revíziók, meghátrálások, esetenként radikális pozícióváltások okait és kifutásait. Rövidebben: rá lehet jönni sokszor, mit miért ír, s mit akar, amikor írja. Ez az, amiről úgy gondolom, ismerem valamelyest Kantnál. Tenni nem vagyok képes ellene, örülni neki igen. Örülök azért, mert nem egyszer segített eligazodni a Kritikák útvesztőiben. Végül a hosszú együttlétnek van még egy következménye. Nem tudok személytelenül viszonyulni Kanthoz, s nem akarok úgy tenni, mintha tudnék. Bár szövegeit betűzgetem a következőkben, a szövegmunka személyes kommunikáció is. Kissé torz persze, hiszen ő már nem közölhet többet annál, amit és ahogyan egykor leírt. Mondatai léteznek csak, s rajtuk túlmenően nem igazolhat már megértést, nem mutathat irányt az értelemkeresésnek, nem csillapíthat értetlenkedést, nem korrigálhat értelmetlenséget. A mindjárt elkezdődő dolgozat logikája többnyire olyan, hogy bizonyos problémákra, megoldatlanságukra, innen származó továbbélésükre és újfajta megoldani-akarásukra koncentrál. Rengeteget fogok ezért vitatkozni Kanttal, néha még gonoszkodni is. De az elmúlt tíz év nem lett volna olyan, amilyen lett, ha nem tisztelném őt.