2013. június 28-án, halálának tizedik évfordulóján szeretettel hívjuk a Nyitott Műhelybe Balassa Péter pályatársait, barátait és tanítványait beszélgetésre, közös együttlétre. A beszélgetés kiindulópontja három részlet lesz Balassa Péter írásaiból. A kiválasztott szövegrészletek:

„Képzéscentrikus egyetem és a kiválasztódás szociális lehetővé tétele (nem pedig az állami ellenkiválasztódás) mélyen összefügg. Az európai kultúra elsajátítása és a szociális dimenzió végiggondolása összefügg. Hogyan lehetünk sokféle értelemben kultúráltak, ha nem vagyunk európai értelemben baloldaliak is? Ezt tágan értem, humanitás és szociális lelkiismeret összefüggésében, nem pedig kisajátító és a baloldali tradíciót elpusztító ideológiákhoz kötve. Szeretném megjegyezni, hogy Immanuel Kant kelet-poroszországi nyergesmester fia volt, Martin Heidegger pedig egy schwartzwaldi parasztemberé. A szociális lelkiismeret fontosságához tartozik az a kritérium is, hogy csak a hetvenes években pozíciókat szerzett amerikai típusú, kvantitatív szcientizmus gondolhatja komolyan, hogy volna oktatás nevelés nélkül, hogy a képzés határolt mennyiségű tananyag betanulását és alkalmazását jelenti. Figyelemre méltó, hogy a hetvenes évekbeli posztsztalinista liberalizálással polgárjogot nyert >>tudományosság<< (melynek persze a másik oldalon ára volt a 73-ban kiűzött lukácsista ideológusok, valódi filozófusok elleni hajsza, az egyetem dezideologizálása, ami önmagában is abszurdum) nem kérdez rá az egészre, ideológiailag eléggé szelíden közömbös (ez per deifnitionem bölcsészellenes magatartás!), tehát kölcsönös könnyedséggel tudott elvtelen kompromisszumot kötni a vármegyei és az államszocialista lobbikkal , noha tartalmilag kizárják egymást.”

A bölcsészkar mint vármegye és mint gyár (Az ELTE Hallgatói Önkormányzati Tanács Napján elmondott beszéd szerkesztett szövege 1988 novemberéből). In: Hiába:valóság, 1989. A teljes szöveg itt olvasható: <http://www.scribd.com/doc/147761411/Balassa-Peter-A-bolcseszkar-mint-varmegye-es-mint-gyar>

„Thomas Mann szellemi helyzete a szellem helyzetével szemközt jóval tragikusabb a Bulgakovénál, akkor is, ha Moszkva valóban jobban emlékeztet az effektív pokolra, mint akár München. Mann alapkérdése ugyanis megoldhatatlan. Regényének tragikuma e megoldhatatlanság végigvitelében áll: hogyan szerethetjük azt, amit gyűlölnünk kell? Nagysága tehát éppen abban rejlik, hogy saját regényét is odaveti a németség teljes összeomlásának, a Zusammenbruchnak, és ezen nem változtat a protestáns kegyelemtant visszahangzó reménye sem. Műve azonos annak állapotával, ami a tárgya, ezért nagyszerű bukásnak lehet nevezni. Bulgakov szellemi helyzete összehasonlíthatatlanul reményteljesebb, noha mindennapi értelemben tökéletesen elviselhetetlen. Ezt tükrözi kegyelemfelfogása is, amely nem a reményen túli remény emblémája, hanem a valóságba visszaírt transzcendencia kézzelfogható lehetősége. Woland elégtétel-hadjárata a világ végső kerekségébe vetett bizalomról, a húsvétról tanúskodik – még mindig.”

Két huszadik századi ördögregény. In: Majdnem és talán (T-Twins, Bp., 1995.)

A teljes szöveg itt olvasható: <http://www.scribd.com/doc/147762189/Balassa-Peter-Ket-huszadik-szazadi-ordogregeny>

„Azért vagyok pesszimista, mert nem látom a szabadság és a demokrácia, illetőleg a szellemi tekintély és a tekintélyelvűség közötti halvány egyensúly, finom átmenet világát. Nincsen strukturált társadalom, amelyben a nevelésnek dinamikus helye van, amelyben természetesen elfogadott dolog, hogy valaki valakit bemutat – ez önmaga, és neki is bemutatnak valakit, ez pedig a másik, a fiatal ember. A kettő között létrejön az, amit a pedagógia Erószának nevezek, amit egy kultúra annak nevezett évezredeken keresztül. A pedagógia Erósza szeretetviszony. A szeretetviszony még csak valami pozitívat sem jelent, nem feltétlenül azt jelenti, hogy szeretem a másikat, hanem hogy szükségem van rá. Ez valamiféle ráhangoltság. Ráhangoltság arra, hogy létrejöjjön a kultúra egyfajta folytathatósága. A folytathatóság egész egyszerűen azt jelenti számomra, hogy a tradíció végbemenjen. A tradíció mint folytathatóság, folytatás. Annak az igénye, hogy az értelmezés, a folytathatóság márpedig szükséges. Azt igényli, hogy belelássunk abba, mi mit jelent.”

Hagyományról és humorról (Töredék). Balassa Péterrel Csontos Erika beszélgetett. In: Jelenkor 2003/12. A teljes szöveg itt olvasható: <http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/204/hagyomanyrol-es-humorrol-toredek>

Czeglédi András hozzászólása:

A három kiválasztott szövegrészlet nyilvánvalóan egymásra mutat: folytathatóság és folytathatatlanság nagy kérdésére. Balassa Péter egyik alapkérdésére.

Nos, egy jelentős német filozófussal szemben – történetesen a schwartzwaldi parasztember fiával szemben --, egyáltalán nem hiszem, hogy minden nagy gondolkodónak egyetlen lényegi gondolata volna. De szinte mindenki, vagy legalábbis a legtöbben, akik szellemileg nyomot hagynak bennünk, néhány, meglehetősen véges számú alapkérdést bontanak ki (persze minél sokrétűbben-gazdagabban, annál inkább nyomot tudnak hagyni). Nem is tehetnek másként, ha meg akarják szervezni a káoszt. Balassa erről -- erről is -- rengeteget tudott; tanárként is; sőt, talán tanárként a legtöbbet. Idevág egy kis színes, sutka a kilencvenes évek közepéről. Szerb utca, Balassa-óra: nemzedékünk egyik legtehetségesebbje (zárójelben: mintha volna nemzedékünk! mindenesetre Balassa különös képessége révén teremtett közösségünk – erre a balassai képességre vélhetőleg érdemes volna majd visszatérni -- egyik legokosabbja) éppen elbagatellizálni igyekszik remek ötletét, méghozzá a szokásos fordulattal: „De hát ez csak egy ötlet!” Balassa rögtön lecsap: „Egy? Kantnak két ötlete volt; talán három.” És ez nem elsősorban felszabadító-görcsoldó mosolyfakasztásul szolgált, pláne nem a nyergesmester fiának lekezelő értékeléséül. A noszogatás módszertanát szolgálta: hogy legyen folytatás.

A folytathatóság-folytathatatlanság motivikus alapkérdése, dilemmája és dramatikai-dramatizált szcenírozása végigvonul az egész életművön. Ott van a kezdet kezdetén, amikor A regény átváltozása Flaubert-nél a regény átváltozását, s nem a realizmus valamiféle lehanyatlását látja és láttatja (s implicite a korai, premarxista Lukács és az orosz formalista hagyomány folytathatóságát állítja). Ott van a záróperiódusban: a monografikus formához való visszatérés igényében, magában a Móriczozásban, és a dekonstrukció integrálásának kísérletében. És természetesen ott a nyolcvanas évek elementáris hatású irodalomkritikai művében: a prózafordulat bejelentésében, egy nagy prózaíró generáció áttörésének az elősegítésében és régebbi prózagenerációkkal összekötésében. ’Újak’ felfedezésével-bemutatásával, ’régiek’ beemelésével-újrapozícionálásával s a kánonteremtés összes feszültségével és problematikusságával. Itt most nem következik semmiféle névsorolvasás, s persze nem vindikálok Balassának kizárólagosságot, de még csak kronológiai elsőséget sem. A gesztusadás és gesztustétel hihetetlen, egészen egyedülálló tehetségét inkább, ám minderről sokkal szebben és alaposabban beszél Beck András abban az interjúban, amelyet Tóth-Barbalics Istvánnal kettesben készítettünk vele, s amely a Jelenkor nyári duplaszámában jelenik meg. (Ez itt a reklám helye – s tán még ideje is.)

A folytathatóság-folytathatatlanság ugyanakkor nemcsak módszertanilag, ill. eszme- és irodalomtörténetileg valamint a személyes alkatvilág problémájaként jelenik meg – utóbbi szempontból, vélném, kitüntetett a még Balassa legelkötelezettebb olvasói által sem különösen kedvelt Halálnapló –, hanem nyilván az előbbiekkel szétbogozhatatlanul összefonódva az értelmezés prímér tárgyaként is. Mondjuk, amikor eltöpreng Esterházy Péter híres Ottlik-másolásán; vagy azon, ahogy Jeles András Dobozy Imre Szélviharjából Tragikus eseményeket rendez. Vagy amikor az órán előkerül Kierkegaard-tól az Ismétlés, Eliottól a „Mit jelent az, hogy klasszikus?”, Nádastól az Egy családregény vége, Kafkától bármi; vagy a Hágádá hírneves négy allegorikus fiúalakja, a „Bölcs”, a „Gonosz”, az „Együgyű”, ill. „Az, aki [már v. még] kérdezni sem tud”.

És éppen a kérdezni sem tudás, a teljes és tökéletes artikulálhatatlanság, a lehető legtágabb értelemben vett (tehát nem csak materiális) szegénység világa az, amelynek kapcsán a folytathatóság-folytathatatlanság a legélesebben merül föl Balassánál. Ez pl. a „Kosztolányi és a szegénység” és a „Miért a zsoltár?” Balassája. Az a Balassa, aki egy íróbarátja álmában beszél a munkásokhoz, miután munkásfelkelés robbant ki a külső Fehérvári úton, s az a Balassa, aki megpróbálja továbbálmodni ezt az álmot. De a három kiválasztott szövegrészletben is ez a végső összefüggésrendszer: mivel „Az európai kultúra elsajátítása és a szociális dimenzió végiggondolása összefügg.” és mivel „Nincsen strukturált társadalom, amelyben a nevelésnek dinamikus helye van”, ezért az a húsvéttalan kérdés marad számunkra (persze piciben és provinciálisban, mindenféle nagyszabású Zusammenbruch híján): „hogyan szerethetjük azt, amit gyűlölnünk kell?”

Ennek a többoldalú, hihetetlenül rétegelt végiggondolása Balassa eleven és inspiráló erőssége. Vagy legalábbis lehetne, ha odafigyelnénk rá.

Aktualizálva és aprópénzre váltva: Balassa rávezet arra, hogy egyetlen vonatkozási rendszerben lássam azt, ahogy egyrészt manapság egy Reál-Barca meccset nem lehet megbeszélni nagyobb internetes fórumokon anélkül, hogy 3-4 kommenten belül meg ne jelenne egy funkcionális analfabéta, zsebnáci troll, aki beemeli a zs-faktort, s akiről igen sajnálatosan kiderül, hogy harmadéves egyetemista, másrészt azt, hogy egy nagy rendszerválság közepette és részeként a nemzetieskedő Übü-hatalom és groteszk szuverén (hommage à Foucault) szétveri az egyetemi-akadémiai képzést (a modern nemzeti lét egyik alappillérét), harmadrészt – ezt most a vidéki és kvázi-vidéki emberek elfogódottságával mondom – ahogy a pesti értelmiségiek legeleje működteti a maga megmaradt keretei között az Übü-hatalom paródiáját és travesztiáját, s egy teljes nyarat, ill. koraőszt elcsesznek azzal az álvitával, hogy vajon antiszemita-e Romsics Ignác? Ez így folytathatatlan – mégha hirtelen és közvetlen összeomlás hiányában egy darabig folytatódik is.

És saját magamra vonatkoztatva: folytathatatlanság és folytathatóság balassai alapkérdése folyamatosan és finom brutalitással figyelmeztet engem, a tanárrá lett tanítványt arra, hogy valamit kezdenem kell ama ’negyedik fiúval’ – az esetek több mint felében természetesen lánnyal --, „Aki [már v. még] kérdezni sem tud”. Azzal, aki az írásban feltett vizsgakérdéseim közül egyetlenegyre sem tud reagálni, s összesen csak egyetlenegy megválaszolására tesz kísérletet, méghozzá így:

KÉRDÉS: Kinek a nevéhez kötődik az anything goes kifejezés? Mivel szemben fogalmazódik meg, kb. mit jelent?

DIÁKVÁLASZ: a világ körforgásának, a történések, események körforgásának sosem lesz vége, attól hogy valaki számára „véget ér” a világ, mások számára még folytatódik. Kicsit hasonlít a „The show must go on”-ra.