Balassa Péter idézése

„Mondták, hogy vágóhídavatásra viszik őket [a lovakat], de egyelőre késett az ünnepség.”  

„S mesélik, hogyan mossák a köpetes zsebkendőket, a leírhatatlan alsóneműket, miközben akaratlanul is muszáj elképzelni egy vadidegen temetést, a fekete-ezüst lovakat, a nyikorgást, éneket, a paták csattogását. Októberben nem, mondja Dencsár Gabi, én örülnék, ha tavasszal és nem máskor, tavasszal már a madarak is, a levelek is, mennyi levél! nincs két egyforma, és ahogy zizegni tudnak! […]”   

„Egyszerre világos lesz, hogy a szenvedésnek csakugyan történelme van.”

„A kérdés persze az, hogy Jézus csakugyan feltámadt-e, vagy csupán kétezer éves átejtésről és terápiáról van szó, ez mindig kérdés marad békében (háborúban másképp).”

Azon az áprilisi délelőttön Balassa Péter a hiányával volt jelen. A hallgatásával, a csendjével. Súlyosan és megkerülhetetlenül, mint mindig. „Bolond nap volt ez. Nem április elseje, de közel hozzá. Bolond, izgatott nap volt. Reggel fagyott, jégtükrök ropogtak az utcai fák vasrostélyán, s kéklett az ég. Aztán olvadni kezdett. Csorogtak az ereszek. Köd borult a hegyekre. Langyos permeteg hullott. A talaj úgy párázott, mint egy agyonhajszolt, izzadt ló. Le kellett dobni télikabátunkat. Szivárvány pántolta át cifra abroncsával a Dunát. Délután dara esett. Megcukrozta a lombokat. Cipőnk talpa alatt latyakká kásásodott. Fütyült a szél.”

A mi tavalyi napunkról szóló Kosztolányi-mondatokban is ott az agyonhajszolt ló képe. A néma, animális szenvedésé. Balassával először egy Kosztolányi-konferencián találkoztam, 1985 májusában, Nyíregyházán. A néma szenvedésről beszélt, a szavaktól megfosztottak csöndjéről, a szegénységről, amely „a lét fundamentum közeli helyzete, sötétség és világosság határpontja”, az artikuláció képtelenségéről, mely „nem más, mint a fundamentumok botrányos kezdetlegességének, egyúttal egyetemes rejtélyességének megfelelője”. Az Édes Annát elemezte. Csöndesen beszélt és erőteljesen. Mint akire fontos dolgok kimondását bízták: egyszerre magabiztosan és alázattal. És egyszerre tárgyszerűen és személyes érintettséggel. Bölcseleti alapozással, a történelmi távlatot is szüntelenül érzékelve és érzékeltetve, megvilágosító erővel, mértékadó módon.

„A szegénység megtapasztalása: az emberi sors és létszerkezet tehetetlenségének megtapasztalása […]” A szegénység szférája, „ez a magányos és kiszolgáltatott helye kultúránknak és sorsunknak […], ahol tehát valójában megtörténnek, megnyílnak az alapvető dolgok: angeloszi esemény, híradás.”

Beszél, maga is hírhozó, szigorú, szép angyal, férfikora delén, 38 évesen. Névjegyét már letette A színeváltozással. Második kötete, az Észjárások és formák már készen, sajtó alatt. A pálya nagyobbik része, 18 év megfeszített munka, a további 10 kötet, számtalan tanóra, rádiós beszélgetés, előadás, szerkesztés, szervezés, közéleti küzdelem: még előtte. Az irodalom és az irodalomelemzés egzisztenciális kérdés a számára, nem steril szakma. A szakma: az éthosz gyakorlása. Ahogy Babitstól, Nemes Nagy Ágnestől tanulta. Innen izzása, szenvedélyessége, felelősségtudata. Irodalomról beszélni – számára evidens módon –: önmegértés és önfeltárás. Késznek lenni a megszólítás befogadására, vállalni a megszólítottságot, kimondani a tapasztalatot: ehhez elszántság, bátorság szükségeltetik. Csak az igazat lehet mondani, akár tetszik ez az égi és ninivei hatalmaknak, akár nem. Innen radikalitása, innen elszánt küzdelmei mindaz ellen, amit szellemtelennek, talminak, károsnak vagy veszélyesnek tudott. És innen a súlyos kételyek és égboltot fölrajzoló krédók nagy dallamai életművében.

„[M]indig élesen meg kell különböztetni az évezredes érvényes szociális gondolatot, lelkiismeretet, tehát az igazi, örök baloldali hagyományt a modern szociáldemagógiáktól, amelyek sokszor sodorták már válságba éppen a baloldali gondolatot.” Édes Anna sorsára nincs szociális megoldás, „[a]z orvosolhatatlanságból pedig egyenesen következik […] a szegények animális hallgatása által kiváltott sztoikus-evangéliumi hősiesség, Moviszter Miklós híres »sursum cordá«-ja. […] a »szívet föl!« kiáltás a »kissé lehajtani a fejet!« parancsával egyszerre a regény után öt évvel, 1930-ban ismétlődik meg. Kosztolányi talán legigazibb, legmélyebb és a legnagyobbakéval mérhető magyarság-konfessziójában, a Lenni vagy nem lenni című előadásában.”

„A műalkotás által [a] létező (a néma facipő vagy a szótlan cselédlány egyképpen) kilép az elrejtetlenségbe, melyet a görög aletheiának, igazságnak nevezett. A műben az igazság történése működik. Az az egzisztenciálfilozófia és az a keresztény sztoa, amely véleményem szerint az Édes Anna szerzői világképének mélyén húzódik, nem passzív és nem kegyes, hanem a szegénység és a részvét által: a lét megismerésének aktusa. A részvét aktív. Az aktív megismerés egyik formája. A német nyelvben nem a »Teilname« szó fejezi ki ezt, hanem inkább a »Mitleid«, az együtt szenvedés, a vele szenvedés. A megismerésre vonatkozóan pedig a francia »connaître« igére kell gondolnunk, ami szó szerint együtt születni, vele születni jelentésű […]. Mindkét esetben az együtt és a vele, a társasság szemantikája rajzolódik ki csakúgy, mint a Kosztolányi idézte Rituale Romanum latinjában. Európánk alapnyelvében a »Ne bocsátkozzál ítéletre szolgáddal« (ill. szolgálólányoddal) mondatban a »cum servo«, illetve »cum famula tua« fordulata. Ez az »együtt« Kosztolányi Édes Annájának tanúsága szerint is az egyetlen válasz a szorongás kiáltására, mely a létbe vetett emberből tehetetlenségében fölfakad.”

Balassa hitt az „együtt”-ben. Szüksége volt másokra a kultúra folytatása, folytathatósága miatt is. Ebben – mindnyájan, akik összejöttünk ezen a borús reggelen – egyek vagyunk vele. Együtt vagyunk tehát sokan, akik szerettük és szeretjük – szorongásunk és hiányérzetünk is enyhül talán. Beszéljünk és hallgassunk róla – az ő szellemében. Vagyis: „[a] dialogikus kölcsönösség, a félreértés és a tévedés uralhatatlan útvonalaival is számot vetve” lássunk hozzá „a hagyományértelmezés, a recepció kettős, közvetítő munkájához: feltáráshoz, megkülönböztetéshez, megszakításhoz és az integráció áttekinthetőbbé tételéhez” – ahogy utolsó kötete fülszövegében írja. Folytassunk „kritikusi társasjátékot”, gondoljuk tovább, amit ő elkezdett, vitatkozzunk, beszélgessünk vele, és merjünk nevetni is, mert az ájult tisztelet aztán végképp nem illik hozzá (Istenem, senkivel sem röhögtem akkorákat, mint vele!). És nevelődjünk is (Balassa alapszó ez is!) általa, a mester által, akinek, ím, zárásként, fejére olvasom – egyetértőleg, de túl radikálisra sikerült visszahúzódása miatt neheztelve is – saját szavait a Törésfolyamatokból: „nincs őseredeti, legelső mester és nincsen utolsó, végső tanítvány. Olykor az is előfordul, hogy a tanítvány válik a mester mesterévé, sőt a mesternek mindig tudnia kell újra tanítvánnyá válnia, akár visszahúzódás, visszavonulás, hallgatás, eltávozás formájában".