Rés és függöny

„Az első mondatokban megfogalmazott kiinduló kérdésre akkor lehet egységes választ adni, ha a követendő esztétikai alapelvek és az elemzéstechnikák közötti tényleges vákuumból, illetve a feszültségből indulunk ki, ezeket állandóan konfrontálva keressük a feloldás lehetőségeit. A történet- és társadalomfilozófiai hátterű művészetelmélet és a műközpontú, esetenként valóban formalista irodalomelmélet fogalmainak – immár csaknem száz éve ismeretes feszültsége, inkongruenciája ez.”

„Az esztétikainak számomra nem lehet más dolga, mint hogy egyetlen, teljesen irreális pillanatra végleg lássuk, és higgyük, hogy Godot bejött a színpadra. Nem több az egész – és még ezt a hasonlatot is durvának érzem -, mint egy függöny árnyalatnyi libbenése, pillanatnyi félrehúzódása. A libbenés maga – a művészet, a mű. A libbenés kimerevítése, és megállítása a levegőben: az esztétika.”

A kérdés, amire választ kell adni: a műfajtörténet fordulata Flaubert nagy művében, Az érzelmek iskolájában. És ehhez kapcsolódóan a regényelemzés módszere vagy technikája. Mert erről szól az első fontos mű. A monográfiává nőtt Flaubert-elemzés. Erre lehet csak úgy válaszolni, ha a rést, a vákuumot kitöltjük. Az esztétika alapelvei és a regényelemzés módszertana, a klasszikus esztétika és a formalista műközpontúság között. Ebben - persze – maga az esztétikai alapelv körvonalazása az első lépcső. Csakhogy mire körvonalazza – túl a Flaubert-elemzésen – az alapelv teljesen spiritualizálódik. Vagy inkább líraivá-metaforikussá lesz. Csodáról esik szó, ami egy pillanatra felvillan. A rejtélyes nevű, metafizikai hátterű Godot a színre lép. Maga a pillanat, a villanás is irreális. Libben a függöny. Nem általában a színpadon, a világszínpadon vagyunk. Hanem valószínűleg az apokaliptikus teátrumban. E két mozzanat, az esztétikai alapelv és az elemzés módszertana az életmű két pólusa. A kettő között a rés. Csakhogy közben az esztétikai alapelv átalakul. Klasszikusból nem klasszikussá, alapelvből alapérzéssé lesz. De a rés marad az életmű két pólusa között. A pálya mozgása a rés betöltésétől a függöny libbenéséig vezet. Vagy a függöny libbenésétől a rés betöltéséig vezet. A két mozgás között vannak a pálya alakváltásai, a magatartás színeváltozásai, a műfaj metamorfózisai. Mindez négy fázisban történik. A pályán, a magatartásban és a műfajban is. A négy fázisban, két évtized alatt tizenegy kötet. Az 1982-es A színeváltozástól a 2001-es Törésfolyamatokig.

Az első fázis jelentősnek látszó tudományos pályakezdés. A Flaubert-monográfia. Műelemző monográfia. „Az elidegeníthetetlen főműről”, az Érzelmek iskolájáról. Nagy tudományos felkészültséggel. Filológiai apparátussal, történetfilozófiai koncepcióval. Valami érdekeset ígér. Elméleti háttér és történeti folyamat egységét. Hogy elméleti hipotézisre épül történeti elemzés. Hogy történeti elemzésre épül elméleti konklúzió. Nem elmélethez igazodó történelem, ahogy az irodalomtudományban későbben lesz. Hanem történelemből levezetett elmélet, ahogy az irodalomtudományban korábban volt. Szerényen határozott tudósmagatartás. Nem ez folytatódik.

A második fázis az életmű nagy témájának megtalálása. Indul a magyar próza újhulláma. Ezt vizsgálja. Beteljesedő életművekben, előzményként. Ottliknál, az Iskola a határon motívumhasználatában. Mészölynél, a Film reflexeinek összeálló rendszerében. Ezt vizsgálja induló életművekben. Esterházynál, a Termelési regény megkomponált asszociációiban. Nádasnál, az Egy családregény vége mitológiájában. Világossá válik: nem az irodalomtörténetírás, hanem a műelemzés a legsajátabb műfaja. Nem a folyamat követése, de a pillanat megörökítése. Nem az értekezés, ám az esszé. Nem az objektív folyamat hátterében sejlik a sugalló szubjektum. Inkább a szubjektív értelmezés hátterében sejlik az elindító objektum. Megtalált-kidolgozott műfaj. Műértelmezés által önértelmezés. Önértelmezés által műértelmezés. Valami spontán hermeneutika. Módszertani merevségek nélkül. Még az irányzat hazai diadalútja előtt. Kiolvas a műből, de rá is olvas a műre jelentéseket. Valamelyest túlfűtött esszéista magatartás. Ez folytatódik.

A harmadik fázis az életmű nagy témájának megtalálásából fakadó első következmény. Támadás egy anakronisztikus szisztéma ellen. Támadás új értékek létrehozása érdekében. Ez értékteremtő támadás neveztetett a rendszer esztétikai kritikájának. Támadás, mert a világ állapotában az ember elnyomorodását érezte. Mert az ember elnyomorodásában a glóbusz veszélyeztetését sejtette. Mert a glóbusz veszélyeztetésében az univerzum törékenységét félte. Úgy, ahogy ez apokaliptikus víziójából természetesen következett. Ezért kellett támadni. Az apokaliptikus világállapotban bebizonyítani: a botrány, a hecc, a szorongás, a félelem uralkodik. Ezek jönnek elő. Gonosz mítoszokban és torz rítusokban. Ezzel szemben bizonyítandó: a személyiség megőrizhető, vagy inkább felépíthető. Tehát vagyok-vagyunk. Reflexeink épek, összehúzódnak, de válaszolnak a nyomás alatt is. Az irodalom nyelvkritikai és szemantikai fordulatában védő és védhető. Ebben vívható ki a művészet autonómiája és independenciája. Meg a másik színházban. A mindennapi ördögűzésben és a mindennapi ördögűzés mindennapi értelmezésében. A valamelyest túlfűtött esszéista magatartása valamelyest továbbfűtődik. A műfaj kritikai esszéisztikává válik. Igehirdetéssé lesz, de még nem profétikussá. Már katedrára emelkedik. Még nem szószékre.

A negyedik fázis az életmű nagy témájának megtalálásából fakadó második következmény. Már nem egyértelmű támadás. Legfeljebb védekező támadás. Mert megváltozott a világállapot. Meggyengült diktatúra helyén megerősödött káosz. Az ideológia követelményei helyett a piac törvényei. Az előbbiek egy nagy központban fogalmazódtak. Megszűntével kivonultak a mindennapokból. Az utóbbiak sok kis központban fogalmazódnak. Létrejöttükkel bevonulnak a mindennapokba. E bevonulás találkozott az elmélet újhullámával. A kettő – a piac törvényei és az elmélet újhulláma – lebontotta vagy megkérdőjelezte a régi fogalmakat. Ezért kellett támadásból védekezésbe vonulni. Értékeket teremtő támadásból értékeket megőrző védekezésbe. Annál is inkább, mert megváltozott az alkotó humán értelmiség társadalmi-szellemi pozíciója. Az ideológia diktatúrája fojtotta és ölelte, komolyan vette, részvételre késztette, kompromittálni akarta. A piac diktatúrája elengedte és elfelejtette, rangját vette, peremre szorította, kompomittálásra sem méltatta. Sok mindent tisztázni kellett. Mi is a művészet kivívott autonómiája és independenciája? Van-e ebben művészi jelentés és művészi igazság? Van-e ebben önálló mű és egyéni szerző? És így - hosszasan – tovább. A túlfűtött és továbbfűtött esszéista magatartás túlfűtött és továbbfűtött marad. A műfaj esszépublicisztikává válik. Igehirdetésből profétikus igehirdetéssé lesz. Elhagyja a katedrát. Szószékre lép.

A négy fázis végén felmerül néhány kérdés. Utolsó előtti könyve egy Nádas-monográfia. A végpont majdnem végpont, a Nádas-monográfia visszatérés a kezdőponthoz vagy majdnem kezdőponthoz, a Flaubert-monográfiához? Nem egészen. Ejteni kell róla – később- néhány szót. Meg hogy is van a magatartások változása? Milyen lehet a prófétalét, még a nagyon reflektált prófétalét is a teljesen profánná lett világban? És hogy is van a katedra és a szószék? Van-e egyáltalán szószék? És ha igen, érdemes felmenni rá? De tragikusan befejeződött a pályája. Itt maradatunk a dilemmákkal.

Tehát az életmű, a Flaubert-elemzés a módszer keresésével indul. Ama bizonyos rés vagy vákuum kitöltésével. Az adott témának megfelelően akarja kitölteni. Sajátos ötvözettel. Egyik eleme egy lukácsi-posztlukácsi esztétika szemlélete. Másik eleme az orosz formalistáktól tanult fogalomkészlet. Az első arra épül, hogy a forma szociológia. A világ és a mű viszonya a formában ragadható meg. Mert a világ szerkezete és a mű szerkezete konvergál. Ennek a következménye, hogy Flaubert fordulópont a regényműfaj történetében. Csakhogy itt a lényeges eltérés. Mert Lukácsnál a Flaubert fémjelezte fordulat egy műforma vége. A klasszikus regény visszavonása. Mert Balassánál a Flaubert fémjelezte fordulat egy műforma eleje. A nem klasszikus regény elindítása. A második arra épül, hogy a formalista fogalomkészlet módszertan is. Ennek eleme a fabula, szüzsé, konstrukció, motiváció. De érzi, a rés ettől még nincs kitöltve. A vákuum – esztétika és módszertan között – marad. Ezért csinál magának egy külön, e tárgyhoz szabott elemzési módszertant. Ami a hermeneutika és recepcióesztétika felé mutat. Ez pedig – ne feledjük! – nálunk ekkor még nem tört át. Sajátos körmozgást hoz létre. Rekonstruálja a művet, és ebből a műfaj alakváltását. Rekonstruálja a befogadást, azaz ebből az ideális változatot. És ebből lép vissza a műhöz és a műfaj alakváltásához. Egyéni variáció. Két pillére, alkotásra és befogadására egyszerre támaszkodó, összetett műértelmezés. Mögötte még szilárd vagy majdnem szilárd hit. A módszeres műelemzés értelmes és eredményes mivoltában. Ez rendül a későbbiekben meg. Most mindenesetre egy tudományos pálya megalapozásáról van szó. Az irodalomelmélet és irodalomtörténet jegyében.

Ám ezzel időben párhuzamosan alakul egy esztétikai alapvetés is. Ami a lukácsi-posztlukácsi esztétika szemléletét radikálisan átfogalmazza. Persze ezt is ama rés kényszeríti ki. Az esztétika elmélete és a műelemzés módszertana között. De már nem a rést akarja kitölteni. Hogy a gondolatsor hézagmenetes legyen. Ám az esztétikát akarja átfogalmazni. Hogy rés egyáltalán ne legyen. Hogy kitöltésére szükség se legyen. Nem az esztétikai elméletnek megfelelő műelemző módszertant akar csinálni. Nem is a műelemző módszertannak megfelelő esztétikai elméletet akar csinálni. Hanem fel akarja számolni a kettő összefüggésének kényszerét. Úgy, hogy mindkét elemet szabaddá-lazává teszi. Szubjektívvá tett esztétika. Amihez egyszeri módszertan kapcsolódhat. Szubjektívvá tett módszertan. Amihez egyszeri esztétika kapcsolódhat. Ezt célozza Godot hirtelen-váratlan színpadra érkezésének, a függöny alig látható meglibbenésének esztétikai metaforája. Esztétikai metafora. De érdemes megjegyezni. Nem a tudományos értekezés, a monográfia, hanem a művészeti kritika, az esszé megalapozását szolgálja. Az esszé megalapozását, ami a találkozást kívánja megragadni. Godot érkezését, a függöny meglibbenését. Én és Te egymást megértő-megsebző találkozását. Amiben a Te a mű és a többi értelmező is. Itt – persze – a találkozás, a mű, a megértés is metaforizálódik. Nem is megértés, hanem megélés. Személyes kapcsolat a művel. Újraélő megértés. Benne megértő és megértett is újjáalakul. Operáció - hiszen nemcsak megértésről, de megsebzésről is szó van. Ami az operátornak is életproblémájává válik. E találkozás, megértés, megélés, újjáalakulás, megsebzés, operáció mind a kritika része. Ami – mármint a kritika – ezáltal az identitás drámájává magasztosul. Ebből azonban adódik egy kemény következmény. A kritikává alakult esztétika és a művészet határai elmosódnak. Az esztétikai tapasztalatból kritikai gyakorlat lesz. Ami a művészettel összeforr. És semmiképpen se metodizálható.

Vagyis eltünteti a rést az esztétikai elmélet és az elemzési módszer között. De kétféle módon. Először kitölti a rést. Az alkotás és a befogadás rekonstrukciójával. A kettő egységének megteremtésével. Másodszor szubjektivizálja az esztétikát. Godot és a függöny metaforájával. A kettő jelképességének megteremtésével. Az elsővel tudományos pályát, a másodikkal kritikai életművet alapoz. Nagyon szigorúan mindkettőt. A filológia és a filozófia, a teoretikus távolságtartás és a lírai azonosulás szigora. De választani kell a két szigor között. A másodikat választja.

A választás sok mindent eldönt. Főképpen műfajt. Értekezés helyett esszét. Meg utat is nyit. Az igehirdetés és a prófécia, a katedra és a szószék felé. De kétféleképpen is indul el rajta. Egyfelől a rés kitöltésének módszertani szigorával. Másfelől a hagyományos esztétika radikális metaforizálásával. Eleinte mindkettőt gyakorolja. Elméletileg is megfogalmazza.

Mert egyfelől nagyon, szigorúan pontos fő témája, az új próza ismérveinek körülírásában. Hogy a történet háttérbe kerül. Témává lesz maga az elbeszélésmód. Nyelvromlás helyett előtérben a szövegközpontúság. Vizsgáló és vizsgált viszonya megváltozik. A személyiség létkérdése a tartalom. A vagyunk-vagyok-e még? A lehetünk-lehetek-e még? És így – még sokféleképpen – tovább.

Mert másfelől nagyon, szigorúan kételkedő témája, az új próza sajátosságainak meghatározhatóságában. Deklarálja is a műelemzés bukását. Mert Ottlik remekének leglényegesebb vonásai kimondhatatlanok. Meg középpontba is kerül a „tettenérés” nem pontosan körvonalazott fogalma. Mészöly Filmjében éretnek tetten a legesszenciálisabb felvillanások. Vagyis az esztétika nagy pillanatai. Amikor Godot belép a színpadra, és meglibben a jelképes függöny. És van itt még legalább két nagyon lényeges mozzanat. Az egyik: az új próza alapigéje a szabadság kivívása. A művészet és a művészetet létrehozó művész szabadságáé. Csakhogy a szabadság – istenigazában – csak zenében mondható azaz nyilvánítható ki. Vagyis a költészet a szabadság kimondásban, kinyilvánításában tökéletlen. Vagyis a költészet elemzése a szabadság kimondásban, kinyilvánításában még tökéletlenebb. Ezért vállalkozik – nyilván nem tudatosan – a lehetetlen feladatra. Úgy, olyan zeneien elemezni a költészetet, hogy az elemzés zeneisége a költészet által megvalósíthatatlan zeneiséget, a szabadság kimondását, kinyilvánítását megvalósítsa vagy legalábbis megközelítse. A másik: észrevehetően úgy ír az új prózáról esszét, amilyennek az új prózát látja. Vagyis elemzések sajátosságaiban az elemzés tárgyainak sajátosságait leképezi. Elemzéseiben a történet háttérbe kerül. Témává lesz maga az elemzésmód. Nyelvromlás helyett az előtérben a szövegközpontúság. Vizsgáló és vizsgált viszonya megváltozik. A személyiség létkérdése a tartalom. A vagyunk-vagyok-e még? A lehetünk-lehetek-e még? Valóban ez elemzései tétje. Nem történetet elemez, hanem minőséget. Megmutatja, miként elemzi. Saját szövegvilágot teremt. A vizsgáló előtérben. Személyisége létkérdéseiről beszél. Vizsgálja: van-e, lehet-e? Vagyis elemző az elemzettel tökéletesen azonosul. Minőségben, eljárásban, világteremtésben, ismeretelméletben, létértelmezésben. Ezért mondható: az új próza elemzője és alkotója, kritikusa és auktora, értelmezője és teremtője. Résztvevően és egyenrangúan. Valamilyen módon mindezt össze is foglalja. Az esztétikai tapasztalat a leglényegesebb. De az esztétikai tapasztalat nem módszeresíthető. Egyenrangú a tudományos tapasztalattal. De minőségében merőben más. Beszélgetéssé oldódott. Értelmező és értelmezett beszélgetésévé. Értelmezők egymás közötti beszélgetésévé.

E kettős alapra épülnek legpompásabb elemzései. Kritikai esszéi. Ottlikról – kimondva a műelemzés bukását. Mészölyről – kimondva a „tettenérés” alapmetaforáját. Esterházyról – kimondva a személyiség lényegiségét. Nádasról – kimondva a vizsgáló szerepét. Részletekbe menő, szövegre tapadó, tárgyias szigor. Részleteken túli, metafizikumra figyelő, tárgytalan elvonatkoztatás.

Így bontakozik ki egy teoretikus rebellió, a szisztéma esztétikai kritikája. Az irodalom autonómiájáért. Mert az irodalom és irodalomértés szakismeret. Nem ideológiában, hanem esztétikában illetékes. Nem instrumentuma semminek. De önmaga értelme. Mindez az elemzésekre támaszkodik. Amelyekben az elemzett mű és a mű elemzése is az irodalom independenciájáról szól. Ki is mondja a végkövetkeztetést. Az új próza nemcsak a régi prózával szakított. De fel is mondta a hatalomnak a párbeszédet. Radikálisan megjeleníthetővé tette a végleteket. Az ezredvégi emberiség és a közép-európai individuum léthelyzetét. A kiindulópont valóban nyelvkritikai. De világossá vált: az irodalom nemcsak nyelvünket, de nyelvünkben és nyelvünk által létünket is gyarapítja. Azzal, hogy a létproblémákba – személyen túlmutatóan – lemerül. Mert nem csupán a nyelvi forradalom autoreferenciális, ám világot teremtő funkciójáról is szó van. Az igazság megtörténésének-feltárásának ősi etikai-esztétikai követelményéről.

A történelmi fordulat után az életműben is fordulat. Támadásból védekezésbe? Nem, most is támad. De másért és másképpen. Korábban – az ilyen-olyan diktatúrában – értékek konstituálásáért-elismeréséért támadott. Későbben - az ilyen-olyan demokráciában – értékek konzerválásáért-megőrzéséért támadott. Létesítő és megőrző támadás. A végén az utóbbin a hangsúly. Értékekről van szó. Nagyjából ugyanazokról. Amiket először tagadnak, másodszor veszélyeztetnek. Értékek a diktatúra és a demokrácia árnyékában.

A megőrző támadásban ugyanarról van szó, mint a létesítő támadásban. A régi értékekről és elvekről. Csak nem a színén, hanem a visszáján. Arról, hogy az irodalom esztétikai, nyelvi, szemantikai autonómiája nem azonos a mindentől való függetlenségével. Piaci folyamat és szemlélet az irodalomban. A szocreál anakronisztikus irrealitását felváltotta a kapreál dubiózus realitása. Az egyik irodalmon kívüli függést, az ideológiai függést felváltotta a másik irodalmon kívüli függés, az ökonómiai függés. Az elsőnek, mert szimplább, könnyebb volt ellenállni. A másodiknak, mert komplikáltabb, könnyebb lesz behódolni. És a változásban meg is kérdőjeleződött az etikai-esztétikai erő, ami szembefordult a kor tendenciáival. Ezért tiltakozik.

Mi ellen tiltakozik a megváltozott teóriában? Az elméletképzés öncélúsága ellen. Az alkotó elméletfüggése ellen. Hogy alkalmazkodik az elmélethez. Úgy ír, hogy megfeleljen. A szerző megkérdőjelezése ellen. A jelentés ellényegtelenítése ellen. A művészetről szóló művészet ellen. Ami nem hordoz már sorsproblémát. Kiveszett belőle a végzettel való szembenézés akarata. Ezért kiveszett belőle a tragikum végső lehetősége. És néhány mozzanat még sorolható lenne.

Mi mellett van a megváltozott teóriával szemben? A legátfogóbban két szempontról van szó. Először Gadamer általa sokszor idézett tételéről. Hogy vissza kell nyerni a művészet igazságát. A művészet igazságot teremtő és hordozó funkcióját. Túllépni az önmagára irányuló autoreferenciális funkción – a világra irányuló referenciális funkció felé. Sőt, a világot teremtő, a mű saját világát és valóságát is teremtő funkció felé. Másodszor a művészet visszanyert igazságán belül etikum és esztétikum újjáteremtett egységéről. Amely nemcsak a történetet rehabilitálja és integrálja az elbeszélésben. Hanem a történelmet is rehabilitálja és integrálja a jelentésben.

Mindennek – a művészet igazságának, etikum-esztétikum egységének – van egy helyi, regionális, közép-európai, magyar összetevője is. Egy sohasem volt magyar, plebejus demokrácia illúziójának az emléke. Legalább virtuálisan az irrealitásból a realitásba emelése. Az individuum és kollektívum sorsa a régióban. Az általános szegénységnek, a kreatúra magányosságának konkrét históriai-szociális dimenziója. A megalázottság, a kiszolgáltatottság, megfosztottság, elhagyatottság irodalmi fenomenológiája. Valami olyasmi, amit a napra kész irodalmi teória nem említ. Vagy csak mellékesen-szégyenlősen utal rá. Pontosan tudja: e minőségek értelmező-elemző közösségekben, az ezekben folyó dialógusokban körvonalazódhatnak. A Nádas-monográfia lép ebbe az irányba. Az Emlékiratok könyve köré a kritikákból teremt egy fiktív vagy virtuális értelmező közösséget. És hangsúlyoz valami igencsak fontosat. Nem az irodalom elmélete inspirálja Nádas írásművészetét. Hanem Nádas írásművészete inspirálja az irodalom elméletét.

Életműve a Flaubert-monográfiától a Nádas-monográfiáig felvett legalább két dilemmát.

 Először az elméleti alapok dilemmáját. Arisztotelészi fogantatású lukácsi-posztlukácsi alapról indul. Ezt ötvözi az orosz formalizmus néhány alapfogalmával. A félig alkalmazott strukturalizmuson át jut el a hermeneutikáig. Ezeket alkalmazza. Illetve megkísérli alkalmazni. De alapjaiban a strukturalizmus is idegen tőle. Mert eredendő beállítottsága köti a szemlélet historizmusához, az értelmezés szubjektivitásához. Nem mondhat le a történelmi környezetben élő szerző és a történelmi környezetre reflektáló jelentés vizsgálatáról. Művön belüli jelentésekről van szó. Amelyek művön kívüli jelentésektől nem függetlenek. Természetesen tudja, hogy sokféle jelentésárnyalat és sokféle jelentésárnyalat sokféle értelmezése lehetséges. De nem mindenféle értelmezése lehetséges. Pontosabban: mindenféle értelmezés lehetséges. De nem mindegyik értelmezés érvényes értelmezés. Ezért – és sok minden egyébért is – a posztstrukturalizmus és a dekonstrukció is lepattan róla. Pedig e két utóbbi utat nyithatott volna a szubjektivitásának. De nem nyitott. Mert másfajta szubjektivitáson nőtt fel. Megállt valahol? Lehet. Elrohant mellette a gyorsuló idő? Lehet. Ám az is lehet, jó hogy valahol megállt. De az is lehet, rossz irányba rohant az idő. Sőt, az is lehet, rossz ritmusban gyorsult az idő.

Másodszor az alkotói magatartás dilemmáját. Korábban maga is tolta volna előre az időt. Közben lassan igehirdetőből prófétává lett. Közben lassan katedráról szószékre került. Későbben maga is fogta volna vissza az időt. De a prófétaság és a szószék maradt. És ugyanazt prófétálta a szószékről. Csak elrohant mellette a gyorsuló idő? Lehet. És elrohanva megváltoztatta az előjeleket. Először új értékeket hirdetett. Másodszor régi értékeket védett. Az értékek ugyanazok voltak. De az elrohant gyorsuló idő az újat régivé tette. De – mondtam már – az is lehet, rosszul tette. Mert rossz irányba rohant, rossz ritmusban gyorsult. Mindenesetre maga választotta a szerepet. És élte is. Az elején a színéről. A végén a visszájáról. Mindenesetre maga építette a szószéket. És használta is. Aztán megriadt tőle. Megállt. És elkezdett visszavonulni. Nem akart „tépett próféta” lenni.

Ebben az időben, a visszavonulás idejében megint fontos lett az apa. Mert a szerep és a szószék közelített a teátrumhoz. Ha nem is az apa karneváli teátrumához, inkább a fiú apokaliptikus teátrumához. Hogy is volt? Az apa tenyere melegét akarta megírni. Meg a földkéreg ráncait megöregedett arcán. Közben persze tudta: bizonyos dolgok csak zenében szólalhatnak meg. Ezért közelített kifejezésmódja fokozatosan a zenei felé. Vagy legalábbis a lírai felé. De nem szerzett zenét, nem írt lírát. Ám a legsűrítettebbre szőtt asszociációkkal dolgozott a teóriában. Meztelenre csupaszított metafora-csonkokkal. Emóciókra redukált analógiákkal. Ezeket nem bírhatta a teória szerkezet és nyelve el. Máshol talán inkább tehette volna. Zenében, lírában, színházrendezésben. Valahol a másik színház, az apokaliptikus teátrum szemantikájában, szcenikájában, dramaturgiájában. Itt jobban érezhető lett volna a tenyér melege. Itt jobban látható lett volna a földkéreg ránca. De maradt a teóriánál. A Halálnapló volt a végső pont. Tovább – ebben az irányban – nem mehetett. Nádas elemzésében mintha visszafordult volna Flaubert elemzéséhez. De ezt bővebben kellene megvizsgálni. Netán más irányt keresett? Nem tudni már. Nem volt idő. Rendkívüli tehetsége körül idegen lett a világ. Talán elhallgatásra is készülhetett:

„Ekkor kezdtem nem írni kritikát. Amikor kiderült, hogy az irodalom helyzete, ha tetszik, ha nem, átalakul egy többé-kevésbé piaci, szabadversenyes társadalomnak megfelelő, rastignac-i Gründerzeitet felidéző irányba, ahol nincsen többé baj az autonómiával … És egoról sem beszélünk, hiszen van és lehet mit ön-érvényesíteni, ahol ugyanakkor kemény territoriális harcok … stilizálódnak «irodalmiakká» és «ízlésvitákká».”

Lehet, valójában elhallgatásra is készült. De keményen őrizte elveit:

„A személyesen túlmutató, de annak határait nem feltétlenül elhárító, valóságos esetenként halálosan veszélyes téttel járó / idegen, alászállni századszor is / megtörténés marad – ha úgy tetszik – a kritikai krédom, és amint erre rálelek, írok róla. És akkor bizony újra az irodalmi művek értelmének kérdése felé fordulnék egy nagyobb és átfogóbb kultúra-vita keretében…”

                                                                                                                                                       Poszler György

Elhangzott a Magyartanárok Egyesülete In memoriam Balassa Péter című konferenciáján, 2004. április 17-én a Kossuth Klubban. Felolvasta Arató László.