|
Az ismétlés
boldogsága
Az írás
mint rituális ismétlés
Ismétlünk, mert az élet ismétlés és "aki az
ismétlést választja, az valóban él". "Az
ismétlés a valóság és a létezés komolysága". "Aki
az ismétlést akarja, az megkomolyodott." "Ha nem lenne ismétlés, mi
lenne akkor az élet." "Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás,
csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik, az volt, s ezt
visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre
emlékezik." Ebben áll Sören Kierkegaard
szerint - az imént őt idéztem, őt ismételtem - az ismétlés boldogsága, szemben
az emlékezéssel, amely boldogtalanná teszi az ember. Az ismétlés ugyanis
- ellentétben az emlékezéssel - "nem a remény nyugtalanságával, nem a
feledés szorongató kalandorságával és nem is az emlékezés melankóliájával
rendelkezik, hanem a pillanat boldog bizonyosságával."
Nos, amikor most ismétlek, Balassa
Pétert ismétlem, akkor előre emlékezem. Előre szeretnék menni, nem visszafelé.
Nem következem valaki után, hanem követek valakit, aki előttem
megy. Az ismétlés nem azt tartja életben, akit
ismételnek, hanem azt, aki ismétel.
Az ismétlés, mint fentebb idéztem, maga az élet. Az ismétlés olyan viszony,
amelyben csak élők maradhatnak meg, halottak nem. Akit ismétlünk, bizonyos
értelemben és immár megváltoztathatlanul előttünk
jár. Ahogyan a hit nyelvén mondják: előre ment. Menjünk hát mi is előre az
emlékezésben: ismételjünk, tehát kövessük őt, hogy követhetők legyünk magunk
is. Az ismétlés nem felidézi, ami már nincs, nem visszahozza, ami örökre
elveszett, hanem jelenlévővé teszi,
ami lesz. S az lesz, mint előre ment barátunktól annyiszor hallhattuk, hogy együtt leszünk. Ezt ismételjük, ezt
gyakorolgatjuk most itt: az együtt-létet. Ez az élet. S ebben rejlik az
ismétlés boldogsága.
Esterházy Péter 1982-ben egy nagyalakú fehér
papírlapra lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című
regényét, amely a korabeli Mozgó Világ
Ottlik-számában meg is jelent. Az ismétlésnek
mint a megismételhetetlenség demonstrálásának ezt az elszánt, ironikusan
kifordított heroikus gesztusát értelmezi és fejti fel szálanként Balassa Péter "Egy regény mint gobelin" című
remekmívű elemzésében.
A papírlapon látható "fekete gubanc",
"talányos szőttes", kibogozhatatlan "ábratömeg" - írja ő -
nem szövegvariáns, hanem "egy lineáris textus egyidejűvé tett
látványa": "új mű a régi műről". De az új mű a szöveget képbe
fordítja át, az olvashatót kibetűzhetetlen látványba. A szöveg szöveghű lemásolása
számolja föl a szöveget mint szöveget, éspedig éppen
azzal, hogy lemásolja. A szöveg ezáltal változik át
képpé, látvánnyá.
De mi az értelme ennek az átváltozásnak? Mi válik
benne láthatóvá? Talán a regény? Vagy valami egészen más? Esetleg maga az írás
- az írás mint rítus avagy mint az ima egyik formája,
ahogyan az írást egyhelyütt Kafka értelmezi? Valóban
médiumváltás történik itt és új mű jön ezáltal létre a
"concept-art" jegyében? Ha végeredménye
(vagyis a kép) felől nézzük, akkor minden bizonnyal "igen" a felelet.
De ha az ismétlés eseménye, az írás
rítusa felől nézzük, akkor a hangsúly máshová helyeződik és a szövegből képpé -
ikonná - való átváltozás inkább szenvedőleges jelleget ölt, a láthatatlan szöveg elszenvedi a
láthatóvá válást (bizonyos értelemben a megtestesülést), sőt, mintha -
csakugyan! - egyfajta önkiürítésre, "kenózisra"
kerülne itt sor. De éppen ezáltal nyer látható módon bizonyságot a szöveg
isteni jellege. Az ismétlés isteni jelleggel ruházza fel a szöveget (a szót),
hogy egyszersmind tanúságot is tegyen erről. Az ismétléssel ő maga állítja fel
azt, aminek fennállásáról egyidejűleg tanúságot tesz. Merőben irodalmi és
személyes jellegű tehát a szöveg istenisége és a tanúságtétel művé vált aktusa
is.
Mi az, amit látunk, amikor az egyetlen lapra lemásolt
regény képként elénk kerül? A szöveget látjuk-e, ahogyan képpé - új művé -
válik, avagy inkább a művet
mint világot megalapító írás rituális megismétlésének eseményét, azt a
folyamatot, amelyben a szöveg mint szöveg eltűnik az iterátioban,
az eredeti és a másolat azonossá válik rituális ismétlés aktusában. A rituális
ismétlésben nincs kettő, mindig egy és ugyanaz van. Természetesen ennek a rituális ismétlésnek
merőben irodalmi, s ennyiben személyes jelentése is van. Mindenkinek választhat
magának szöveg-istent, aki előtt leborulhat, akinek áldozatot mutathat be, s
választhat módot és formát is ennek kifejezéséhez. Mintha valamiféle
törleszthetetlen adósságot akarna ezen a módon törleszteni azzal szemben,
akitől életét eredezteti, a szónak ezúttal merőben irodalmi, bár mélyen
szellemi értelmében. Hódolat, leborulás, áldozat, igen. De ezenközben épp annak
megértése, belátása és megvallása, hogy minden írás ismétlés,
hogy minden szöveggel és anyanyelvünk minden írójával és beszélőjével szemben
adósok vagyunk, hogy - az elhíresült Esterházy-mondatot idézve - nem találunk
szavakat. Mármint saját szavakat. Ha
pedig úgy éreznénk, találtunk, akkor vagy
tévedünk vagy a semmit szorongatjuk a
kezünkben. Minden írás ismétlés, egyetlen szó sem
"saját", nem személy szerint tőlünk származik, mindent csak kölcsön
kapunk-veszünk, hogy megismételjük, mert ez az élet.
Az Ottlik-regény lemásolásának eseménye - innen nézve -
elsődlegesen nem eredménye (a képpé válás), hanem az írásfolyamat felől
értelmeződik. A nyomtatott szöveg leírása kézzel - rituális ismétlés, s mint
ilyen megtöri a textuális koherencián alapuló kulturális
emlékezetet. Az írás mint rítus a művet létrehozó
teremtő aktus megismétlésében áll: nem értelmezésében, hanem megismétlésében.
Ennél tovább nem lehet menni a szöveggel való azonosulásban, de már ez is
túlmegy a szövegen. A kézírás nem csupán a szövegereklye megérintését és ezáltal a kegyelmében való részesülést foglalja magában,
hanem a teljes azonosságot (ez =az), amely - éppen mert a művet alapító
esemény: a megírás eseménye textusként tárgyiasult és rögzítve van -
lehetetlen. A lényeg mégis az, hogy a szerzői szöveget visszavezetik teremtő
forrásához, a nyelv szelleméhez, azaz ritualizálják: azt játsszák, hogy eltörlik (vagy
legalábbis felfüggesztik) szövegszerű rögzítettségét
és az olvasást mint megértést és értelmezést
visszafordítják az írás rítusába. Azt játsszák, hogy nem értelmezik a szöveget,
miközben éppen ezáltal értelmezik, méghozzá - mint Balassa Péter írja - szent hagyományként értelmezik.
Csakhogy immár nem "a" szent hagyományként, hanem az "én"
szent hagyományomként. Ennyiben a szövegkultúra határát ostromló gesztus, az
írás rituális megismétlése és a feltétel nélküli azonosulás, azonossá válás a
szöveggel az írás azonos eseményében (ugyanazokat a szavakat, mondatokat írjuk le), jellegzetesen a szövegkultúra
világához tartozik és szövegként értelmeződik.
Az írás képe azonban, ahogyan a kéz - az író keze - a sorokat egymás után megismétli és rituálisan azonossá válik azzal a kézzel,
amely először vetette őket papírra, egyetlen papírlapra sűrűsödve, mind
kivehetetlenebb betűhalmazzá, egyetlen hatalmas hieroglifává válik: oly
betűhalmazzá, mely "betű mivoltában - mint Balassa
írja - alig fölismerhető, s mint ilyen, megsemmisíti a regény
olvashatóságát". Kibetűzhetetlen, noha másból sem áll, mint betűkből.
Próbálkozhatnánk nagyítóval, de minek? A szöveg ismert. Ottlik
könyvét bármikor levehetjük a polcról és bármikor
felüthetjük lapjait. Beleolvashatunk és újraolvashatjuk. De nem is azért
vetette saját keze írásával Ottlik regényének sorait
papírra Esterházy Péter, hogy olvassuk, hanem hogy lássuk. Látva lássuk. De mit
is? A művet magát vagy az ismétlés imádságos rítusát? A Mester és Tanítvány
viszonyát. Az ismétlés, az előremenés pillanatának boldogságát, ahogyan az képpé dermed. A magánáhitat
ikonjává. Ez az ikon megmutatható, de nem igényli a megmutatást. Az új műnek
egyetlen adekvát befogadása van/lenne: a megismétlése. S majd annak is
megismétlése valaki által. A végtelenségig. Adekvát befogadása tehát szintén
rituális. Nem a távolságot tartó, érzékileg szemlélődő értelem örömeként, nem is
a mű talányának megfejtéseként realizálódik, hanem az írás megismétlésében. A
folyamat fenntartásában. Így vagy úgy. A lényeg az éltető, életben tartó
ismétlés. Az előremenés.
A betűk persze
nem is olvasnivalóvá, nem szavak,
mondatok lineáris soraivá, hanem látnivalóvá,
képpé állnak össze. Ikonizálódnak, ha tetszik.
Márpedig éppen a vallási kultuszkép - az ikon - tanusítja
leghívebben a kereszténységben a botrányt, a felfoghatatlan csodát: a
láthatatlan Szónak (a Logosz-Istennek) látható
alakká, hússá-vérré, testté (szarx) válását. A szent
szövegnek és a látványnak a rituálisan - egyébként mindig az érintkezésben -
megalapozott kapcsolata éppen az ikonban tárul fel. Hiszen az írásban - az írás
megismétlésében - valóságosan érintkezik az eredeti szellem, az eredeti kéz és
kézirat a másolóéval, pontosan úgy, ahogyan az ikonban is, egyetlen,
lezárhatatlan ismétlési sorrá állva össze, egészen az ősképig (a láthatatlan Fiú-Isten képéig), amely a felfoghatatlan módon
megtestesült Fiú-Isten - Jézus Krisztus - személyében válik láthatóvá (nem
természetében, amely kettős, hanem személyében).
Ebben az ismétlési sorban érintkezés révén - mármint
minden egyes képnek
az ősképpel való érintkezése révén – áll elő és válik jelenvalóvá az őskép,
amely minden ikonon azonos. Ez - az. Lényegében véve tehát azt kell mondanunk,
hogy - bár ha csupán a magánáhitat, az irodalmi
magánkultusz szintjén is - az Ottlik-regény rituális
megismétlésével a Szónak képbe, a Szellemnek látható testbe való átfordításával
ikon jött létre, kettős természetű lény, amelyben a láthatatlan írás szellemi
természete és a látható kép érzéki természete egyesül. Az új mű: megpillantható
szöveg és olvashatatlan kép egyszerre, szétválaszthatatlanul és összekeveredés
nélkül.
Szilágyi Ákos
|